Most már világos, hogy a kínai gazdasági menetelés megtört.
Ez strukturális problémákra vezethető vissza, amelyeket úgy látszik, a pártvezetésnek esze ágában sincs orvosolnia. A világgazdaság nemzetközi szereplői aggódva figyelik a kialakult helyzetet.
Kína gazdasága az elmúlt két évben alig növekedett. A közvetlen okok, köztük az ingatlanszektor visszaesése és a „zéró-Covid”-politika, amely a magánszektor beruházásait is visszafogta, jól ismertek. A stagnálás gyökerei azonban rendszerszintűek, és a hazai cégek és elemzők, valamint a világ kormányai és vállalkozásai is arra várnak, hogy Peking milyen tervekkel szeretné a gazdaságot stabilabb pályára állítani. Nem is olyan régen, 2010 és 2019 között Kína éves GDP-növekedése átlagosan 7,7 százalékos volt. Ma már azonban a három-négy százalékos növekedést biztosító alapvető közpolitikai reformokat sem képes Peking teljesíteni.
Kína több mint két évtizeden át kereskedelmi többletet produkált, azonban 2022-ben és 2023-ban a belső kereslet lassulása miatt az ország exportja sokkolóan nagy mértékben, 1,7 billió dollárral meghaladta az importját. Egy évvel korábban, 2021-ben Hszi Csin-ping elnök kijelentette, hogy Kína „mérsékelten virágzó társadalommá” vált.
A több mint két évtizedes, erős beruházásvezérelt növekedés után Kínának most fogyasztásvezérelt növekedésre van szüksége. A további beruházásoknak csökkenő hozama lesz, hacsak Kína nem tud többet fogyasztani otthon. Az elmúlt két évben azonban ennek az ellenkezője történt. Mivel a kínai vállalatok nem tudnak árut eladni a hazai vásárlóknak, a felesleges termelést külföldre exportálják – írják a Foreign Affairs hasábjain megjelent cikkükben Daniel H. Rosen és Logan Wright, a Rhodium Group alapító tulajdonosai.
Az Egyesült Államok, az Európai Unió, Japán valamint más fejlett és fejlődő országok attól tartanak, hogy ez a tendencia folytatódni fog – vagyis Kína arra készül, hogy export útján jut ki a gazdasági lassulásból. Peking elutasítja a belföldi kereslet előtérbe helyezését, nyíltan becsmérelte a fogyasztásösztönző javaslatokat, és ígéretet tett arra, hogy fenntartja azoknak az iparágaknak a támogatását, amelyek Kína exportnövekedését hajtják. Az ilyen gazdaságpolitika nagyobb kereskedelmi többletet és külkereskedelmi hiányt fog eredményezni, ami aláássa a külföldi versenyt, és azzal fenyeget, hogy a nyugati cégeket tönkreteszi, a munkavállalókból pedig munkanélküliek lesznek.
A március 11-én lezárult Országos Népi Gyűlés – ami gyakorlatilag a mi parlamenti ülésszakunknak felel meg – teljesítménye inkább fokozza, mint enyhíti a külföldi országok jogos aggodalmait. A strukturális reformokat követelő gazdasági helyzetben Kína vezetői éppen olyan politikát mutattak, amely késlelteti a szükséges változtatásokat, és elmélyíti a gazdaság külföldi kitettségét.
HOGY MEGVÉDJÉK SAJÁT GAZDASÁGUKAT AZ OLCSÓ KÍNAI EXPORT ÁLTAL OKOZOTT KÁROKTÓL, A KORMÁNYOK VALÓSZÍNŰLEG VÁMOKAT FOGNAK KIVETNI AZ ÖNKÖLTSÉG ALATT ELŐÁLLÍTOTT KÍNAI ÁRUKRA.
