A magyar gazdaságpolitika csak a rövidtávú előnyöket veszi figyelembe, ezért maradunk le fokozatosan a korábban nálunk kevésbé fejlett uniós tagállamok mögött is - mutatott rá Gál Péter, közgazdász, egyetemi tanár.
Magyarország, kilenc másik állammal együtt, éppen húsz éve csatlakozott az Európai Unióhoz. Minden azt mutatja, hogy a lehetőséggel sem gazdaságilag sem politikailag nem sikerült jól élnie. Milyen hibás döntések vagy nem reális várakozások vezettek ide?
Sokat mondó, hogy eddig az évfordulóhoz társuló, hivatalos megemlékezések, ünneplések elmaradtak. Biztos, hogy nem véletlenül, és szakmailag érthetetlenül. Eltekintve a politikai okoktól, csak a gazdaságiaknál maradva, ez azért is sajnálatos, mert Magyarország egyértelműen jogos reményeket táplált a csatlakozással kapcsolatban. Bár a politikusok és a döntéshozók prognózisai már akkor is túlzóak voltak, de elmaradt az, hogy gyorsulni fog hazánk felzárkózása, vagy legalább közeledése az akkori Európai Unió 15 tagállamának átlagához, amelyhez képest akkor a magyar egy főre jutó GDP mintegy valamivel több, mint 50 százalékon állt. Az azóta belépőkkel ez az átlag jelentősen csökkent. Hiszen abban az időben Bulgária az akkori EU átlag 25, Románia 26 százalékos szinten volt, azaz kevesebb, mint a magyar felén. Az összehasonlíthatatlanul alacsonyabb átlaghoz képest most Magyarország és Románia is egyaránt 75, Bulgária 65 százalék körül tart, szemben a csehek 90 és a lengyelek 80 százalékával. Vagyis nemzetközileg nagyon rosszul alkalmazkodott gazdaságunk. Az Európai Unió egységes piaci és támogatási előnyeit nem használtuk ki, annak ellenére, hogy a legmagasabb egy főre jutó támogatásokat kaptuk. Az uniós pénzek felhasználásának a hatékonysága nem megfelelő, sőt gazdaságunk fejlődése – összehasonlító alapon – az egyik legkedvezőtlenebb volt az újonnan belépettek között. Mára az egy főre jutó fogyasztásban már a bolgár gazdaság is behozta a hozzánk képesti lemaradását. Az ok: a magyar gazdaságpolitika csak a nagyon rövid távú, és inkább vélt előnyöket, stabilizáló tényezőket veszi figyelembe. Persze ahol váltógazdaság van, ott a politikának mindig az az érdeke, hogy az adott pillanatban tudjon eredményeket felmutatni. De nálunk 14 éve ugyanaz a politikai feltételrendszer, mégis a pillanatnyi, vélt előnyökhöz alkalmazkodunk, amelyek egyébként sem túl magasak.
Most, hogy a kormány és a brüsszeli döntéshozók közötti egyet nem értés miatt a korábbihoz képest jóval lassabban és jóval kevesebb pénz érkezik, jól érzékelhetően nehezebb működtetni az országot. Mennyiben segítették a magyar gazdaságot a közösségi források?
Érdekes helyzet, Magyarországon az egyik legmagasabb volt az elmúlt 10-12 évben a beruházások aránya a GDP-hez képest. Ennek ellenére a növekedés üteme bár abszolút értékben látszólag kedvező, de a versenytársainkhoz, a többi felzárkózó gazdasághoz képest alacsony volt. Az uniós források hatékonyságában a legutolsók között van Magyarország. Ilyen összefüggésben viszont kevesebbet beszélünk a külföldi beruházásokról, amelyeknek a száma rendkívül gyorsan nő, látszólag egy sikertörténet, hiszen a rendszerváltás óta alapvető prioritást élveznek. Már a rendszerváltás idején is kedvezőtlennek tartottam a külföldi beruházásösztönzés jellegét, de a forrásbevonás prioritása kezdetben kényszer volt.. A meghatározó elem akkor, de sajnos most is az, hogy maximálja a beáramló tőke mennyiségét, s nem az, hogy hosszú távon olyan folyamatokat generáljon, amelyek elindítják a fejlődést. Ez az 1990-es évek elején, amikor a magyar gazdaság a fizetőképesség határán volt, érthetőnek látszott.
