Traski Viktor: Az ukrán hadsereg egy része parancsra sem tenné le a fegyvert

A háború ezredik napján a születésnapját ünneplő matematikus a Szabad Európának mesélt az orosz hadsereg leleményességéről, elmondta, mit szól a Munkács külvárosát érő támadáshoz, illetve azt, hogyan látják a háborút négy- és hatéves kisfiai.

Az utolsó pillanatban módosítottuk az interjú helyszínét. Mi történt?

El kellett szállítanunk a tarackokat, megtámadtak minket, nem lett volna biztonságos ott találkoznunk. Tegnap este, amikor már eléggé besötétedett, az egyik drónkezelő egységünk hőjeleket észlelt. Néhány estéje már három kecske ugrándozott ott az orosz pozíciókon, és ez mindig megtréfált minket, de most jobban odafigyeltünk, kielemeztük, és kiderült, hogy ez egy nyolcfős rohamosztag, ami hamarosan el is kezdte támadni a gyalogságunk pozícióját. Ilyenkor nekünk és a drónkezelőknek is be kell kapcsolódnunk a harcba ahhoz, hogy ne jöjjenek közelebb a gyalogság pozícióihoz, mert különben gránátokkal bedobálják az árkukat, és akkor már nehezebb a védekezés. Szerencsére másfél óra alatt elkezdett visszavonulni ez a csapat. A hőjelek alapján akkor már csak ketten voltak életben.

Hőjelek alapján?

Hőkamerás drónokkal üldöztük őket, amivel élő embert sokkal könnyebb terepen észlelni – pont ezért hőpalástokkal magukat letakarva, kisebb árkokban meghúzták magukat, ilyenkor elég nehéz őket észlelni, felderíteni. Valószínűleg belőlük sem maradt semmi, mert az éjjelek hidegek, ilyenkor egy kis sebesüléssel is nagyon könnyen kihűl az ember, akár egy-két óra alatt. Csak gyalogosan lehetett volna őket kimenekíteni, ami éjszaka elég irreális, a bajtársaik meg se próbálták.

Ebben az esetben miért nem használtak járművet, harckocsit az oroszok?

Technikát nagyon nehezen tudnak közelebb hozni – bár most pont ilyen ködös, felhős az idő, ilyenkor öt-tíz kilométeres távolságon kívül már nehezebb felderíteni a mozgásokat –, de a frontvonalhoz közel már minden fel van derítve. Bármilyen technika nagyon nehezen tud közlekedni, szenzorokkal telített a harcmező.

Ez már annak az offenzívának a kezdete lehet, amiről pár hete lehet hallani, hogy készülnek az oroszok a zaporizzsjai fronton?

Nem valószínű. Két-három, néha ötnapos intervallumokban ilyen méretű támadás elő szokott fordulni. Bár tegnap minden jel arra mutatott a frontvonal egy másik szakaszán is, hogy készenlétben vannak, hamarosan támadni fognak, de egyelőre nem indultak meg, valószínűleg azért, mert a mi szakaszunkon ezt a puhatolózó támadást éjfélre visszavertük. Hamarabb le is váltottak utána, mert tudták, hogy reggel interjúra megyek, tessék pihenni. Sikerült hat órát aludni, ez soknak számít.

Amikor itt vagy, ki végzi el azt a munkát, ami a te feladatod lenne?

Nem nonstop dolgozom, többen vagyunk kiképezve erre a feladatra, most éppen hárman. Váltjuk egymást, felosztjuk a napot magunk között, hat-nyolc órákat vagyok szolgálatban. Ez teljesen más helyzet, 2022-ben nehezebb volt, előfordult, hogy 18 órán keresztül nem volt, aki leváltson.

Akkor, gondolom, van időd követni a híreket.

Amikor nyugodtabb a helyzet, akkor azért oda tudunk kicsit figyelni arra, mi történik a világban, és nem csak azzal foglalkozni, mi történik a frontvonalon.

Így hát értesültél arról is, hogy Donald Trump megnyerte az amerikai elnökválasztást, ti pedig – szerinte – hamarosan le fogjátok tenni a fegyvert, orosz uralom alatt hagyva az ország egyötödét és milliókat.

