A palesztin nemzeti örökség kisajátítása

Hagyományos ételek, hímzőművészet, régészet. A politikai cionizmus kitüntetett szerepet szán a kultúráért folytatott harcnak. Ez Izrael alapvető eszköze ahhoz, hogy bizonyítsa a földhöz fűződő kizárólagos jogát, valamint része a nemzeti őslegenda vagy narratíva kialakításának, annak valóságtartalmától függetlenül. A palesztinok, a területért folytatott harcon túl, identitásukért is küzdenek.

2017 végén a Virgin Atlantic brit légitársaság egyik járatán vita robbant ki az új fedélzeti étlap egyik előételének elnevezésén. A „palesztin kuszkusz salátáról” van szó, amely a maftoul nevű tradicionális, az egész régióban közkedvelt, közel-keleti fogásra utal és amelyet a rövid leírás szerint „Palesztina ízeit” idézte fel. Csakhogy egy elégedetlen utas lefényképezte a menüt és közzétette a közösségi médián, „terrorista szimpatizánsnak” nevezve a légitársaságot és annak személyzetét. A fotót az Izrael-barát szervezetek megosztották, így az elterjedt az egész világhálón és számos internetezőt feldühített. Voltak, akik azt állították, az étel nem más, mint a „zsidó” vagy „izraeli” saláta. A nyomás hatására a légitársaság hivatalosan is bocsánatot kért „utasainak megsértése miatt”, majd eltávolította az étlapról az előétel nevében szereplő palesztin jelzőt illetve a leírásban megemlített Palesztina szót (1).

Amikor 2020-ban az Egyesült Arab Emírségek és Izrael kapcsolataik normalizálására szerződést kötöttek, majd a Flydubai légitársaság új közvetlen járatot indított a két ország között, már gonddal ügyeltek arra, hogy ne kövessék el ugyanazt a hibát és megfogalmazásuk ne legyen „sértő”: a weboldalukon elérhető kis izraeli útikalauz (2), „ínycsiklandozó és autentikus” humusszal (csicseriborsó-püré), falafellel (sült csicseriborsó- és lóbabfasírt) és msabahával (a humusz egy változata) dicsekszik, amelyeket mint az izraeli gasztronómia különlegességeit említik, miközben azok a palesztin és a levantei konyha tipikus ételei (3). A Virgin Atlantic-kal ellentétben azonban, a Flydubai ellen nem tettek panaszt sem a palesztinok, sem az arab országok állampolgárai.

A két, nem elhanyagolható példa jól illusztrálja az izraeliek palesztinok ellen folytatott évtizedek óta tartó kulturális harcát, melynek célja, hogy Izrael megszilárdítsa hatalmát az ideológia területén is. A gyarmatosítás és a területi követelések mellett ez az egyik legfontosabb eleme az izraeli-palesztin konfliktusnak.

A Szentföld feletti uralomért folyó harc történelmi igazolását a cionista mozgalom a már a 19. század végétől kezdve a palesztin „őshonos” lakosok ellen irányította és ez Izrael 1948. májusi megalapítása óta mit sem változott. A politikai cionizmus egyik kulcsfogalma, amelyet Nathan Birnbaum (1864-1937) és Herzl Tivadar (1860-1904) fogalmaztak meg a zsidó állam létrehozása céljából, arra az alapvető feltételezésre épült, hogy a mai zsidók mind a héberek leszármazottai. Ennek megfelelően elsőbbségi joguk van Palesztina területére (melyet „Izrael földjének” neveztek el), miután az ókori zsidókat a rómaiak tömegesen elüldözték időszámításunk kezdetén. A narratíva szerint a földet megfosztották évezredek óta ott élő emblematikus lakóitól, akik ezután szétszóródtak a világ minden táján. Később a területet az arabok hódították meg, akik évszázadokon keresztül „idegenek” módjára elhanyagolták és alapvetően parlagon hagyták azt.

A közös vallással, kultúrával és szülőhellyel rendelkező nép kényszer-száműzetésének mítosza, amely szétszóródása ellenére egyetlen nemzetet alkot arra szolgál, hogy igazolja a zsidók „nemzeti hazába” való „visszatérésének” cionista, gyarmatosító programját. Államuknak Palesztinában kell létrejönnie, érveltek a cionista mozgalom politikusai, például David BenGourion (1886-1973), aki szerint a bibliában gyökerező kizárólagosság nevében az „Ígéret földje” a zsidókat illeti meg. Ami a palesztinai arab lakosságot (4) illeti, úgy vélik, hogy az nem több, mint „albérlők, vagy ideiglenes ott tartózkodó nép, egy olyan földön, amely nem az övék (5)”, és ezért joguk van helyettesíteni és kiűzni őket – magyarázza Shlomo Sand történész. Bár a cionizmus alapító gondolatát történészek és régészek, köztük izraeliek is (6) cáfolták, az megmaradt az izraeli állam és a nemzeti narratíva ideológiai alapjának.

