Puzsér Róbert írása
Ahogy Poncius Pilátus a tömeg tagjai elé terjesztette Krisztus kivégzésének tervét, hogy az ő álláspontjuknak megfelelően döntsön, és így átterhelje rájuk a gyilkosság felelősségét, aztán mossa kezét, a jelenkor populista politikusai éppígy nem vállalják a folyamatok formálásának görnyesztő ódiumát, úgyhogy közvélemény-kutatásaik révén feltérképezik, és politikájukkal kiszolgálják a tömegigényeket.
Nem kötődnek semmihez, csakis a hatalomhoz, úgyhogy nekik mindegy, miféle politikát folytatnak, nincsenek elveik, tehát intézkedéseik mindig azok, amelyek az uralmukat biztosítják – ennek megfelelően ma simán gondolhatják tegnapi politikájuk ellenkezőjét: mindig készen kell állniuk arra, hogy a közhangulattal együtt változzanak. Jól tudják, hogy a tömeg emlékezete csekély, és ahogy a világszellem a posztmodern korba gázol, egyre szűkül: a múlt rohamosan veszíti el jelentőségét, percről percre összeomlik; a jövő még képlékeny és szabadon formálható; a hatalom kulcsa a jelen. A pillanat az, amit a politikának biztos kézzel uralnia kell – ennek forrása a közvélemény-kutatás, eszköze a mindenható narratíva.
Orbán Viktor és kommunikációs gépezete már több mint egy hete bottal üti a pillanat nyomát. Hiába szegődtek a narratíva megalkotására és a nyelv hatalmi eszközzé formálására, jelenleg nincsenek szavaik arra, ami történik velük: nem uralják a pillanatot, és nem kontrollálják a narratívát – a pillanat uralja, és a narratíva kontrollálja őket. Nincs versenyképes mondásuk arra a súlyos erkölcsi krízisre, amelybe magukat vezették bele: miközben a könyvesboltokban befóliáztatják az ifjúsági irodalmat, mert az egy homoszexuális srác lelki viszontagságairól szól, kedves káderük, aki rendszeresen hordta a bicskei nevelőotthon növendékeit a felcsúti Puskás Akadémia programjaira, gyermekmegrontás bűnpártolásáért börtönbe kerül, aztán egyszer csak a köztársasági elnök asszony meg az igazságügyi miniszter asszony nagyvonalú gesztusa nyomán kegyelemben részesül. A Keresztapa harmadik részébe illő jelenet: a köztársaság elnöke az Eucharisztikus Kongresszus előtt aláírja K. Endre kegyelmi kérvényét, majd fogadja a Szentatyát.
Amíg a narratíva megalkotásán dolgozó kommunikációs vezérkar nem készül el a Fidesz és a kormányzat versenyképesnek szánt mondásával, addig az illiberális kurzus a költő szavaival élve „oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat”. Ilyenkor aranyat ér a hatalomnak Arató András, aki ezúttal azt a népszerű mondást idézte fel, hogy „ha nem megy jól a kupleráj, nem a bútorokat kell lecserélni, hanem a k*rvákat”. Írásának a szerző a „K*rvák cseréje” címet adta – kínos magyarázkodása szerint azonban azt a félreértések elkerülése érdekében még a cikk publikálása előtt megváltoztatta, csakhogy egy technikai hiba nyomán percekre nem az érvényes cím jelent meg a Klubrádió felületén. Arató András azonban nem elégedett meg a cím cseréjével, a teljes szöveget kitörölte a nyilvánosságból – ami egy épp felelősségvállalást követelő újságíró részéről legalábbis visszatetsző cselekmény. Több sem kellett a kormányzati revolvermédiának: propagandistái hiénafalkaként rontottak rá a szerzőre, és Bayer Zsolt vezérletével próbáltak Arató-ügyet generálni a Novák Katalin és Varga Judit nőiségén esett sérelemből. Egy bicskei növendék öngyilkos lett, mert a gyermekotthon igazgatója szexuálisan megrontotta, annak helyettese meg fenyegetéssel elhallgattatta, de a magyaroknak itt és most a neki kegyelmet osztó Novák Katalint és Varga Juditot kellene áldozatnak tekinteniük. Boros Bánk Levente a Hír Tv stúdiójában a kegyelmi botrányt blazírt pofátlansággal bulvárügynek nevezte – íme az erkölcsi fölény, amelyről a nagy hatalmú gyermekvédelmi kurzus tanúbizonyságot tesz: egy gyermek halála bulvár, két egykori politikusnő megsértése közbotrány. Mindenkiről sokat mond el, hogy miféle sérelmet tud igazán átélni.
