Magyar relatív életszínvonal: két évtizede a lejtőn

„Oly hosszú volt a harminchárom év, S oly messze van az én hazám” – szóltak a legendás Omega együttes sorai, mely sorok a véletlen játékának köszönhetően – a balladáétól teljesen eltérő kontextusban – váteszinek bizonyultak. Nagyon hosszú volt az első szabad választás óta eltelt harminchárom (lassan harmincnégy) év, és még mindig nagyon messze van hazánk európai életszínvonal elérésétől. Ráadásul – konvergencia ide vagy oda – folyamatosan csúszunk vissza a mezőnyben. „Omega” így bizonyosan nem, ám ómega annál inkább lehet még a magyar lakosságból. Szükségszerűen adódik tehát a kérdés: e régóta tartó lejtmenetet tapasztalva nem kellett volna már valami nagyon mást megpróbálni?

Az életszínvonal az anyagi vetületnél tágabban is értelmezhető fogalom. Vannak, akik az élet megélését egy hétvégi plázázásban látják, vannak, akik ezt egy jacht megvásárlásához kötik, de vannak olyanok is, akik például Weöres Sándor „A birka-iskola” című – anyagi javak nélkül is hozzáférhető – verse olvasásakor, az abban rejlő mély bölcselet örökérvényűségének felismerésekor találnak némi békét.

Az objektivitás, pontosabban a mérhetőségre való törekvés érdekében azonban most koncentráljunk az anyagi természetű indikátorokra, azon belül is a háztartások fogyasztására, és tekintsük ezt az életszínvonal proxyjának. A háztartások fogyasztását kiterjesztően, a finanszírozó kilététől függetlenül értelmezem. Vagyis minden, közvetlenül a háztartásokhoz kapcsolható fogyasztást figyelembe veszek, függetlenül attól, hogy azt a kormányzat, non-profit szervezetek, vagy maguk a háztartások finanszírozták (a nemzeti számlán belül ez az ún. háztartások tényleges fogyasztása sor).

A nemzetközi összevethetőség érdekében az Eurostat egy főre eső, vásárlőerő-standardban kifejezett – azaz az egyes országok árszínvonalában fennálló különbségekkel korrigált – fogyasztási adatát veszem alapul, az elérhető teljes időtartományon (1995-2022). A magyar háztartások időben változó helyzetének megvilágításához az egyes években elfoglalt helyezéseket használom, két országcsoport viszonylatában. Egyrészt, valamennyi jelenlegi EU-tagállamot (EU-27) számba veszem. Másrészt, kiemelt hangsúllyal vizsgálom a 11 posztszocialista EU-tag (PSZ-11) körében elfoglalt helyzetünket is, hiszen ezen országok sok tekintetben közös kezdőadottságai különösen jó alapul szolgálnak a magyar teljesítmény megítéléséhez.

A górcső alá vett időszakban az első helyen – az adóparadicsom mikroállamot, Luxembourgot nem számítva – Németország, Ausztria, Hollandia és Dánia váltogatták egymást, többször is. A posztszocialista országok körében sokáig Szlovénia állt az első helyen, de 2015-től Litvánia vette át vezetést. Az a Litvánia, amelyik 1995-ben még Románia és Bulgária után a harmadik legrosszabb helyen volt, jóval Magyarország mögött. Az EU-27 utolsó helyét mindig posztszocialista ország adta, kezdetben Románia, Lettország, vagy éppen Bulgária. 2006-tól 2022-ig azonban már megszakítás nélkül a bolgár háztartások voltak a legrosszabb helyzetben.

Nézzük meg tehát (1. ábra), hogy miként is alakult a magyar emberek relatív életszínvonala az egyes kormányok alatt a teljes, EU-27-es mezőnyben (zöld folytonos vonal), vagy éppen a posztszocialista országok viszonylatában (narancssárga folytonos vonal). További tanulságok levonhatósága érdekében feltüntettem a pozícióink alakulását a teljes GDP – azaz nem csupán annak egy része (háztartások fogyasztása) – vonatkozásában is (szaggatott vonalak).

