Egy nyelvet beszélünk, de egyre inkább nem értjük egymást.
A sokféle akarat, egyéni és hatalmi érdek szóbeli tálalása okozza a hangzavart. A legfőbb hangadó már harminc éve a magyar miniszterelnök. Orbán, ő ül a hatalom tornyán. Egy késleltetett bombán. Bármit lenyom az emberek torkán. Jól kikaptuk az ex szakállas, mára köpcös álfenomént. Meddig még? Amikor…
…Ti már nem bírjátok forintokkal az életet, mert kilátástalanná vált minden; elhajtottak kilenc éve a vályútól, mint a barmokat. Ők pedig húzatnák a gatyaszíjat rogyásig, mert reform meg Magyarország az első a csatában. Orbán úgy első a maga gerjesztette háborúban, hogy a többségi népakarat nevében faroltatja az országot visszafelé a középkorba. Ha a pallér türelmet kér, szurkot vinnének rá, mert hazudik. Kapkodó, csapatmegosztó, szövetségesét is félrelökő vezér. Kart karba öltve kokettál az egyházzal, a szélsőjobbal – Európában is. Mert a csapat- és országvezér farkaséhes manipulátor.
Orbán Viktor zömök testű, rosszul öltözött, udvariatlanul nyegle, macsóka, zsebében a kezével. Ideges tekintetű, feszült és zavart szónok. Nincs barátja, pedig a diplomáciában vannak szimpátiák, barátságok, aminek kifejezése sokkal emberibb, mint a rideg protokoll. Orbán képtelen idegen környezetben feloldódni. Ha Brüsszelben jár, merev arccal, sután és zavartan közlekedik, kínos jópofát vág a kamerák előtt. Ezt bírja nyújtani a magabiztos guru. Ott nem az övéi között kell helytállnia. Nem képes lazábbra hangolnia magát, mert akarata, egója a görcsösségbe rángatja. Csak itthon lehet azt mondani rá, hogy nagy államférfi – nyálas imádói meg is teszik. A hajbókolástól, a térdre ereszkedés közben nem akarják látni, hogy egy államférfi nem lop, nem csal, nem hazudik, nem veszi gebinbe a saját hazáját. Orbán Viktor olyan messze van az államférfiságtól, mint a SzancsóPanza stadionja a perui Machu Piicchutól.
Az államférfi csak annyira építi önmagát, amennyire képes lehet a demokratikus normák, az emberiesség, a törvénytisztelet betartására. Ez nem csak hatalmi játszma, hanem belső igény is. Lenne. Azonban Orbán semmire sem tartja az embereket, ahogyan telik az idő, ez egyre inkább teher számára. Orbán összekacsintásokra képes, de csak olyan társaságban, ahol az övé lehet az irányító szerep. Egyébként egy megzavarodott nyuszi, hosszú, mozgatható fülekkel. Mindent akar tudni, látni, hallani, ám ma már a diktátorokkal érti félszavakból egymást. Mert Orbán nem csak saját magával, hanem mindenkivel harcban áll. Étele, itala a mindenáron győzni akarás, nem is válogatja meg hol, kik között, csak győzni és győzni.
Tanult ember, de nem művelt. Éppen abban a korban érvényesülhetett, amelyikben vártuk az új kihívásokat, egy emberibb rendszert. Intelligencia híján eljátssza, hogy közülünk való. Mondok valamit. Az én nagyapám egyszerű földműves, állattartó volt Baranyában. Rothadásig dolgozott a földeken, ismerte annak minden titkát. Az volt az ő lexikona. Amikor más közegben kellett megjelennie, maga volt az elegancia, udvariasság. Olyan nem fordulhatott elő, hogy kinőtt zakóban, gyűrött, buggyos gatyában, zsebre vágott kézzel, tiszteletlenül viselkedjen társaságban. Az én nagyapám hatalmát a föld és a jószágok adták. Az élete csúcsa. Mindig azt mondta, ha ezeket elveszíti, megsemmisül, vagy megsemmisíti magát, mert hiányukban nem bír élni. Aztán, amikor meghalt a nagymamám, odahagyta hatalmát, hozzánk költözött. Lassan-lassan, mérhetetlen intelligenciával vette tudomásul, hogy a föld hatalma után is van élet. Kertész lett.
Orbán elárulta a jobb, európai jövőnk reményét. Azért, mert gátlástalan. Pökhendi bátorsága valamikor csodálatot váltott ki a bandaszellemű híveiben. Itt kapott végérvényesen defektet ezzel a demokráciánk is. Mérhetetlen színjátékkal a magyarországi közéletet a józanságra, felelősségre, európai demokratikus hagyományokra megalkotott koreográfiát a politika szereplői kibelezve, meghamisítva, irigységből, önzésből, hatalomvágyból írják át. Fújjogásuk, acsarkodásuk tárgya, személye akkor és attól változik csupán, hogy honnan bukkan elő az aktuális, meghörögni, szapulni való figura. Legyen az Gyurcsány, Széll, Kunhalmi vagy Merkel, Weber, Sargentini.
A tízmilliós nép? Polgár, proli? Csak arra jó, hogy négyévenként betuszkolják őket a szavazó cetlijükkel az arénába. Régóta nincs itt már új szezon, a régi nóta szól: mindig és mindig hamisabban. A magyar dráma világra szóló mocskát még élvezi is a Vezér. Élvezi a nyugdíjasok kínját; a taknyos, szegény gyerekeket; a pofátlan orvosokat, ápolókat; a csaló életművészeket; a hülye másként gondolkodókat; az eszes tudósokat. Megbélyegezni emberek sokaságát Orbán kéjes életöröme.
Hankiss Elemér egyik írásában Karinthyra hivatkozik:
…egy nem teljesen tehetségtelen, de nem is túlságosan okos és ügyes majom kicsit elmélázott a fán, és egyszer csak zsupsz, leesett. Történetesen épp a fejére. Snitt. De aztán egy idő után megrázta magát, és emberként állt fel, két lábra. Nem kerekedhetne ki jelenlegi válságunkból egy ilyen nemzeti fejre esés? Persze: esni is jól kellene tudni.
Hitvány ember, akinek semmilyen erkölcsi tartása nincs. Nincs becsülete, politikai bűnöző. Csak egy dologban nagyon okos, kialakította a mögötte lihegő fideszes, kereszténydemokrata utánpótlást, és ráeresztette őket az országra. Bejött neki. Eszik az emberek a diktatúra mérget, talonba teszik a hazugságokat, lopásokat, és azt a kifordított országot, amelyikben ember embernek ellensége lett.
Orbán Viktor habzsolja hatalmat. Indulattal, dühhel. Felfalja önmagát is. Ekkor lesz vége. Az én tisztességes nagyapámnak 88 éves korában állt meg a szíve. (kolozsvaros.com/LMarianna Maya)