Ezzel kapcsolatban két dolgot szeretnék mondani. Egyrészt: bárkitől kapna most parancsot a hadsereg, hogy tegye le a fegyvert, törés következne be, mert a katonák egy része egyszerűen nem engedelmeskedne, és küzdene tovább. Persze lenne olyan is, aki azt mondaná, hogy itt harcolok már három éve, valahol mégiscsak feltartóztattuk az oroszokat, legyen ennyi elég. Másrészt pedig láttunk már ilyet, a 2014-es konfliktust is befagyasztották, és 2022-ben újrakezdődött. Ez se tartana sokkal tovább, nem lenne tartós béke.

Milyen érzés kárpátaljai magyarként azt hallani, hogy Orbán Viktor Donald Trump győzelmét ünnepli, és azt mondja, az amerikaiak ki fognak szállni az ukrán háborúból? Mit szólnak ilyenkor a bajtársak? Kérdezik, hogy Viktor, miért mond ilyeneket a másik Viktor?

A végével kezdve: már 2022–2023 során rendeztük a fiúkkal ezt az egészet. Nem volt nehéz. Annyit mondtam, hogy figyelj, te is itt vagy, én is itt vagyok, ugyanazt csináljuk – akkor miért aszerint ítélkezel rólam, amit egy harmadik ember innen kétezer kilométerre mond? Inkább az alapján ítélj meg, amit teszek. Elfogadták, azóta nincsenek kérdéseik.

Ami a politikai összetevőt illeti: hogy ki nyerte a választásokat, meg ennek ki örül, ki nem, az nem ennyire egyszerű. Az, hogy ki akar pénzt adni, ki nem, ezek szavak. Ha az USA azt mondja, hogy vége Ukrajna támogatásának, mi pedig elveszítjük a háborút, akkor sok másik ország, akinek a biztonsága az Egyesült Államoktól függ, végiggondolja majd, hogy oké, az amerikaiak egyszer azt mondták, hogy megvédenek minket, és egyszer csak azt mondják, hogy mégsem, hiszen Ukrajnának sem segítettek, most mi lesz velünk? Ebből még gondjuk lehet később.

Visszatérve a magyarkérdésre: a politika és a közvélemény sem mindig fedi egymást. Rengetegen írnak nekem Magyarországról, hogy mi a helyzet, mi a valóság, ráadásul a Kárpátaljai Sárkányellátó munkájából is látszik, milyen sokan másképp gondolkodnak Ukrajnáról Magyarországon, mint a fősodratú politika. (A Kárpátaljai Sárkányellátó magyarországi civil kezdeményezés, amely közösségi adakozásból civilek számára is elérhető eszközökkel, például drónokkal, generátorokkal segíti a kárpátaljai magyar katonákat és mindazokat, akik kéréssel fordulnak hozzájuk.)

Hamarosan elindítunk egy civil szervezetet fiatal kárpátaljai magyar értelmiségiekkel, hogy hidat képezzünk Budapest és Kijev között. Nem akarunk befolyásolni senkit, csak elmondanánk Magyarországon, mi a helyzet itt, Ukrajnában, és ugyanúgy elmondanánk Ukrajnában, mi a helyzet Magyarországon. A kommunikáción akarunk javítani.

Mi történne, ha januártól egy darab lőszer sem érkezne az Egyesült Államokból?

Egyértelműen nehezebb lenne, bár a mi egységünk nem használ nyugati technikát, csak szovjetet, de a gyalogság igen. Nem gondolom, hogy egyik napról a másikra letérdelnének, de hogy mennyi fegyverünk vagy lőszerünk van, azt nehéz megbecsülni, mert hadititok. Azt tudom, hogy állítólag egyre több van saját, tehát belföldi gyártmányból.

Minden interjú kötelező eleme a kérdés, pláne egy tüzérrel: milyen arányú most az orosz tüzérségi fölény?