1. ábra: Magyar életszínvonal és GDP helyezése az EU-27/PSZ-11 csoportban (1 legjobb, 27/11 legrosszabb)

Jelölések: háztartások tényleges fogyasztása - folytonos; GDP - szaggatott; EU-27 - zöld; PSZ-11 - narancssárga. Forrás: Eurostat (PPS/fő), szerzői számítás

A háttérszínek az előrejutásunkat vagy éppenséggel lecsúszásunkat hivatottak kiemelni. Amennyiben a kormányzás befejező évéhez tartozó érték magasabb, mint a kezdeti évéhez tartozó érték, vagyis javult a relatív életszínvonal, a háttérszín kék, ha azonban az érték kisebb vagy egyenlő, vagyis romlott vagy stagnált a relatív életszínvonal, a háttérszín vörös. A Horn-kormány esetében adathiány végett 1995-öt vettem kiinduló évnek.

A hazai relatív életszínvonal a kilencvenes évek vége felé induló emelkedését követően, a kétezres évek első felében érte el csúcsát, ezután viszont már nem volt megállás a lejtőn.

2017-re – tehát jóval a Covid járvány előtt – már elértük a mélypontot: mindkét csoportban hét helyezést estünk vissza, a 19. helyről a 26. helyre (EU-27), illetve a 3. helyről a 10. helyre (PSZ-11). Figyelemreméltó, hogy a 2022-es helyezés úgy maradt változatlanul tragikus, hogy az akkori fogyasztást az első negyedévi egyszeri kifizetések (családi SZJA-visszatérítés, teljes 13. havi nyugdíj, fegyverpénz) soha nem látott mértékben torzították felfelé.

Vegyük észre, hogy a posztszocialista mezőny és a teljes mezőny viszonylatában felírt fogyasztási görbék tökéletesen együtt mozognak. Mindez azt üzeni, hogy a magyar életszínvonal összeurópai mezőnyben történő előrejutása vagy hátrasorolódása mindig a posztszocialista mezőnyben történő előrejutással vagy hátrasorolódással járt kéz a kézben. Tehát jó ideje mindkét vonatkoztatási rendszerben romlik a helyzet, vagyis nem valamiféle posztszocialista jelenségről, hanem saját „vívmányról” van szó.

Az 1. ábrából az is érthetővé válik, hogy GDP-fetisiszta valakiből nemcsak valamely közgazdaságtani iskola híveként, azaz meggyőződésből, hanem saját jól felfogott érdekből, azaz számításból is válhat. Az egy főre eső GDP-adatot ugyanis sokkal hálásabb feladat nagy nyilvánosság előtt bejelenteni, hiszen abban jóval kevésbé kétségbeejtő a helyzetünk, mint azt a háztartások fogyasztása sejtetné. Pontosan ez a kétarcúság egy transznacionális enklávékkal számvitelileg feltornászott, szélsőségesen matéria-fókuszú, összességében alacsony hozzáadott értékű gazdaság tipikus látlelete. Csakhogy azt a meséken túl már a gyakorlatban is volt módunk megtapasztalni, hogy egy magát a valóságosnál nagyobbnak láttatni akaró, önmagát felfújó béka könnyen ki is tud pukkadni. Hiszen míg például világjárvány idején egy tudásalapú gazdaságot (pl. szoftverfejlesztést) lehet otthonról is működtetni, egy gyártósor-alapút viszont nem. A bekarikázott résznél látható eltolódást leszámítva egyébiránt a GDP-nél is tökéletes volt az együttmozgás a két viszonyrendszer esetében.

A relatív magyar életszínvonal régóta tartó erodálódásának hátterét a jövedelmi oldalról összeállított nemzeti számlák is jól megvilágítják. Nézzük meg a bruttó bér és kereset (innentől munkabér) és a bruttó működési eredmény és vegyes jövedelem (innentől céges eredmény) GDP-n belüli súlyának különbözetét az EU-ban és Magyarországon (2. ábra).

