„Túléltem a holokausztot, és túléltem az október 7-i mészárlást. Tudom, hogyan kell kezelni a szorongást és a fájdalmat, de ezúttal ez egyszerűen lehetetlen.
1935-ben születtem Bukarestben, Romániában, négy gyermek közül én voltam a legfiatalabb. Anyám azt mondta, hogy szerencsétlen időben születtem – közvetlenül a második világháború és a holokauszt előtt.
Apámat, aki Lengyelországban született, erőszakkal száműzték Romániából, mert nem volt román állampolgár, így anyámnak egyedül kellett gondoskodnia a családunkról, miközben Romániában kiéleződött a zsidógyűlölet és az erőszak…
Nyolc évtizeddel a holokauszt után átéltem egy második holokausztot.
Október 7-én azon a szörnyű reggelen hallottam, hogy szirénák sírnak fel a kibucomban, jelezve a közelgő rakétatámadást. Megpróbáltam elérni a fiamat, a menyemet és az unokáimat, akik szintén a kibuc lakói, de senki nem válaszolt a hívásaimra. Nem értettem, mi történik.
Később kopogtak az ajtómon, és amikor kinyitottam, két Hamasz terroristát láttam magam előtt a fegyvereikkel és zöld fejpántjaikkal. Ijesztő volt, de valahogy nem féltem.
Ott álltam előttük, és nem tudtam, hogyan reagáljak.
Hirtelen elhívták őket valahova, így megragadtam az alkalmat és visszaszaladtam a biztonsági szobámba.
Egész nap az otthonomban rejtőzködtem, szerettem volna teljesen megfeledkezni a vérengzésről, ami a kibucban zajlott. 14 hosszú óra után mentőcsapat érkezett az otthonomba, és biztonságos helyre vittek a többi túlélővel együtt. Odaérve szembesültem annak a szörnyű napnak a gyilkos tombolásával: csecsemők és kisgyermekek holttestei hevertek a gyepen. Körülöttem minden és mindenki megsérült vagy megsemmisült. A mészárlást túlélők halálról, gyilkosságról, megerőszakolt nőkről és a közösségünk elpusztításáról beszéltek.
Az egész trauma, hogy holokauszttúlélő voltam, visszatért hozzám.
Késsel kibelezni egy terhes nőt – az nem holokauszt?
Kisbabák és gyerekek legyilkolása valaki örömére – az nem holokauszt?
A Hamasz terroristái által levezényelt horror valóban holokauszt volt.
Ami a családomat illeti, a fiamat, Avshalomot és két másik családtagomat meggyilkolták a Hamasz október 7-i mészárlásában. A családom hét másik tagját, köztük Sharon lányomat és fiát, Noamot, menyemet, Shoshant, az unokáimat, Adit és a férjét, Talt, valamint két gyereküket, Neve-t és Yahelt, mind elrabolták Gázába.
Nem tudom abbahagyni a sírást.
Holokauszttúlélőként tudom, hogyan kell kezelni a kínt és a fájdalmat, de ezúttal ez egyszerűen lehetetlen.
Minden nap imádkozom a családom és az összes többi túsz biztonságos visszatéréséért.
Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy MOST hazahozzuk őket! Épen és egészségesen.
Az én nemzedékem Izrael állam létrejöttét csodának, a holokauszt hamvaiból felemelkedő reménysugárnak tekintette. Miközben újjáépítjük magunkat a holokauszt után, remélem, hogy a kibucom, Beeri emberei képesek lesznek újjáépíteni közösségünket.
Gyerekkoromban menekültem, és nem igazán volt otthonom. Ezúttal nem menekülök. Visszatérek az otthonomba.”
A Humans of Tel Aviv posztját fordította: Új Kelet újság (Izraelinfo.com)