Bizonyára sokan vannak, akik hallottak már Muzafer Sherif török származású amerikai pszichológus 1954-ben elvégzett és hírhedtté vált kísérletéről, de valószínűleg sokkal többen vannak, akik nem ismerik a történetet.
A tudós kibérelt egy nyári tábort, ahová 11-12 éves, középosztálybeli fehér családokból származó, problémamentes fiúgyermekeket gyűjtött össze. A fiúkat aztán két csoportra osztotta, amelyeknek rendre olyan versenyeket rendezett (mint például a kötélhúzás), amelyek az egyik csapat egyértelmű győzelmét, a másik kétségtelen vereségét eredményezték. A győztesek dicséretet és számukra jelentős díjakat kaptak, míg a veszteseket a kísérletvezető és asszisztensei szidták és gúnyolták. Aligha meglepő módon a két csoport között hamarosan ellenséges viszony alakult ki: igyekeztek elfoglalni egymás elől a gyakorlótereket, folyamatossá vált a verbális agresszió, ellopták és elégették egymás zászlóit, végül a fizikai erőszakot csak a személyzet beavatkozása akadályozta meg.
Úgy tűnik, mintha a meglehetősen embertelen kísérletet megismételnék nálunk, csak jóval nagyobb mértékben: nem egy nyári táborban, hanem az egész országban, nem két tucat gyerekkel, hanem egy egész nemzettel, nem néhány napig, hanem immár két évtizeden át, és nem egy ágrólszakadt pszichológus, hanem a kormányfő vezetésével. Orbán Viktor ugyanis előszeretettel ugrasztja egymásnak a különböző társadalmi csoportokat, legyenek azok akár spontán kialakult, akár általa kreált képződmények. Bár már az sem túl tisztességes, hogy az úgynevezett és állítólagos jobboldaliakat folyamatosan hergeli a baloldaliak és liberálisok ellen, de ez talán még politikai-hatalomtechnikai szempontból magyarázható bizonyos mértékig (amely mértéken viszont messze túlmegy a neki nem tetsző csoportok nemzetietlen hazaárulókká minősítése). A két tábor összeugrasztása olyannyira sikeres, hogy a friss hírek szerint az orbánisták még a jobbközép Tisza Párt hívei közé is kézigránátot dobnának, és ezt a közszolgálatinak hazudott média jeles képviselője szó nélkül hagyja.
A miniszter- és pártelnök nemcsak a szigorúan vett politikai alakulatokat igyekszik egymásnak ugratni – azaz egyáltalán nem kíván minden magyarok vezetője lenni, számára bőven elég a hatalmát biztosító kisebbség (!) uralása –, de éket vert és ver mindenféle csoportok, rétegek, szakmák közé. Eklatáns példája ennek, hogy amikor a katonák és rendőrök (no meg persze a miniszterek és államtitkárok) fizetését jelentősen megemeli, a tanárokat Brüsszelhez utasítja. De szintén jól illusztrálja Orbán technikáit, hogy az amúgy is vesztes rétegek (börtönlakók, hátrányos helyzetű, szegregált cigánygyerekek) ellen igyekszik fordítani az irigységre mindig is hajlamos többséget. És ha már a cigányságnál tartunk: a kormányfő a romaszervezetekkel is úgy bánt, mint az amerikai pszichológus a gyerekcsoportokkal. És attól sem riadt vissza, hogy Erdélyben meg a Felvidéken támogassa a magyarságot megosztó pártok létrejöttét, finoman szólva is kétes eredménnyel.
Visszatérve a hetven éve történtekhez: a súlyos konfliktusok kialakulása után Muzafer Sherif csavart egyet a kísérlet menetén. Olyan helyzeteket alakított ki, amikben a táborlakók nagyon súlyos és csak együtt megoldható problémákkal szembesültek. Az együttműködés hatására előbb oldódott, majd teljesen megszűnt a csoportok közötti ellenségeskedés.
Nos, igazán itt lenne az ideje, hogy kis hazánkban is eljöjjön a megbékélés szakasza, de – sajnos – erre Orbániában remény se látszik. (Magyar Hang)