A palesztinok elleni kultúrharc számtalan területre kiterjed: többek között a történelemre, a hagyományokra, a művészetekre, a tárgyi és eszmei örökségre, a lakóhelyre és a természetes környezetre is. Egyszóval mindenre, ami a nép kollektív emlékezetét és identitását alkotja.

Az „arabtalanítás” cionista programja

A terület régészeti politikáját szemügyre véve megérthetjük, miért áll a palesztin kulturális örökség Tel-Aviv célkeresztjében. 1967 júniusában például az izraeli-arab háború alatt, Kelet-Jeruzsálem, Ciszjordánia és Gáza megszállása során Izrael átveszi a Szent Városban található Nemzeti Régészeti Múzeum irányítását, annak ellenére, hogy a 1957-ben ratifikálta a kulturális javak fegyveres összeütközés esetén való védelméről szóló hágai egyezményt (1954). A palesztin intézményt, ahol a híres holt-tengeri tekercseket, régi könyveket és sok más régiséget őriznek, azonnal átkereszteli Rockefeller Múzeummá, majd egy kormányhoz tartozó szervezet gondnoksága alá helyezi. A becslések szerint 1967 és 1992 között az izraeliek körülbelül hárommillió, majd 1995-től évente közel százhúszezer régészeti tárgyra tettek szert a palesztin területeken (7). Ciszjordániában több, mint hatezer régészeti telepet és emlékhelyet tartanak nyilván, ebből kétszáz zsidó telepeken van és a Ciszjordániát körülvevő fal építése során ebből ezer károsult vagy megsemmisült. Az izraeli hadsereg megtiltotta a palesztinok hozzáférését az ókori műkincsek és kiállítások nagyrészéhez, azokat a zsidó és a külföldi látogatók számára fenntartva. Ezen kívül a palesztin idegenvezetők – számukra a szakmát 1967 és 1994 között egyszerűen betiltották – csupán eseti, korlátozott belépési engedélyt kaphatnak, főként keresztény műemlékek és épületek látogatására (8).

A Gázai övezet kulturális öröksége, ahol több mint háromszázötven történelmi emlékhelyet, épületet és műemléket tartanak számon, óriási károkat szenvedett a Hamász és Izrael között 2023. október 7-én kirobbant háború óta: kétszáz műemlék, köztük az Al-Omari mecset (VII. század) és a Szent Porfiriosz templom (XII. század) valamint számos kánaáni, filiszteus, egyiptomi, római, oszmán stb. emlék súlyosan károsodott vagy elpusztult az izraeli bombázások következményeként (9). Ezen kívül Tel-Aviv fegyveresei rengeteg kulturális értéket eltulajdonítottak: 2024. január 12-én az Izraeli Archeológiai Intézet igazgatója az egyik X oldalán közzé tett egy fényképet, amelyen a katonák által elrabolt régészeti tárgyak kollekciója látható trófeaként kiállítva az izraeli parlamentben (10).

A palesztin javak és az ősi föld megszerzése a terület „arabtalanítása” projektben gyökeredzik, amelyet a cionista teoretikusok már a kezdetektől elgondoltak. Ezzel a feladattal bízta meg az 1901-ben Svájcban alapított Zsidó Nemzeti Alap (Jewish National Fund – JNF) az Európából Palesztinába érkező „pionírokat”, akik telepeket hoztak létre. A palesztin földvásárlással megbízott Zsidó Nemzeti Alap célja ugyanakkor az Európában honos fák – főként fenyőfélék – fokozatos betelepítése volt, ezzel támogatva a mezőgazdasági telepeket és előmozdítva az erdőgazdálkodás kialakulását. Az erdősítési program így hozzájárulhat a nyugati bevándorlók számára ismerős környezet megteremtéséhez, leváltva a túlságosan „keleties és egzotikus” természeti tájat.