Erre pontos számot vagy arányokat nem szeretnék mondani, de nagyon vissza kell fognunk magunkat. Szerencsénk, hogy az oroszok sem lőnek ezen a szakaszon sokat, máshova koncentrálják az erőiket, tegnap nagyjából ötször lőttek nagyobb kaliberű tüzérséggel, azon kívül csak a gyalogságot szórták meg kicsit aknavetővel.

A drónok miatt hátrébb is kellett vinniük a frontvonaltól a lövegeiket, úgyhogy a korábbi tizenöt-húsz kilométeres mélység helyett három-öt kilométerre tudnak csak belőni. Inkább FPV drónokat használnak.

Elemzői közhely, mennyire megváltoztatta a modern hadviselést a drónok elterjedése. Te hogy élted meg?

Nehezen. Ezek a drónok többnyire nagyon súlyos sérüléseket okoznak. Ha szerencséje van az embernek, és nem hal bele egyből, akkor is borzalmas sebesülésekkel kell tovább élnie.

Meg lehet ezt szokni?

Az elején, amikor valaki elesett vagy megsérült, nagyon nehéz volt feldolgozni. Aztán ezt is megszokja az ember sajnos.

Két éve nem tapasztalt ütemben nyomulnak előre az orosz katonák. Mi lehet az oka?

Egyrészt ezen a frontvonalon csak háromszáz méter–egy kilométer között jöttek előrébb talán. De válaszolva a kérdésedre: nincs elegendő eszköz, amivel vissza tudjuk őket tartani, illetve jóval másképp viszonyulunk az emberélethez, mint ők.

Miből van kevés? Mire lenne szükségetek?

Lőszer és drón. Az egyik megadja neked a képet, a célt, a másikkal pedig elvégzed a feladatot.

Nem oldaná meg az emberhiány problémáját, ha csökkentenék a sorozás alsó korhatárát a jelenlegi huszonötről mondjuk húszra?

Nehéz kérdés, nincs rá egyértelmű válaszom. Egyrészt a fiatalok mozgékonyabbak, gyorsabbak, hatékonyabban tudnak harcolni, de sokan közülük elesnének. Úgyhogy a sorozhatóság lejjebb szállítása a hadsereg problémáit biztosan megoldaná, de Ukrajnáét nem. Ők lesznek az ország jövője, ha egyszer vége a háborúnak.

Él egy sztereotípia az orosz hadseregről, miszerint lassú, ész helyett az erőben hisz, primitív a felszerelése, és egyfajta buta monstrumként halad előre. Milyen ellenfél az orosz hadsereg?

Tanulékony. Mondtad, hogy nincsen felszerelés: ez nem teljesen így van. Amikor elfoglalunk egy állást, találunk olyan dolgokat, amiktől mi egy picikét le vagyunk maradva. Nem mindenkinél van ez így, de a drónelhárítás, elektronikai hadviselés terén ők jóval előrébb vannak, mint mi.

Még Herszonban történt, amikor egy orosz BMP-t (páncélozott csapatszállító jármű) sikerült zsákmányolnunk. 2021-es gyártású volt, és olyan dolgok voltak benne, amik nekünk nincsenek. Nem hiszem, hogy sok lenne nekik belőle, de ez is azt mutatja, hogy ha befagyasztjuk a konfliktust, akkor csak többet fognak tudni belőle gyártani.

Ami pedig szintén mindenképp említésre méltó, azok a harckocsizóik, akik a tankokat kezelik. Nagyon jó színvonalon harcolnak, nagyon jól manővereznek. Az FPV drónok megjelenésééig nagyon nehezen tudtuk eltalálni egy-egy tankjukat, főleg tüzérséggel. A drónok megjelenésével elkezdtek mindenféle lapokat ráhegeszteni a páncélosaik oldalára, amin sokan röhögtek, de néha ez az egy milliméter életeket ment. Ilyen szintű találékonyságot nehezen tudok elképzelni a saját seregünkben.

Mondok egy másik példát: elkezdték kisebb, két-három fős csoportokban küldeni a rohamosztagaikat a korábbi nyolc–tizenkettő helyett, ezért most többet kell lőnünk, nekik pedig kisebbek a veszteségeik. Az FPV drónok ezen tudtak változtatni, de nagyságrendileg nem sokat.