A kereskedelmi konfliktusok súlyosbodása a jelenlegi kínai gazdaságpolitika elkerülhetetlen következménye, és ez nem korlátozódik Kína és a fejlett gazdaságok közötti kapcsolatokra. Már most is viták vannak kialakulóban Peking és a BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) néven ismert többoldalú fórum számos más tagja között. E hónap elején Brazília vizsgálatot kezdeményezett a kínai acélimport ellen. India a világon minden országnál több dömpingellenes rendeletet vezetett be, hogy korlátozza a Kínából származó behozatalt. Dél-Afrika kereskedelmi bizottsága nemrégiben fejezte be a kínai import értékelését, és megerősítette, hogy dömping történt. Miközben a fejlett és a fejlődő gazdaságok egyaránt intézkedéseket hoznak Kína magas exportvolumene ellen, Peking a jelek szerint egyszerűen figyelmen kívül hagyja a problémát. És mivel a kínai túltermelés a külföldi kormányokat egyre keményebb ellenintézkedésekre készteti, az ebből eredő konfrontációt sem a kínai gazdaság, sem a globális kereskedelmi rendszer nem engedheti meg magának.
Aggasztó irányok
Úgy tűnik, hogy Peking nem csak nem hajlandó kezelni a belföldi gazdasági egyensúlytalanságokat, de talán még a kapacitása sincs meg hozzá. Ez különösen aggasztó. A közgazdászok évtizedek óta arra szólítják fel Kínát, hogy az egyéni fogyasztás korlátjainak – többek között a háztartások elégtelen jövedelmének – kezelésével térjen át a belső fogyasztás felpörgetésének irányába. A belföldi gazdaság egyensúlyának helyreállítása és az ország kereskedelmi többletének csökkentése érdekében PEKINGNEK AZ INGATLAN- ÉS INFRASTRUKTURÁLIS BERUHÁZÁSOK LASSÍTÁSA MELLETT A FOGYASZTÁST IS ÖSZTÖNÖZNIE KELL.
Kína azonban jelenleg rossz helyzetben van ahhoz, hogy ilyen változásokat tervezzen. Az állam csak a GDP 14 százalékát szedi be adóbevételekből (ez a szám 4-6 százalékponttal emelkedik, ha más bevételeket, például a társadalombiztosítási járulékokat is figyelembe vesszük), ami jóval elmarad az OECD 34 százalékos átlagától. Ennél is fontosabb, hogy e bevételek nagy része a feldolgozóiparra kivetett hozzáadottérték-adókból és a vállalkozásokra kivetett egyéb adókból származik, nem pedig a magánszemélyek jövedelmére és a belföldi fogyasztásra kivetett adókból. A jelenlegi adórendszerben tehát a fogyasztásvezérelt gazdaságra való áttérés az adóbevételek drámai csökkenését eredményezné, ami aláásná Peking politikai végrehajtási képességét.
Az adóreform szükségessége egyértelmű; maga Hszi is elismerte a problémát a 2013-ban bejelentett politikai programjában. Az a tény, hogy ilyen reform nem látszik, újabb bizonyíték arra, hogy Peking gázt ad, és az elavult növekedési modellje mentén halad tovább. A Nemzetközi Valutaalap minden évben – mint minden országgal – konzultál a kínai tisztviselőkkel a gazdaságpolitikáról, ajánlásokat tesz, majd jelentést fogalmaz meg arról, hogy Peking hogyan vélekedik a javasolt változtatásokról.
A korábbi években a kínai tisztviselők egyetértettek az IMF-fel a költségvetési reform szükségességében. Idén azonban Peking azt mondta az IMF-nek, hogy az adórendszer „alapvetően kiépült”, és hogy Peking céljai a magas színvonalú fejlesztésre összpontosítanak, nem pedig a költségvetési bevételek közvetlen növelésére.
Kína nem csak azokat a konkrét reformokat utasítja el, amelyek elősegítenék a világ többi részével való fenntarthatóbb kereskedelmi kapcsolatokat, hanem egyáltalán a reformok szükségességét.
Kína az iparpolitikájának korszerűsítése során is korlátokba ütközik. Még ha Peking engedne is a külföldi nyomásnak, és összehangolt erőfeszítéseket tenne az elektromos járművekbe, akkumulátorokba, napelemekbe és más iparágakba történő beruházások korlátozására, a korábbi kormányzati támogatásokból részesülő vállalatok és gyártóüzemek nem tűnnének el. Egy központi kormányzati kampány ráadásul nem valószínű, hogy megváltoztatná a helyben meghozott hitelezési döntéseket, mivel a helyi tisztviselőknek a foglalkoztatási szint fenntartására és a pénzügyi stabilitás biztosítására vonatkozó elvárásokkal kell szembenézniük. (Index)