2. ábra: Munkabér és céges eredmény GDP-arányos részesedésének különbözete (százalékpont)

Forrás: Eurostat, szerzői számítás

A munkabér és a céges eredmény GDP-arányos részesedéseinek hazai eltérése tehát 2004-2008 táján még az EU-s átlaghoz hasonló képet mutatott: a cégek részesedése öt-hat százalékponttal haladta meg a munkavállalók részesedését. Azóta viszont a „munkaalapú társadalom” cölöpjeinek hátránya trendszerűen növekszik. Mindezt úgy, hogy ezzel párhuzamosan közel egymillióval nőtt a számuk. Mi több, úgy, hogy a munkáltatóknak 2008-hoz képest GDP-arányosan 5,7 százalékponttal csökkentek a terheik (3. ábra). Hiába növekedett ugyanis a (támogatásokkal nettósított) termelési- és importadók súlya, a munkáltatói hozzájárulásé (tb-járulék, 2012-től szochó) ezzel párhuzamosan gyorsabban csökkent. Ráadásul a termelési adók terén mutatkozó többletteher 2023-ra el is tűnt. Lett volna tehát miből visszaosztani a magyar munkavállalók számára, már sok-sok évvel ezelőtt is. Ennek pedig minden bizonnyal nem elhanyagolható szerepe lett volna a kivándorlási motiváció tompításában.

3. ábra: Munkáltatói terhek aránya a GDP-ben

Forrás: Eurostat, szerzői számítás

A 2. ábra üzenetének lényegén nem változtat az sem, ha figyelembe vesszük, hogy jogi személyiség nélküli vállalkozásoknál képződő vegyes jövedelem egy része effektíve munkajövedelemnek tekinthető. Egyfelől, az EU-s értékek is a magyarral megegyező kategóriát mutatják, és ott nem rajzolódik ki negatív megatrend. Másfelől, még ha egy erősen konzervatív gondolatkísérlet keretében fel is tételeznénk, hogy az EU-ban nincsen vegyes jövedelem, a magyarnál viszont átsorolnánk annak negyedét a céges eredményből a munkabérekhez, még akkor is tetemes, 2,4 százalékpontos eltérés maradna a magyar és az EU-s különbözetek (a narancssárga és a zöld vonalak) között 2023-ban (ennek kiszámításához a 2023-as vegyes jövedelmet a 2022-es KSH-adat inflációval növelt értékekével becsültem).

Ami különösen szembetűnő a 2. ábrán, az az, hogy a két jövedelemtulajdonos jussának távolodása idehaza az utóbbi válságévekben látványosan nagyobb sebességre kapcsolt (azaz sokkal meredekebbé vált a narancssárga trendgörbe). Mindez értelemszerűen nem függetleníthető a 3. ábrában bemutatott folyamatoktól sem, hiszen a tárgyalt négy tétel adja ki a teljes GDP-t (munkabér, munkáltatói hozzájárulás, céges eredmény, nettó termelési adók). A hazai jövedelemelosztási viszonyok tőke-munka tengelyén ilyen durva, a munkavállalók szempontjából előnytelen átrendeződésre az elmúlt közel harminc évben még nem volt példa. Összeurópai szinten még a nyoma sem látható egy ilyen léptékű fordulatnak, ott a munkavállalók és a cégek tortaszeletének viszonya – legalábbis a magyar helyzethez mérten – stabil.

