Magyarország továbbra is az Európai Unió durcás kisgyereke annak ellenére, hogy sok gyakorlati haszna nincs a makacskodásból, valós hátránya azonban elég sok adódik ebből a magatartásból.
Az Orbán-kormány szinte automatikusan megvétóz, de legalábbis hosszabb-rövidebb időre blokkol közös nyilatkozatokat és döntéseket. Már szinte teljesen mindegy, hogy egy Oroszország ellen hozott szankciós csomagról vagy a venezuelai választásokat gyaníthatóan elcsaló elnök elítéléséről van szó, a magyarok belevágják a botot a küllők közé. Ennek üzenete alapvetően az, hogy mi mások vagyunk, mint a többi tagállam, de az nem világos, hogy tulajdonképpen miben is áll a különbözőségünk a szövetség többi államától. - írja a Szegedi Kattintós
Mivel a magyar kormány identitását alapvetően az határozza meg, hogy a fontosabb kérdésekben (és olykor a lényegtelenebbekben is) más álláspontra helyezkedik, mint az EU-s tagállamok többsége, azt sugallja az uniós intézmények működéséről, hogy nehézkesek, sőt sok esetben működésképtelenek. A döntések blokkolásának ezért erős belpolitikai üzenete is van, hiszen a nemzetközi politikai színtéren folyamatosan reflektorfénybe kerülő Orbán-kormány azt kommunikálja a magyarok felé, hogy mi gondolkodunk normálisan, és azok, akik nyomást gyakorolnak ránk, valami oknál fogva, kissé (vagy nagyon) degeneráltak.
Ez az üzenet elég alaposan átmegy a közszolgálati médiumoknak és a Fidesz saját sajtóbirodalmának köszönhetően, így nem is kelt nagy megütközést a hazai közvéleményben, amikor egy újabb uniós döntést vagy nyilatkozatot blokkol a magyar kormány. Orbán különutassága már egy jól felépített imázs része, így szinte teljesen mindegy, milyen témában keveredett vitába a tagországok többségével. A magyar diplomácia a konfrontációkban edzett Szijjártó Péter vezetésével így jóval többször vitázott a saját szövetségeseivel az utóbbi években, mint az EU olyan ellenlábasaival, mint például Kína, Oroszország vagy Irán.
A magyar kormány ráadásul olyan következetesen viszi ezt a vonalat, hogy a fenti megállapítás abszurditása már fel sem tűnik a többségnek. Ebben a kontextusban minden gond nélkül el lehet hitetni a magyar választók millióival, hogy Brüsszel gonoszabb, mint Moszkva, vagy, hogy jobb hitelt felvenni Kínától, mint az EU-s forrásokért cserébe teljesíteni olyan elvárásokat, melyek egy szövetséges politikai közösségben természetesnek tűnnek. Az Orbán-kormány ellenségkeresése teljesen kiforgatja azt az értékrendet, melyre az Európai Unió épül, ráadásul kimondott célja Orbánnak, hogy az alapítók egyenlőségre épülő szellemiségét lecserélje egy részben populista, részben elitista világrendre, melynek jelenleg Donald Trump a legfőbb zászlóvivője a világpolitikában.
Orbán nem is igen leplezi, hogy ő az első változat megvalósításában érdekelt, és bár egy kis ország miniszterelnöke, azzal, hogy EU-s és NATO tagként kettős játékot játszhat, fel tudja nagyítani valós szerepét a világpolitika alakításában.
Orbán olyan új világrendről álmodik, melyben a gyengékkel való szolidaritás a gyengeség jele, és amelyben a tradíciók tisztelete automatikusan szembehelyezhető a haladás minden formájának elfogadásával. Azokra az ösztönökre játszik, melyekkel évezredek óta sikeresen manipulálnak a politikai elit tagjai. Például kihasználják, hogy az emberek félnek a bizonytalantól, ezért inkább ragaszkodnak a régi beidegződésekhez, minthogy felvállalják az újdonságokat rejtő jövőt. Ezért sikeres a több homofób elemet tartalmazó kormányzati kommunikáció, és ezért lehet háborús rettegést kelteni olyan milliókban, akik arra sem kérdeznek rá, hogy ki akar bennünket megtámadni, esetleg mi akarunk-e rátámadni valakire?
Orbán és csapata olyan kitartóan ismételgeti a liberális demokráciákat becsmérlő szólamokat, hogy ezzel automatikusan felértékelik az önkényre épülő putyini rendszert, illetve hangsúlyozzák az elnyomó a kínai kommunista állam hatékonyságát. A magyar kormányfő vágya az, hogy a világpolitikát olyan autokráciák uralják, melyek katonai és gazdasági erejüket felhasználva a nagy demokratikus hagyományokkal rendelkező országokra is rá tudják kényszeríteni az akaratukat. Ennek legékesebb példája Orbán július eleji „békemissziója” volt. A magyar kormányfő azt akarta demonstrálni, hogy igazából Oroszország, Kína és az Egyesült Államok fogják eldönteni egymás között Ukrajna sorsát.
Arra is célzott már többször, hogy amennyiben nem Joe Bidennek hívnák a jelenlegi amerikai elnököt, hanem Donald Trumpnak, akkor már régen elhallgattak volna a fegyverek Ukrajnában. Orbán nem igazán hisz a nemzeti önrendelkezés fontosságában annak ellenére, hogy rendkívül fontos számára a magyar szuverenitás hangsúlyozása. Ha azonban Ukrajnáról van szó, akkor sokkal inkább érdekli Putyin vagy Trump véleménye, mint Zelejnszkij elnöké. Az ukrajnai konfliktus végkimenetele lényegében eldönti majd, hogy az autokrata, keleti típusú államok kerekednek-e felül a hagyományos nyugati demokráciákon, vagy fordítva történik. Orbán nem is igen leplezi, hogy ő az első változat megvalósításában érdekelt, és bár egy kis ország miniszterelnöke, azzal, hogy EU-s és NATO tagként kettős játékot játszhat, fel tudja nagyítani valós szerepét a világpolitika alakításában.
A magyar külpolitika iránya tehát rengeteg kárt okoz azokban a szövetségi rendszereknek, melyeknek tagjai vagyunk, ugyanakkor a belpolitikát erősen befolyásolja. Orbán taktikája ugyanis most az, hogy a belső nehézségeket ellensúlyozza azzal, hogy fontos világpolitikai szerepben tetszeleg. Közben a magyar egészségügy, az oktatás és fontos állami cégek már alig tudják ellátni a feladataikat, a költségvetésben pedig akkora lyukak tátonganak, hogy fű alatt komoly megszorító intézkedéseket kell meghozni. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha kölcsönlovat viszel ajándékba egy esküvőre, mindenki azt fogja mondani, milyen gazdag lehetsz, ha ilyen szép paripával leped meg az ifjú párt.” (Szegedi Kattintós)
