Egy indulatos társadalom erőszakos közéleti kommunikációs klímájában nevelkedő gyerekek gyakran már feszülten érkeznek meg az iskolába.
Az utcára kilépve ömlik a fiatalokra az erőszakos kommunikáció. Dr. Gyurkó Szilvia írása.
A múlt héten egy Tolna megyei általános iskolában több társa brutálisan megvert egy 13 éves fiút, amit videóra is vettek. Napra pontosan egy hónappal ezelőtt Bőnyben egy hatodikos gyerek leszúrta az osztálytársát, ezt megelőzően pedig „halállistát” készített. Szintén április végén egy 17 éves diák székkel verte meg egy tanárát.
Az utóbbi időben szinte minden hétre jut egy durva, erőszakos, tragikus kimenetelű iskolai bántalmazási eset. Sokan felháborodnak, sokan megijednek, van, aki az iskolát minősíti, van, aki a gyerekeket, és persze a szülőket. A reakciókban vérmérséklettől függően követelnek szigorúbb törvényeket, több rendőrt, több iskolaőrt, vagy éppen jobb, hatékonyabb oktatási rendszert.
De valójában mi lenne a megoldás? És mégis, mi történik a magyar iskolákban?
Miért van mostanában ennyi ügy?
A könnyű válasz az, hogy fogalmunk sincs. Iskolai bántalmazási esetek mindennap történnek. Az, hogy mostanában több kiemelkedően erőszakos esetről hallunk, még nem jelent tendenciát. Ezek egyszerűen olyan helyzetek, amikor egy korábbi eset mintát jelent egy következőnek, és az elkövetés módja (például halállista készítése vagy a bántalmazás videóra vétele) egyszerűen lemásolja a korábbi, nagy nyilvánosságot kapott esetet. Ebből a „könnyű” válaszból az következik, hogy egymástól alapvetően elszigetelt esetekről van szó, amelyek között nem kell az említettnél mélyebb összefüggést keresni. A megoldást, és a lehetséges megelőzési módokat is egyénileg kell megtalálni.
Egy ilyen választ egyszerűen el lehet fogadni, mert mindenkit felment a felelősség alól, és azt hangsúlyozza, hogy kizárólag a gyerek (aki olyan megátalkodott, hogy egy rossz mintát követ) a hibás.
Azonban nem csak ez az egy (könnyű) válasz van.
Ha például picit mélyebbre nézünk, és számba vesszük, hogy mire van szükség ahhoz, hogy az iskola valóban egy biztonságos hely legyen, akkor azt látjuk, hogy
2024-ben Magyarországon igazából sajnos minden feltétel adott ahhoz, hogy súlyos bántalmazási esetek történjenek az intézményekben.
Kevés az a szakember, aki a gyerekek jóllétével is tud foglalkozni. Az információáramlás az iskolák és a gyerekvédelem között gyakran akadályozott; ha egy gyereknek a családjában problémái vannak, az jó eséllyel vagy ki sem derül – vagy ha mégis, az ellátórendszernek nagyon szűkös kapacitásai vannak arra, hogy segítséget nyújtson, és így a hatékony beavatkozás rendszerint elmarad. Tehát igen magas a kockázata annak, hogy a gyerek a családjában, a saját közösségében nem kap hatékony segítséget azoknak a problémáknak a kezelésében, amelyek őt erőszakossá, konfliktusossá, a stresszt rosszul tűrővé tehetik.
Ezért aztán a gyerek beviszi az otthoni bajait az iskolába.
És mi történik a gyerekekkel ezután az iskolában?
Valamit kezdeni kellene a gyerekkel, aki nehezen kapcsolódik másokhoz, akinek nincsenek technikái az erőszakos konfliktuskezelésre, a békés kommunikációra. De mit, és ki fogja ezt megtenni?
Lehet a probléma súlyát számmisztikával meg statisztikai bűvészmutatványokkal enyhíteni, de ha őszintén szembenézünk a helyzettel, az látszik, hogy jókora hiány van pedagógusokból és a pedagógiai szakszolgálatoknál a segítőkből. Illetve eleve úgy lettek kialakítva az iskolai segítő, megerősítő szolgáltatások, hogy szinte lehetetlen minőségi munkát végezni. Ennek egyik fő oka az elképesztően nagy gyerekszám, amivel egy iskolai szociális segítőnek meg iskolapszichológusnak dolgoznia kell.
Hatszáz-nyolcszáz gyerekre jut egy-egy segítő szakember.
Így kellene hatékony megelőző programokat meg problémafeltárást végezni, és segítő beszélgetéseket, konzultációkat, előadásokat szervezni, meg persze támogatást nyújtani a pedagógusoknak és a gyerekközösségeknek.
A gyerek tehát, akinek a hátizsákjában ott vannak az otthoni problémái, egy olyan közegbe kerül az iskolában, ahol nincs idő, nincs ember, nincs lehetőség, és igen gyakran nincs szaktudás se arra, hogy hatékony segítséget kaphasson.