És most miért nem érthető?
A nemzetközi vállalatok tevékenysége a mai globalizált világgazdaságban a gazdasági fejlődés fő tényezői. Nem azért, mert tőkét, hanem, mert technikát hoznak, és az adott gazdaságot beépítik a nemzetközi értékláncok rendszerébe. Az, hogy az értékláncblokkok melyike kerül egy egy országba, hosszútávon meghatározó. A külföldi beruházások akkor hatékonyak, ha olyan struktúrában történnek meg, amelyek fejlődési folyamatot indítanak el, s egyúttal a hazai gazdaságban nem szigetszerűen működnek, hanem szervesen beépülnek abba is. De ha csak mintegy szigetet képeznek, akkor valamennyi jövedelmet termelnek ugyan, de hosszú távon ez nem felzárkózáshoz, hanem a relatív lemaradáshoz vezet. A beruházásösztönzésnek ez a módja a mai napig nem változott meg. Viszont a körülmények igen. Magyarországra többségében azok a befektetések kerültek, ahol a fajlagos bérköltség-tényező a meghatározó, és nem a technikai fejlettség, és nem az, hogy milyen a húzó hatásuk, vagy hogy milyen mértékű kedvező beszállítói lehetőségeket teremt gazdaságunk számára. Maradt a forrásmaximalizálási prioritás. Ezért működnek önmagukban szigetszerűen. Nálunk a fő gazdaságpolitikai eszköz a fajlagos bér és járulékos költségek alacsony szinten tartása. Németországban az iparban 42-43 euró az órabér, a szolgáltatásoknál 39 euró, szemben a magyarországi 10, illetve 9 euróval. A magyar gazdaság tulajdonképpen Európában azt a modellt igyekszik megvalósítani, egészen más feltételrendszer mellett, amit egykor a távol-keleti országok, főleg Kína, de ma már inkább India. És ehhez nálunk is egy korporatív jellegű gazdaságpolitika társul. És marad itt az értékláncblokkok legkevésbé meghatározó része.
Segített volna jobban felzárkózni és egy működőképesebb befektetési politikát működtetni, ha a magyar kormányok mindent megtettek volna az euró bevezetése érdekében?
Az euróövezet egységesen működő, átváltási és egyéb transzmissziós költségek nélküli gazdaságok uniója, ahol a tevékenységek hatékonysága jól összehasonlítható és megfelelően orientál. Valutáris unió nélkül az integrációs folyamat és annak előnyei potenciálisan megvalósíthatatlanok. Azok a gazdaságok, amelyek részesei a rendszernek, jelentős, bár országonként eltérő mértékű előnyöket, növekedési és társadalmi hatásokat mutatnak. Tévesek azok a megközelítések, amelyek az eurónak tudják be egyes országok válságait. Sőt, ezekben az országokban a közös valuta nélkül még erősebbek lettek volna a válságok. Alapvetően téves az a megközelítés is, hogy a közös valutával elvesztik az országok az egyik legfőbb nemzetközi versenyképességüket befolyásoló eszközt, a valutaárfolyam befolyásolását. A globalizált és nemzetközi vállalati rendszerek által működő világgazdaságban a valutaárfolyamok alakulásának, normál körülmények között, nagyon alacsony a hatása. És minél inkább nemzetköziesedett egy gazdaság, mint Magyarország, annál inkább igaz az árfolyam-rugalmatlanság a nemzetközi tevékenységekben. Az, hogy nem vezették be nálunk a közös valutát az elmúlt 20 év egyik legnagyobb gazdaságpolitikai hibája. Hamis az az álláspont, hogy akkor kell a közös európai devizát bevezetni, amikor az ennek megfelelő gazdasági fejlettséget elértük. A valutaárfolyammal való befolyásolás, ez a szisztéma, rejtett protekcionizmust jelent. Az MNB a költségvetési politikával együtt korábban mesterségesen alacsony hatékonyságot teremtett a folyamatos leértékelést eredményező politikával, s ezáltal elkényelmesítette a vállalatokat. Külföldről azok a vállalatok jönnek be, amelyeknek az alacsony költség elérése a céljuk. A mostani kormányzati gazdaságpolitika arra épít, hogy az árfolyampolitika, és minden egyéb elem, a szakszervezetek leépítése, a bérharc megszüntetése, a valódi tárgyalások lehetetlenné tétele, arra ösztönzi a vállalatokat, hogy fajlagos bérköltségük alacsony legyen.
