Szijjártót nem érdeklik különösebben a szlovákiai magyarok jogai
Mindig van abban valami bájos, amikor két külügyminiszter egymás vállát veregeti, és bizonygatják, hogy milyen hatalmas, mély, szívbéli barátság van köztük. Persze ők is tudják, hogy ez nem igaz, meg mi is - és ők is tudják, hogy mi is tudjuk, és így tovább.
S ahogy elnézi az ember, ahogy Szijjártó Péter és Juraj Blanár, a két szuperszuverén külügyminiszter hájjal kenegeti egymást, elgondolkodik: mennyivel őszintébb volt a kor még 15 évvel ezelőtt is, amikor a magyar külügy legalább kinyitotta a száját, ha a szlovákiai magyarok jogainak csorbítására készült valaki.
A magyar külügy ugyanis kérdezett, mikor megverték Malina Hedviget, kérdezett, mikor összeverték a dunaszerdahelyi szurkolókat, kérdezett, mikor az első Fico-kormány elfogadta a nyelvtörvényt. S kérdezett akkor is, mikor Ficóék megtiltották a kettős állampolgárságot.
Kérdezni? Minek? De változik a világ. Ezek az ügyek már a szőnyeg alatt pihennek, sok éve nem foglalkozik velük senki. Barátság van. Szívélyes, kézfogós, vállveregetős, mosolygós barátság. A lényeg, hogy szeressük egymást, és ne kérdezzünk, ha nem muszáj. Lehet tippelni, vajon Szijjártó Péter szükségszerűnek érezte-e, hogy rákérdezzen, mi is lesz a Kisebbségi Kulturális Alappal, melyet a Fico-kormány most készül megszüntetni.
A KKA egy fontos intézmény, még ha nem is működik tökéletesen. Mégis, hosszú idő után az első olyan intézmény volt, mely jogbővítést hozott a szlovákiai magyaroknak. De ahelyett, hogy azon agyalnánk, hogy lehetne jobbá, hatékonyabbá tenni a működését, hogy lehetne bele még több pénzt tenni, hogyan lehetne még jobban függetleníteni, most azzal nézünk szembe, hogy meg akarják szüntetni.
Ha a KKA-t beolvasztják egy állami gigaalapba, mely politikai befolyás alá kerül a „hatékonyság és átláthatóság érdekében”, akkor elveszik minden, ami vívmánnyá tette az alapot. Martina Šimkovičová kulturális miniszter és potentátjai mondják majd meg, mi a jó magyar kultúra - mert éppen erre készülnek, ők akarják megmondani, mi a jó és mi a rossz. S ezt még csak nem is titkolják.
Ebben a helyzetben tehát a szuperszuverén Szijjártó igazán kérdezhetett volna valamit Juraj Blanártól. Ehelyett hagyta, hogy Blanár mondjon pár blődséget arról, hogy a hatékony és célzott kultúratámogatás a cél, na meg hogy Szlovákiától mindenki tanulhatna a kisebbségekről való gondoskodás tekintetében. S még csak a szeme sem rebbent egyiküknek sem.
Persze miért is várnánk Szijjártó Pétertől, hogy majd ő bele fog állni az ilyen kérdésekbe. Hiszen ez a diplomáciából mindenkit ex cathedra oktató szuverén miniszter évek óta mosolyogva söpri le a nyitott kérdéseket az asztalról azzal, hogy ezekben úgysem fognak egyetérteni a szlovák partnerrel.
Haverok. Szijjártó Péter nem fog kényelmetlen kérdést feltenni egy olyan barátnak, akinek hatalomra kerülését a háttérből finoman segítette, és nyíltan szurkolt neki. S azt is tudjuk, hogy Szijjártó Pétert na meg a magyar kormányt olyan nagyon azért nem érdeklik a határon túli magyarok igényei, ha épp arról van szó, hogy keresztbe kéne tenni egy szalmaszálat.
Na meg hát Szijjártóékat az sem érdekli túlzottan, hogy annak veszélye fenyeget, hogy a szlovákiai magyar kulturális közegről olyanok dönthetnek majd, akiknek halvány segédfogalmuk sincs róla.
A lényeg úgyis az, hogy ezek a döntnökök a kultúrkampf megfelelő oldalán álljanak - és ha kell, kéznél legyen a fólia meg a kiskorbács, ha el kell zavarni a pénzért kuncsorgó, nem kompatibilis kultúracsinálókat.
Micsoda szerencse, hogy legalább az egyetlen talpon maradt szlovákiai magyar párt, a Magyar Szövetség tiltakozik, és felemeli a szavát. De… hegyezzük csak egy kicsit a fülünket? Hallott valaki valamit a Čajak utca irányából? (NAPUNK)
