Dr. Fülöp Márta: Ha már a gyerekek is csalnak, korrupt lesz a társadalom

Vizsgálatai során olyan meglepő dolgokra is fényt derített, hogy például Kínában az anyák józan és határozott elveket adnak tovább gyerekeiknek a győzelem és a vereség kezeléséről, vagy hogy az iskolai csalásokat itthon csak kis korban tudatják a gyerekek a tanárokkal.

Dr. Fülöp Márta pszichológus, egyetemi tanár, a HUN-REN Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos tanácsadója, a Társadalom és Kulturális Pszichológiai Kutatócsoport vezetője és a Károli Gáspár Református Egyetem tanára. A versengéskutatás itthoni és nemzetközi szaktekintélye, aki elmondása szerint jóformán az egész életét ennek a témának szentelte. Egy izgalmas interjú során az Index beszélgetett vele többek között arról:

• el lehet–e választani egymástól a versengést és az együttműködést;
• milyen a japán versenyszellem;
• melyek a konstruktív verseny feltételei;
• milyenek az erős versenyszellemű iskolák;
• miért lehetnek hajlamosak csalásra a magyar diákok;
• de a magyar és kínai gyereknevelésről is szó volt a versengéssel kapcsolatban.

Mikor kezdte kutatni a versengést?

Már az egyetemi szakdolgozatom is erről szólt, és azóta folyamatosan ezt vizsgálom, immár 40 éve. Eleinte az izgatott, hogy a versengés és az együttműködés megítélése a szociálpszichológiában erősen leegyszerűsítő volt. Ezt el is neveztem „Szépség és Szörnyeteg” paradigmának: a Szépség az együttműködés, a Szörnyeteg a versengés volt. Ez részben megfelelt az 1970-es években a szocialista Magyarországon uralkodó ideologikus versengés felfogásának, ami határozottan elítélte a versengést, és azt mind a politikai, mind a gazdasági életből igyekezett kiiktatni. Én a kezdetektől árnyaltabban gondolkodtam a versengés és az együttműködés viszonyáról, azokat nem egymást kizárónak, hanem gyakran egymással összefonódónak láttam. A versengésnek pedig nemcsak a negatív, destruktív oldalát láttam, hanem a konstruktív és pozitív következményekkel járó versengést is.

Mik a konstruktív verseny feltételei?

A legfontosabb a szabálytartás, az, hogy a versengő felek betartják a versengés írott, intézményes, valamint íratlan, informális szabályait. Ez egyfajta bizalmat teremt a versengő felek között: mindenki nyugodtan fókuszálhat arra, hogy a versengés során a lehető legjobban teljesítsen, a lehető legtöbbet hozza ki magából. Így nem kell a versenytársát folyamatosan monitoroznia azért, hogy elhárítsa annak szabálytalan küzdelmét. A versengő felek között ilyenkor a legalapvetőbb együttműködés a szabálytartás.

Mitől függ, hogy betartják–e a szabályokat?

Egyéni, szituatív és társadalmi, kulturális összetevői is vannak. Az egyik legfontosabb szituatív tényező az, hogy mennyire világosak a szabályok, valamint az, hogy a be nem tartásuk milyen következményekkel jár. 

A kutatásaim azt mutatják, hogy könnyebben kilépnek a versengő felek a szabályok közül, ha a versengés tétje nagy, az erőforrások viszont szűkösek, vagyis hogy ha valaki nem nyeri azokat el, akkor nem állnak rendelkezésére további hasonló lehetőségek, amelyekért tovább versenyezhet. Ha például nagy összegű pénz a tét vagy munkahelyek forognak kockán. És szabályszegéshez vezethet az is, ha a versengő felek egy helyzetben nem egyenlő esélyekkel indulnak. 

Mi történik akkor, ha valakit csaláson kapnak?

Ha valaki úgy veszített, hogy vele szemben csaltak, akkor a legfőbb érzelme a frusztráció és a harag lesz. Ha úgy érzi, hogy van esélye az igaza bebizonyítására, akkor az energiáinak egy része arra megy el, hogy a csalót leleplezze vagy bosszút álljon rajta. Ha azonban nincs erre esélye, akkor tehetetlennek érzi magát, elveszíti a bizalmát a versengésben, és ha kénytelen újabb ilyen helyzetekbe belemenni, gyanakvó lesz. 