Az EU-tól való elszakadás az inflációban is mutatkozik. A rendkívül magas fogyasztói árindex szinte hungarikummá vált. Mi ennek az oka?
A stagflációval, azaz a rendkívül magas inflációval párosuló alacsony gazdasági növekedéssel társuló mélyülő spirálból rendkívül nehéz kijönni, ugyanis nincs hová nyúlni. Magyarországon ennek veszélye fennállt a 27-28 százalékos, vágtató inflációval. Úgy tűnik, ezt az MNB végül viszonylag jól kezelte, a stagflációs válság elkerülésében meghatározó a központi bankok szerepe. Azonban korántsem sem vagyok abban biztos, hogy az inflációs hullámot sikerült teljesen leküzdeni És nem csak nálunk. A nagyon magas infláció egyébként főleg a közepesen fejlett gazdaságok alsó zónájában, Közép-Kelet Európában és Törökországban volt a legmagasabb, ahol a fejlett gazdaságokhoz való felzárkózás hosszú idő óta kérdéses. De még így is, a mi rekordszintű 27-28 százalékos, és a 10-12, vagy az 5-6 százalékos „magas” infláció között nemcsak számszerűen, de hatásaiban is óriási a különbség. A csökkenő fogyasztói árindex nem azt jelenti, hogy mérséklődnek az árak, hanem csak azt, hogy az árszínvonal további emelkedésének mértéke lett mérsékeltebb, a stagfláció veszélye kisebb. A magas árak ettől még fennmaradnak. Ez is az oka annak is, hogy az egy főre jutó fogyasztás szintje az Európai Unióban nálunk a legalacsonyabb. Ennek másik oka a gazdaságpolitikai ideológiában keresendő. A magyar gazdaságpolitika 2010 óta folyamatosan a külső források maximálását, az alacsony fajlagos bérköltséget, és nem a hatékonyság növekedését tartja a versenyképesség fő elemének, ami óriási hiba, egyértelműen hosszútávú relatív lemaradáshoz vezet. A vállalatokat a valutaárfolyam leértékeltsége nem ösztönzi a fejlesztésre, ami egyébként a világgazdaságban mindig a zsákutcás, a tartós lemaradáshoz vezető politika volt és marad.
Gál Péter
Közgazdász, egyetemi tanár. Kutatási és oktatási tevékenységének fókuszában a globalizáció technikai, gazdasági, gazdaságpolitika, valamint a nemzetközi és a nemzeti pénzpolitikák és a vállalati nemzetköziesedés hatásainak elemzése állnak. Több osztrák és német egyetem vendégprofesszora. Az MFB vezető közgazdásza és a Közösségi Bankok Európai Szervezetének egyik vezető közgazdásza volt 2002 – 2010 között. A Development and Finance folyóirat alapítója, főszerkesztője. A globalizációs folyamatok hatásainak vizsgálatáért 2010-ben Köztársági Érdemrend Tiszti keresztje kitüntetést kapott, amit – többekkel együtt – 2016-ban visszaadott.
(Népszava)