Nyáron nagy sláger volt a motorbiciklik használata. Nagyon gyorsan hajtanak előre velük a mezőn, egy sofőr és egy rohamosztagos mögötte. Jóformán oda érkezik, ahova szükséges, a motorbicikli egyből megfordul, a hátul levő leugrik, és a motorbicikli megy is visszafelé. Ezt még egy drónnal is elég nehéz eltalálni, mert kicsike, rettentő gyorsan száguld és manőverezik. Itt is egy kényszerhelyzethez alkalmazkodtak, mivel nagyobb technikát nem tudnak három-öt kilométernél közelebb hozni, ha gyalog jönnének, azt pedig időben érzékelnénk, és ilyen távon lenne időnk válaszcsapást adni.

Második teledre készülsz: melyik a nagyobb ellenfél ilyenkor, a hideg vagy az ellenség?

Élelmiszer, innivaló van, épp most szereztünk fát, úgyhogy plusz-mínusz meleg is van. Egy bajtársam szokott is viccelődni: ha a feleségének is csak ennyi kéne… De nem gondolja komolyan. Jóval jobbak a körülmények most, mint például 2022 márciusában, amikor bokrok alatt aludtunk a –7 fokban, és még az ellátás is akadozott. Bahmut alatt sem volt meleg (2023 telén Bahmut körül állomásozott a 128. dandár), akkor fáztam a legjobban.

Milyen egyébként az általános hangulat, morál, mondjuk egy, illetve két évvel ezelőtthöz képest az egységednél?

Nagyon változó. Elsősorban azért, mert az utóbbi időben elkezdték a tüzéreket átvezényelni a gyalogságba, mert ott – fogalmazzunk enyhén – hiány van. Ez nem hat túl pozitívan az emberekre.

Félnek?

Látni kell, hogy egy jó tüzért nem lehet egy hét, egy hónap alatt kiképezni. Sokkal több időre van szükség, és amikor közülünk egyet átvezényelnek a gyalogságba, akkor az nagy veszteség nálunk, ráadásul az egykori tüzértársaknak mostantól az ő munkáját is el kell végezniük.

Ha holnap megteremtődne a jogi lehetőség, hogy leszereljen, Traski Viktor hazamenne?

Igen. Elsősorban a családom, a gyerekek miatt. Ennyi idő alatt rengeteg minden történt a kisfiaim életében, amit már soha nem fogok tudni visszapörgetni. Az idősebbik fiamat például elkísértem az óvoda első napján. Amikor első osztályba ment, akkor is ott voltam mellette. A kisebbik is nemrég kezdte az ovit – vele már nem tudtam ott lenni. Ha még egy-két évig eltart a háború, akkor az iskolába sem tudom majd elkísérni.

Van egy bajtársam, akit 2014-ben besoroztak, kisebb megszakításokkal azóta harcol. Ő anno nem tudott ott lenni, amikor a kisfia elkezdte az iskolát, és tíz évvel később sem, amikor elballagott. A fia sem úgy viszonyul hozzá: jó, van egy apám valahol ott keleten, és ennyi. Valahol érthető, hisz tíz éve folyamatosan harcol.

Szögre akasztanád az ágyút, és elővennéd a kockás füzetet?

Most felvételiztem nagydoktorira sikeresen – Magyarországon nincs ilyen képzés –, a PhD-fokozat megszerzése után lehet elvégezni. De nem tudtam nekik mit mondani, mikor kezdeném el, pedig ennyi idő után már ideje lenne, hogy továbblépjek. Nem tervezek karriert a hadseregben a háború után. Visszamennék, és tanulnék – de erre most nincs jogi lehetőség.

Mi hiányzik a legjobban otthonról?

Erős Pista, hál istennek, van bőven, gyakran küldenek Mihályék (Oláh Mihály, a Kárpátaljai Sárkányellátó egyik munkatársa). A családon kívül nehéz mit mondani, nem vagyok annyira válogatós, alkalmazkodom mindenhez. Egyértelmű persze, hogy otthon sok minden komfortosabb, kényelmesebb. Amikor például eltávon vagyok, kinyitom a csapot, és folyik belőle a víz, az valami hihetetlen. És még meleg is? Nagyon könnyen megszokom.

