A magyar történelem a meghasonlások története. Nem kell ezt szépíteni, kozmetikázni vagy eufemizálni. Az ember igazán nagy, epikus küzdelmeit belül vívja. Minden más csak e küzdelem külső optikája.
Mint a tengeri kígyókkal viaskodó Laokoón. A belső erők egymásnak esése, az ebből felszabaduló feszültségek tökéletes egyensúlya a létezés forrpontján lüktet. Ettől nagy élet a nagy élet. A meghasonlás nem pszichológiai, sokkal inkább egzisztenciális művelet. Az embert az életébe való kapaszkodás gyökereinél kezdi ki. A tétek és a kockázat óriási. Az összetörés végleges.
Kazinczy Lajos, a tizenötödik aradi vértanú 1846 elején már főhadnagy volt a bécsi császári hadseregben. Mégis elbocsátását kérte, kilépett, életét felborítva, eszméért és meggyőződésért belépett a szerveződő honvédseregbe. 1849. október 25-én az aradi vár északkeleti kapuja melletti sáncban agyonlőtték. „Ezt a vad mezőt ismerem, /Ez a magyar ugar".
A fajvédő Bajcsy-Zsilinszky Endre nemzeti szocializmussal és a nyilas párttal való szembehelyezkedése precedens értékű volt: nacionalizmus és sovinizmus finom distinkciója. 1944. december 24-én, a sopronkőhidai fegyházban felakasztották. „Csönd van. A dudva, a muhar, /A gaz lehúz, altat, befed".
1953-ban, Sztálin halálát követően Nagy Imre érzelmileg fűtött beszédében méltatta és dicsérte a szovjet diktátort, és felszólította az országgyűlést Sztálin emlékének törvénybe iktatására. '56-ban mégis az egykori moszkovita Nagy Imre a forradalom mellé állt, többpártrendszert szorgalmazott és az ÁVH feloszlatását sürgette. November 3-án pedig megalakult a harmadik Nagy Imre-kormány. 1958. június 16-án kora hajnalban felakasztották. „S egy kacagó szél suhan el/A nagy Ugar felett".
Meghasonlani sosem lehet késő. Nem azt kell ilyenkor vizsgálni, hogy mi volt, ki volt előtte az ember. Az egzisztencia dekonstruálása, majd annak rekonstruálása, mindezek módszertana, elvégzésük minősége itt az érdekes. Már nem prioritás a levedlett élet. Rituálisan el lett temetve. Az újszülött egzisztencia pedig megméretik mint az „oppozíció manifesztuma", mint a hatalommal való szembenállás letéteményese, a szembehelyezkedés kiáltványa. A hatalommal való összevetés, a kontextusában feloldódó reláció úgyis kidomborítja az igazságot. Hogy az ember párhuzamosan fut a hatalommal, vagy merőlegest állít rá. Ezt a kérdést soha senki sem úszhatja meg. És kifejezetten közép-európai sajátosság, a regionális szellemi klíma specifikuma, hogy itt a nagy ember a meghasonlott ember. Kelet-Közép-Európa abszurd drámája pikáns fűszer a nyugati kultúra színes és eklektikus történetében.
Bármilyen furcsa is, mindezen szempontrendszerek felállításával magam is értelmezni próbálom Magyar Péter fellépését. „Lehajlok a szent humuszig:/E szűzi földön valami rág. /Hej, égig-nyúló giz-gazok, /Hát nincsen itt virág?"
Hannah Arendt totalitarizmus alatt nem teljesen a büntető és fegyelmező államot értette. Ennél szofisztikáltabban gondolkodott. Arendt az egyéni privátszféra és a nyilvánosság közti különbség felszámolását értette totalitarizmus alatt. Amikor a kettő egymásba folyik. Mint a súlyos inszomniás számára az álom és a valóság egymásban való feloldódása. Kevés ennél pusztítóbb és rémisztőbb képlet létezik a XXI. századi posztmodern médiatérben. Ez nem pusztán karaktergyilkosság. Mert a karaktergyilkosság kifejezetten a – jungi értelemben vett – personára vonatkozik. Legyen ez közéleti, médiabeli, társadalmi vagy akármilyen vonatkozásban taglalt persona, akárhogy is: „csak" egy maszk. Tehát részben pszeudo-egzisztencia. Ebből vissza lehet vonulni egy olyan belső, idilli szellemi hátországba, ahol az ember regenerálódik, befoltozza sérült identitását, sőt inspirációt és ihletet merít. Legideálisabb példája ennek a család, de minimum a legszűkebben vett szociális háló, ami az embert körülöleli. Akitől ezt megfosztják és megvonják, akit erről mesterségesen lehasítanak, az gyakorlatilag olyan, mintha megfojtanák. Amikor Juhász Pétert vagy Magyar Pétert családon belüli erőszakkal támadja a személytelen propaganda gépezet, vagy Márki-Zay Péter feleségét csecsemők halálának felelősségével vádolják, akkor az a Hannah Arendt-i értelemben vett politikai totalitarizmus iskolapéldája.
Nem sok mindent lehet és nem is feltétlenül kell elmondani Magyar Péter politikai szerepvállalásáról. Bizonyos értelemben az illúziókat is óvni kell, ide értendő az értelmiség éthosza, a felelős polgár ideája, aki igenis szkepszissel és gyanakvással közelít minden, a démosz elé hatalomért (és bizalomért!?) járuló erőhöz. Egy dolog azonban egészen biztosan elmondható: aki feláll a dobogóra, homlokára célkeresztet rajzolva, üzenve a hatalom kutyáinak, hogy ide lőjetek!, az opponálja ezt a rendszert. És aki képes arra, mind lélekben, intellektuálisan és morálisan, hogy merőlegest állítson a személytelen hatalmi apparátusra, hogy a gondolatai és elképzelései mentén síkra szálljon, az mindenképpen elismerést érdemlő, és a ráirányuló médiafigyelem jogos birtokosa. Ilyen volt a most elhunyt Alekszej Navalnij, és ilyen jelenleg Magyar Péter. Igen, van köztük különbség: éppen akkora, amekkora a putyini, illetve az orbáni hatalomgyakorlás keménysége közötti különbség. Valószínűleg bukásuk, epikusságuk és drámájuk közt is hasonló mértékű elkülönbözésre fognak rámutatni a történelemkönyvek. (Magyar Hang)