Az iskolai csalások hatása a társadalomra

Mi segíti még elő a szabálytartást?

A versengő felek közötti jó kapcsolat. A vizsgálatainkból az is kiderült, hogy ha a szabályokat betartják, akkor a versengő felek között nyílt a kommunikáció, és úgy érzik, az egymással való versengés során tanulnak és fejlődnek, akkor egy semleges kapcsolat pozitívvá válhat. A riválisok akár meg is szerethetik egymást. Ha azonban a felek agressziót és manipulációt alkalmaznak, akkor a versengés ellenségessé válik.

Ki állíthatja meg a destruktív versengést?

Intézményes környezetben, iskolában vagy munkahelyen nagy szerepe van a vezetőknek (tanároknak és menedzsereknek) abban, hogy világossá tegyék a versengés szabályait, mit lehet és mit nem lehet a versengésben, és mi a következménye annak, ha valaki áthágja ezeket a szabályokat. Fontos, hogy a vezető elmondja, miért fontos mindenki számára, hogy ne destruktív versengési közegben tanuljon vagy dolgozzon. Vagyis a konstruktív versengésre szocializálni kell. Egy kutatásból az is kiderült, ha a versengés tisztességes és szabályos, akkor a győztes és a vesztes nem fordul el egymástól. A győztes képes elismerni a vesztes erőfeszítéseit, a vesztes pedig képes elismerni a győztest.

Iskolai vizsgálatokat is végeztek, ezekből mi derült ki?

Egy magyar, szlovén és angol diákok megfigyelésével készült felmérésben azt tapasztaltuk másodikos kisiskolásoknál, hogy a magyar tanárok sok versenyfeladatot adtak a gyerekeknek, és általában rájuk bízták a javítást. De a gyerekek gyakran csaltak az ellenőrzésnél, és ez főleg a magyar iskolásokra volt jellemző. Érdekes volt az is, hogy ha a tanító nem vette észre a csalást, de egy osztálytárs igen, és jelezte a tanítónak, a pedagógus leintette, hogy ez nem az ő dolga, nem adott hitelt a bejelentőnek, s nem is kezelte a csalást. Megfigyeléseink szerint tízből kilenc esetben ez történt: nem a csaló, hanem a csalást jelző lett morálisan elmarasztalva, a csaló pedig boldogan élhette át azt, hogy ő „makulátlan”. Tizedikes gimnazistáknál is megfigyeltünk dolgozatírás közbeni puskázást, amit a tanár nem, de a többi diák látott. Itt már senki nem szólt: megtanulták, hogy mind a tanár, mind a közösség a versenyszabályok betartására figyelmeztetőt ítéli el, nem pedig a szabályszegőt.

Mi lehet ennek a magyarázata?

Ez részben abból ered, hogy a szabályokat nem az együttélés konstruktivitását elősegítő, konszenzuson alapuló értelmes eszközöknek, hanem az autoritás által ránk kényszerített értelmetlen kontrollnak tekintjük (sajnos nem ritkán persze helyesen), és ezért azt, aki azok be nem tartására figyelmeztet, árulónak tartjuk. Ez egy torz moralitáshoz vezet. A vezetőnek, tanárnak kell elmondania, hogy az értelmes szabályok betartása a közös fejlődés és a csoport összetartásának a segítője, és ha azt valaki erodálja, akkor a csoportnak meg kell értetnie vele ezt. Orosz Gábor volt doktori hallgatómmal és francia kolléganőmmel, Christine Roland Levyvel publikált közös cikkünkben kimutattuk, hogy az iskolai csalások pozitívan korrelálnak a társadalmi korrupcióval.

Az ázsiai szál

Japánban is kutatott, ha jól tudom.

Japánra az erős versengés és a magas szintű együttműködés is jellemző, ez nagyon érdekelt. Ráadásul ez 1996–1997-ben volt, amikor itthon, a rendszerváltás után nem sokkal, megjelent a verseny a magyar társadalomban a gazdasági és a politikai életben is, de mivel nem alakultak ki megfelelő szabályozó mechanizmusok, ez a verseny „torokelvágó” és ellenséges volt. Hiányzott belőle a versengési partnerekkel való együttműködés képessége, ehhez viszonyítva Japán kitűnő kutatási terepnek bizonyult.