Egy ilyen helyzetben mindenki magára marad. A gyerek éppúgy, mint a pedagógus, meg a segítő szakemberek is, akik tehetetlenségre és eszköztelenségre panaszkodnak (teljes joggal, hiszen a támogatást, a megerősítést, amire nekik is joguk lenne, ők sem kapják meg).
Egymást erősítik ezek a hiányok, és kialakul egy olyan helyzet, amiben nincs védőháló a gyerekek körül, és ilyen helyzetben bizony nagyot lehet esni – főleg ha löknek is az emberen.
A mindannyiunkat körülvevő agresszió
És ez az a pont, amikor is már nem lehet elvonatkoztatni attól a közegtől, amelyben mind élünk. Az erőszakos, agresszív kommunikációtól, amit a helyi és országos közszereplők a nyilvánosságban folytatnak. A plakátokról, amelyekről ordít a HÁBORÚ, a harag, a gúny és a félelemkeltés. A reklámokról, amelyekben meggyőző hangon hirdetik, hogy baj van, veszély van, és erőt kell mutatni. Meg a közbeszédről, amelyben rendszeresen megjelenik a kirekesztés, és a megbélyegzés azokat illetően, akik eltérnek a bőrük színét, a származásukat, a vallásukat, az identitásukat, a szokásaikat vagy bármi mást tekintve.
Ezeket a hatásokat nem szabad félvállról venni. A gyerekekre nagyon erősen hatnak a közállapotok, a társadalomban meglévő fizikai, verbális és érzelmi erőszak szintje, miközben azt is pontosan érzik, hogy biztonságban leginkább csak akkor lehetnek, ha toleráns, megértő és elfogadó közösségek veszik körül őket.
Az a gyerek, aki azt tapasztalja, hogy felnőttek következmények nélkül beszélnek megalázó, lealacsonyító módon másokról, a biztonságérzetében is sérül – hiszen nem tudhatja, hogy holnap nem ő lesz-e olyan, akit valamilyen tulajdonsága, jellemzője vagy viselkedése miatt megbélyegeznek.
Amikor az ENSZ 2006-ban első ízben készített egy globális jelentést a gyerekek elleni erőszakról, akkor a Sérgio Pinheiro professzor által vezetett kutatói csapat nagyon látványos bizonyítékokat mutatott be arra nézve, hogy
az erőszak általános szintje a társadalomban, és annak kockázata, hogy egy gyerek bántalmazás áldozatává válik, egyértelműen összefügg.
Az nem kérdés, hogy a szülők mintaként szolgálnak a gyerekek számára, de nem szabad elfelejteni, hogy a többi felnőtt is példát mutat (rosszat és jót egyaránt).
Mindannyian mintául szolgálunk – minden gyereknek
Szóval, amikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy miért történik több iskolaierőszak-ügy, akkor azzal is őszintén szembe kellene néznünk, hogy mi felnőttek miért működünk úgy, amit a gyerekektől nem akarunk viszontlátni.
Ha a gyerekeknek azt tanítjuk, hogy ne gúnyolódjanak egymáson, és ne csúfolják egymást, akkor miért oké, ha ezt felnőttek teszik (kommentekben, nyilatkozatokban, vagy bárhol máshol)?
Ha a gyerekeknek azt mondjuk, hogy fogadják el az osztályba újonnan érkező osztálytársat, akkor mi, felnőttek miért mondjuk, hogy a magyar társadalomban nincs hely az újonnan érkezőknek? Ha a gyerekektől azt kérjük, hogy beszéljenek szépen egymással, ne bántsák a másikat, próbálják meg a vitáikat rendezni, akkor mi miért mutatunk olyan példát, ami ezzel homlokegyenest ellentétes? Miért nem beszélünk egymással, és próbáljuk rendezni a vitáinkat, véleménykülönbségeinket erőszakmentes úton – ahogy a gyerekektől kérjük? És miért az a fő szabály, hogy „aki nem velünk van, az ellenség”?
Egy ilyen indulatos közéletben és ilyen jelentős erőforráshiánnyal küszködő gyermekvédelemmel és oktatási rendszerrel nem lenne szabad csodálkozni azon, hogy a gyerekek egyre erőszakosabbak. Hiszen nekünk tartanak tükröt.
Természetesen fontos a kérdés racionális megközelítése: annak feltárása, hogy milyen okok vezettek rendszerszinten egy-egy iskolai bántalmazás megtörténtéhez. De fontos azzal is szembenézni, hogy a gyerekek nem jókedvükből „hülyék”. Sőt. Általában jó okuk van rá, amikor „problémásan” viselkednek – ezeknek az okoknak a nagy része pedig bennünk keresendő, és abban a valóságos és médiakörnyezetben, amit a gyerekek körül létrehozunk.
Nem könnyű 2024-ben gyereknek lenni.
A polikrízisek korában a felhőtlen gyerekkor gyakran csak egy ígéret, nem valóság. Ezért is jó lenne legalább nem súlyosbítani a helyzetet, és ha azt látjuk, hogy a gyerekek „tünetelnek”, akkor őszintén szembenézni a saját részünkkel ebben, és felelősséget vállalni érte egyéni és közösségi, társadalmi szinten is.