Ha valaki a civil életből ezekbe a körülményekbe kerülne, azt mondaná, hogy hihetetlen, ezt nem lehet kibírni. De érteni kell, hogy ez frontvonal, harcolni kell, ott nem lehet bársonyszék satöbbi. Azért mindenhol, ahova kerülünk, megpróbáljuk úgy alakítani a körülményeket, hogy minimálisan elviselhető legyen.

Milyen gyakran tudsz beszélni az otthoniakkal?

Most napi szinten. Eleinte volt ezzel nagy problémám, azóta több a Starlink.

Mikor voltál utoljára otthon?

Szeptemberben sikerült eltávot kapnom, hogy elkísérhessem a kisfiamat az első napján az iskolába. Az egyik hat-, a másik négyéves.

Amikor otthon vagy, mennyire nehéz visszaszokni a civil életbe?

A háború elején, mikor nyolc hónap után először mentem haza, nagyon könnyen megszoktam az otthonlétet, annál nehezebben illeszkedtem be visszatérve a katonaéletbe. Most már fordítva van – mikor hazamegyek, minden nagyon-nagyon más, visszatérve pedig seperc alatt megszokom a körülményeket.

Ez mit jelent?

Nehezen levetkőzhető szokás például otthon is, hogy eltakarjam a kezemmel a zseblámpa fényét, vagy reflexből a vörös fényt kapcsoljam be, hogy ne világítson messzire. Ha motorbiciklit hallok, mindig fülelek, nem Sahid drón-e (iráni gyártmányú harci drón, jellegzetes, fűnyíróhoz, motorbiciklihez hasonlító hangja van). Lámpát sem kapcsolok azonnal a szobában, reflexből elkezdek mérlegelni, nem veszélyes-e a lámpafényes ablakú ház. Utóbbi szerencsére a feleségemnek még nem tűnt fel.

Mit mondasz nekik, hogy miért kell újra meg újra visszajönnöd?

Ó, ez nehéz kérdés. A nagyobbik fiammal ez most nehezebben megy, mert ameddig óvodás volt, mondjuk úgy, lazán kezelte. Most már iskolás, és barátkozik a nagyobb fiúkkal. Együtt buszozik a hatodik-hetedik osztályosokkal, akik már nagyon képben vannak a háborúval, és valószínűleg sok mindent elmesélnek neki. Így történt, hogy amikor most szeptemberben otthon voltam, akkor egyszer csak odafordult hozzám, és megkérdezte, hogy kell egyilyen bunkert, fedett lövészárok-szerűséget építeni. Mindezt úgy, hogy én erről sose beszéltem neki, úgyhogy nem tőlem hallott róla. Valószínűleg az iskolában elmondják ezeket neki, szerintem sok mást is ért, amivel a háború jár. Látni rajta, amikor kikísér a vonathoz: már nem kérdez semmit, mint aki tudja, miről van szó. A kisebbik más, ő többet beszél, kikérdez: Apa, mutasd meg, mit csinálsz ott – úgyhogy mutatni kellett neki valamit gyorsan, egy hőkamera felvétele volt az, nem volt rajta semmi brutális. Őt nagyon érdekli, amit itt csinálok. Mondogatja is, hogy nagyon hamar fel akar nőni, hogy jöhessen ide ő is nekem segíteni.Ő még nem érti ezt az egészet, de már megvan benne az indulat, hogy jönne.

A feleséged hogy bírja?

Munka mellett kell nevelnie a két fiunkat, ha esik, ha fúj, betegek vagy egészségesek. Egyre nehezebb neki is. Ha kérdezi, mi újság, mindig azt mondom, minden rendben. De ezer napja itt vagyunk, és nem látjuk a végét. Ez a legrosszabb – menni egy olyan úton előre, aminek nem látjuk se a végét, sem azt, hogy milyen messzire vagyunk még tőle.

(Szabad Európa) „Copyright (c) 2020. RFE/RL, Inc. Az újraközlést engedélyezte: Radio Free Europe/Radio Liberty.”