A SZIGETORSZÁGBAN A RIVÁLIS NEM CSAK ELLENSÉG, PARTNER IS. A VERSENGŐ FELEK CÉLJA AZ, HOGY FEJLŐDJENEK, NÖVEKEDJENEK, ÉS EZT TEGYÉK AZ EGYMÁSSAL VALÓ VERSENGÉS SEGÍTSÉGÉVEL.

A riválisok kölcsönösen biztosítják egymás számára az inspirációt, ezért nem a rivális kiiktatása a cél, hanem a versenyben való benntartása, mert ez garantálja a fejlődést. Persze ott is létezik ellenséges versengés, ahogy a magyar résztvevőknél is azonosítható a fejlődésre irányuló versengés. De a magyar résztvevők saját magukra fókuszálnak, és ha a riválisra is, akkor inkább negatív értelemben, a kiiktatására koncentrálnak. 

Azt mondta, versengéskutatásai kezdetén a fogalom még a pszichológusok körében is  nagyon negatív volt …

Igen, például az is általános vélekedés volt, hogy a versenyorientált iskolákban pszichésen megterhelődnek a diákok. De egyik kutatásunkban az ország legjobb középiskoláiban tanuló tizenegyedik osztályba járó diákokat hasonlítottunk össze Waldorf-iskolák azonos korú diákjaival, és kiderült, 

A VERSENYORIENTÁLT LÉGKÖR MINIMÁLISAN EMELI A SZORONGÁST, UGYANAKKOR A VERSENGÉSKERÜLŐ ATTITŰD ROSSZABB EGÉSZSÉGMUTATÓKAT EREDMÉNYEZ, FÜGGETLENÜL ATTÓL, HOGY MILYEN ISKOLÁBA JÁR A DIÁK.

A tanulók egészségi állapotában a legfontosabb a protektív faktorok jelenléte volt, függetlenül a versengő vagy nem versengő légkörtől. Aki erős rezilienciával, pozitivitással, énhatékonysággal rendelkezik, az mind a versengő, mind pedig a nem versengő légkörben egészségesebb, és aki versengéskerülő, az a nem versengő légkörben is rosszabb pszichés állapotba kerül. Vagyis a „versenyistálló”-hatás valójában minimális.

Mitől függ, hogy kinek milyen a versengési attitűdje?

Ebben a legfontosabb szerepet a család játssza. Most zajlik egy magyar–kínai összehasonlító vizsgálatunk, amiben arról kérdezzük 3 és 9 év közötti gyerekek szüleit, elsősorban anyákat, hogy milyen versengés iránti attitűdöt szeretnének kialakítani a gyerekeikben. Mit tanítanak a kicsiknek, hogy küzdjenek meg a győzelemmel és a vesztéssel, és ezt milyen pedagógiai módszerekkel érik el. 

És mit találtak a kínai–magyar összehasonlításban?

Kínában nagyon erős a verseny, a szülők ezt adottnak veszik, és a gyerekeiket igyekeznek a lehető legjobban felkészíteni arra, hogy ebben az erős versenyben megállják a helyüket. A kínai anyák nagyon pontos elképzeléssel rendelkeznek mind a győzelem, mind pedig a bukás kezelésével kapcsolatban. A magyar anyukák sokkal ambivalensebbek a versengéssel: sokszor azt szeretnék, hogy inkább ne legyen versengő a gyerek, és igyekeznek megóvni a gyerekeiket a versenykörnyezettől. Nincs határozott elképzelésük a versengés szocializációjáról. 

Érdekes, hogy bár a kínai társadalomban magas a korrupció, ami nem meritokratikus versenyt jelent, a fiatalok mégis hisznek abban, hogy a boldogulásuk rajtuk, a saját erőfeszítésükön, kemény munkájukon és a versenyben való helytállásukon múlik. Hisznek a munkában, és abban, hogy érdemes küzdeni, a maximumot kihozni magukból. Itthon hajlamosak vagyunk eltántorodni, ha korrupt a társadalom, ha igazságtalan a verseny: úgysem számít, hogy jók vagyunk–e, nem érdemes küzdeni. De egy igazságtalan rendszerben is jobb esély van arra, hogy valaki elérje a célját, ha nem adja fel. (Index)