Változhat tehát a DJ, de a pörgetett lemez mindig ugyanaz. Legfeljebb a tempóváltásban vagy a scratchjátékban mutatkozó eltérések adhatják egyeseknek az újszerűség illúzióját. A transznacionális vállalatok beruháznak, a kormányzat ehhez vissza nem térítendő támogatást és adókedvezményt ad, illetve kívánságinfrastruktúrát épít (részben ezért is van nagyjából ötszázszáz kilométerrel több sztráda idehaza, mint pl. Csehországban, vagy százzal több, mint Ausztriában; 2021 végi KSH-adatok). Ezek a külföldi vállalatok a beruházás elkészültét követően óriási importhányaddal exporttermékeket állítanak elő, vagyis külföldi vevőnek értékesítenek, javítva a külkereskedelmi mérleget. Az 1. táblázatban egy sematikus számpéldán keresztül illusztrálva (forintban, változatlan árakon):

ahol

• Y az aggregált kereslet (GDP),
• C a magánvásárlás (háztartások fogyasztási kiadása),
• G a kormányzati vásárlás (kormányzat fogyasztási kiadása),
• I a beruházás (bruttó állóeszköz-felhalmozás),
• X-M pedig a nettó export (export mínusz import).

Számszakilag tehát fenntartható a példában felírt évente öt százalékos gazdasági növekedés úgy, hogy ehhez nem kell különösebben nőnie a magyar háztartások jólétének, hiszen a kereslet más elemekkel is pótolható. A képződő profit java elhagyja az országot (kiviszik a külföldi tulajdonosok, és sok esetben hasonlóan járnak el a rezidens tulajdonosok is), de új elemként már a bértömeg növekvő hányada sem marad idehaza, hiszen azt a vendégmunkások nem itt költik el, hanem hazautalják.

Ne kergessen tehát senki se illúziókat, ez az immár több évtizede velünk elő szisztéma még jó ideig eldöcöghet, nincs a láthatáron egy szerkezetváltást kikényszerítő korlát. Egészen addig működhet, ameddig van elegendő, az alapinfrastruktúrát legalább elemi szinten működtetni képes bennszülött, potenciálisan egyre növekvő számú kinnszülöttel megtámogatva. Azonban mivel a bennszülöttek – ahogy fentebb láthattuk – már évtizedek óta nem jutnak hozzá a testi-lelki-szellemi újratermelésükhöz szükséges relatív anyagi jóléthez és az egyéni felelősségvállalás megképződéséhez, a polgárosodáshoz szükséges stabil kormányzati játékszabályokhoz (évtizedes távon kiszámítható adórendszer, diszkrecionális osztogatások minimalizálása stb.), fogyatkozásuk mind számosságban, mind minőségben szükségszerűen elkerülhetetlen volt. A szerkezetváltást kikényszerítő fő eszköz korábban még lehetett volna a „magas” bér, amikor is a degradáció még nem volt ilyen fokú. Csak hát valamennyi kormány inkább az olcsó és képzett munkaerővel kilincselt. Az eredmény ismert.

"Nehéz… nagyon nehéz" – tűnődött el Virág elvtárs. Az. Erről kár lenne vitát nyitni.

Utóirat (időkapszula)

1961, Németország: „Tartózkodási engedélyt a kétéves tartózkodási időn túl nem adnak ki” („Die Aufenthaltserlaubnis wird über eine Gesamtaufenthaltsdauer von zwei Jahren hinaus nicht erteilt.”. Bundesarbeitsblatt 13(3), Verbalnote 9., 1962. február 10.).

1964, Németország: A tartózkodás felső időkorlátja eltörölve (Ankara Egyezmény, hatályban 1964. december 1-től).

2024, Magyarország: „A vendégmunkás-tartózkodási engedély legfeljebb két év határozott időtartamú tartózkodásra jogosít Magyarország területén” és „[…] legfeljebb egy évvel hosszabbítható meg […]” (2023. évi XC. törvény 31. § (1) és (2) bekezdés, hatályban 2024. január 1-től).

(?) 2027, Magyarország: „Gazdaságilag ésszerűtlen lépés lenne elküldeni a gépsor kezelését már begyakoroltakat, és lecserélni őket kezdőkre”, „Egyébként sem tilos visszatérniük egy újabb turnusra, akkor meg minek mennének haza”, „Zöld szempontból is káros lenne hazaküldeni őket, hiszen ezzel sokkal több repülőutat okoznánk” stb. (Portfolio)