Varga Judit volt házastársa és gyermekeinek édesapja, Magyar Péter alig néhány perccel egykori nejének visszavonulása után demonstratív gesztusok kíséretében kivonult az Orbán-rendszer véd- és dacszövetségéből, majd hamarosan a Partizán stúdiójában vallotta meg Gulyás Mártonnak, hogy elfogadhatatlannak tartja a néhány család által kisajátított Magyarországot, és hogy szavainak nyomatékot adjon, a hatalommal való viszszaélés és a mértéket nem ismerő elbirtoklás rossz példáiként Rogán Antalt és Tiborcz Istvánt nevezte meg. Nos, akkora a zavar az illiberális térfélen, hogy a rendszer sajtójában Magyar Péter nevét azóta sem merte leírni senki. A kormánypropagandisták bizonyára úgy gondolják, hogy ha nem vesznek tudomást az őket kellemetlenül érintő jelenségről, akkor az nincs, épp ahogy a nagyon kicsi gyerekek azt hiszik, hogy ha befogják a szemüket, nem is látszanak. A szolgálatra kész NER-társak bizonyára a párthatározatot várják, anélkül pedig olyan tehetetlenek, mint a távirányítás nélkül maradt drónok.
Balog Zoltán, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke és a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke, vagyis a magyarországi kálvinisták legfőbb vezetője, Novák Katalin egykori főnöke, mentora és tanácsadó testületének tagja nagy erőkkel lobbizott a köztársasági elnök asszonynál a kegyelmi kérvény kedvező elbírálásáért. Nos, Balog Zoltánt a református esperesek és egyházmegyei főgondnokok soron kívüli értekezlet keretében hallgatták meg a Magyar Református Egyház Zsinati Hivatalában, majd erősítették meg egyházuk élén a jelenlévők nyolcvanhat százalékának támogatásával – a püspök hálásan köszönte meg a bizalmat. Ennek a mocskos ügynek a felelőse a hazai kálvinisták körében többé nem pusztán Balog Zoltán: ezzel a döntéssel abban a Magyar Református Egyház egésze bűnrészességet vállalt.
Jól érezhető, hogy az illiberális kurzus lezártnak óhajtja tekinteni a kegyelmi ügyet, csakhogy Novák Katalinnal és Varga Judittal ellentétben Balog Zoltán a hivatalában maradt (a zsinati elnökségről végül lemondott, de a püspökségről nem – a szerk.), és bár mindhárman elismerték, hogy hibáztak, arra a mai napig nem tért ki egyikük sem, mi is volt konkrétan a hiba, amit elkövettek. Nem tudták, kinek kegyelmeznek meg, mert nem néztek utána, hogy milyen ügyben ítélték el azt, akinek a kegyelmet kiosztották? Vagy azt a hibát követték el, hogy a gyermekmegrontásban nyújtott bűnsegédletet nem érezték annyira súlyos vétségnek, hogy az elkövetőnek ilyesmiért le kelljen töltenie a büntetését? Netán az volt a hiba, hogy túl jelentős enyhítő körülményként értelmezték az elkövető székely származását és a felcsúti Puskás Akadémia programjai iránti elkötelezettségét? Talán akkor hibáztak, amikor nem hitte el magáról az egyik, hogy köztársasági elnök, a másik, hogy igazságügy miniszter, a harmadik meg hogy a hazai reformátusok feje, hanem meggyőzték magukat arról, hogy egy feudális gépezet alkatrészei, akiknek nem lehet saját akaratuk, hanem azt kell akarniuk, amit az őket tartó rezsim akar? Esetleg akkor követtek el hibát, amikor tisztséget vállaltak egy olyan rendszerben, ahol bizonyos nertársakat előjogok illetnek meg, ezért tíz körömmel kell őket kikaparni a börtönből, ha gyermekmegrontásban segédkeztek is? Válaszok nincsenek – egy azonban biztos: a magyar közvélemény nem elégedhet meg két felelős lemondásával. A gyalázatos kegyelmi döntésre vonatkozó magyarázatot ki kell kényszerítenie. (Mgyar Hang)