A kulturális kisajátítás stratégiája a ruhaviseleti szokásokra is kiterjed. A kézzel varrott palesztin nemzeti viseletek példája a legszembetűnőbb. A kánaáni időszakban a levantei régióban, több évezreddel ezelőtt megjelent hímzőművészetet (tatreez) a falusi családok ma is generációról generációra adják tovább. Minden jelentős palesztin falunak megvannak a maga helyi állat- és növényvilágból merített színei, motívumai, geometriái és mintái. Az izraeliek azonban ellenzik a palesztinok kézműves örökségét a zsidók „ígéret földjéhez való ősi joguk” nevében és maguknak követelik a népviselet és a népi mesterségek fölötti jogot, lévén, hogy szerintük az már a bibliai időkben is használatban volt. Elméletük bizonyítására több írás is született a Szentföld hímzés- és ruhaviselet történetéről, a palesztin népi hagyományokat teljességgel elhallgatva. Az utóbbi években a tatreez megjelent a „divatos” ruházati márkák piacán is Izraelben és felbukkant a nemzetközi divatszaküzletekben is, valamint nem ritka fiatal hipsztereket ilyen hímzésű ruhákban látni Tel-Avivban.

A hímzőművészet kisajátítása korántsem elszigetelt eset: a tradicionális palesztin sál, a keffieh, amely az 1936-1939 közötti nagy arab lázadások óta az ellenállási mozgalom szimbóluma Palesztinában, szintén a divatipar áldozata lett elvesztve jelképes szerepét. 2016-ban az izraeli stylist Dorit Baror (Dodo Bar) az említett sál motívumaival díszített női ruhákat tervezett, amelyeket csillagászati összegekért árult márkaboltjában. A divathullám Franciaországot is elérte: 2021-ben a multimilliomos Bernard Arnault tulajdonában álló LVMH cégcsoport azzal keltett botrányt, hogy 582 euróért árulta az izraeli zászló színeiben pompázó Louis Vuitton márkajelzésű keffieh sálakat.

Ahogyan azt a Virgin Atlantic és a Flydubai „ügyek” mutatják, a kulináris téma – a palesztin ételek izraelinek nyilvánítása – rávilágít a súlyos feszültségre. Napjainkban a gasztronómia újdonsült kedvelői New Yorktól kezdve Londonon keresztül Párizsig a humuszt, a tabulét vagy a tahinit (szezámmag-krém), gyakran tévesen izraeli specialitásoknak hiszik és Tel-Aviv kulturális propagandájának hatására, nem is gondolnak azok levantei eredetére.

A zaatar (kakukkű alapú fűszerkeverék) és az akkoub (articsóka fajta) esete szintén jól illusztrálja a palesztin identitás fenyegetettségét. A két palesztinok által közkedvelt vadon termő, tavasszal begyűjtött növény egyaránt híres gasztronómiai értékéről és gyógyhatásáról. 1977 és 2005 között azonban Izraelben és a megszállott területeken a hatóságok betiltották a szedésüket, azzal az ürüggyel, hogy „veszélyeztetett” növényfajokról van szó, jóllehet a tudományos munkák ezt cáfolják (11). A két növényt jelenleg izraeli mezőgazdasági vállalkozások termesztik és legfőbb célcsoportjuk az arab lakosság. A vadon termő kakukkfű és az akkoub articsóka gyűjtési tilalmának megszegése súlyos pénzbírsággal, illetve fizetés hiányában, akár börtönbüntetéssel jár.

A rendületlen ellenállás a palesztin mindennapok része

Ennek ellenére sok természetjáró vállalja a kockázatot és továbbra is vadon gyűjti be a két szóban forgó növényt, ahogyan azt szüleik és elődeik tették. Jumana Manna, palesztin művész Foragers (Gyűjtögetők) című, 2022-ben bemutatott filmje, amely a dokumentumfilm és a fikció elegye részletesen körbejárja az említett szabályzat abszurditását és annak következményeit a palesztinokra. A jogi kockázatok ellenére bemutatja az arab gyűjtögetők ellenállási mozgalmát az önkényes törvénnyel szemben.

A film egyik jelenete Samir esetére fókuszál. Samir „illegális” gyűjtögető, akit az izraeli Természeti és Parkigazgatóság (INPA) őrei a Golán-fennsíkon letartóztatnak egy akkoub articsókával teli zsákkal. A bírósági per előtt Samir egy ügyésszel találkozik, aki felsorolja neki az összes korábbi illegális kakukkfű- és akkoub articsóka-gyűjtési esetét. Samir azonban egy fillért sem hajlandó fizetni, készen áll a börtönbüntetésre és büszkén jelenti ki: „2050-ben is itt leszek és nyugodtan elfoghatnak a gyerekeimmel és az unokáimmal együtt (...) Mindig is a nagyszüleim útját fogom követni.” Ezek a szavak összegzik népének rendületlen ellenállását (soumoud), amely a több mint száz éve tartó kulturális harc során a palesztin mindennapok része lett.

Fordította: Boros Nikolett / magyardiplo.hu