Kovács Zoltán, az ÉS főszerkesztője „A normális politikai élet lehetőségét csak sok párt sokszínűsége teremtheti meg” címen közölte eszmefuttatását a Hírklikkben.
Nem tudom, hogy Kovács mit tekint normális politikai életnek, csak azt, hogy a tézise kétségtelenül rokonszenves, vannak megfontolandó szempontjai is, csak sajnos alapvetően nem helytálló.
Legalábbis az/egy ország működőképessége szempontjából. Mert a sok párt sok kis pártot jelent! És a bajok itt kezdődnek!
1./ A polgári demokratikus berendezkedésű államok (természetesen sok a történelmükből, vagy a politikai hagyományaikból adódó, esetleg helyzet adta különbséggel) alapvetően a XIX. századi (és máig – a Torykon kívül változó szereplőkkel: Whigek-Labour) brit parlamentáris és választójogi rendszert koppintja.
A CDU/CSU-Szociáldemokraták (NSZK), a Gaulle-isták-Szocialisták (Franciaország), a Kereszténydemokraták- (hatalomra nem került) Kommunisták (Olaszország) történelmi párharcát a háború után stabil választójogi rendszer és kormányzás jellemzi, nem kizárva természetesen kisebb pártok koalíciós partnerként szereplését, ha ez célszerűnek (de nem szükségszerűnek!) mutatkozik. Az amerikai szisztémát már csak habként említjük a tortán.
Ellenben például a franciák második világháborút megelőző kaotikus kormányzása a Népfront néven futó konglomerátum műve.
2./ A magyar választójogi törvény (az 1990-es is) két nagy gyűjtőpárt szereplésére, normális esetben váltógazdálkodására van (volt) felépítve!
Mégpedig elsősorban abból a megfontolásból (az egész, szerintem használhatatlan listás szisztéma is), hogy megakadályozza a (volt) állampárt korlátozhatatlan hatalomra kerülését.
(A történelem fintora, és minden művi megoldás korlátja egyben – előre nem látható események jeligére –, hogy Orbán 2010-ben és azóta is pont ezt használja ki.)
A téma szempontjából mellesleg indifferens a mai egypártrendszer.
De, Orbán második kormányának uralomra kerüléséig, mely a Köztársaság és a demokrácia felszámolását jelentette, ugyanaz volt a helyzet:
1990: MDF-SZDSZ, 1994 MSZP-MDF, 1998 Fidesz-MSZP, 2002 és 2006 Fidesz-MSZP.
A történet itt megszakad.
3./ Kis, súlytalan pártok koalíciója sehová nem vezet. Az izraeli "szivárványos" koalíció és a német "közlekedési lámpa" koalíció semmiféle koncepcionális megoldással nem tudott előállni (és ez független Netanjáhú, a többséget vesztegetéssel lemorzsoló taktikájától, illetve Scholz pechjétől, mivel most kumulálnak a német gazdaság bajai és Merkel balfogásainak következményei, köztük az ukrán háború), ugyanis mindkét esetben a kormánykoalíció összeállásának feltétele az volt, hogy éppen a pártok (az ország) számára leglényegesebb elvi kérdésekkel nem foglalkoznak.
Ez pedig, magyarán az elvi/megoldási különbözőségek szőnyeg alá söprésével a jövőre nézve semmiféle kilátással nem kecsegtet, és eleve átmeneti jelleget kölcsönöz az egésznek.
Számos más történelmi példa is adódik. Napjainkból is: Rutte koalíciója hosszú ideig kihúzta, de csak elbukott. Csakúgy, mint a szlovák kispártok koalíciója, mely miskárolta önmagát. Sánczhez csak orbitális engedmények árán lett/maradt miniszterelnök, kérdés milyen árat fog ezért fizetni Spanyolország.
4./ A magyar "ellenzék" sokszínűsége pedig szánalmasan példaértékű: hogyan nem megy.
5./ A kis pártok parlamentbe, de főként (koalíciós) kormányra kerülése problematikus a működőképesség mellett más okból is!
A választási rendszer matematikája szerint ugyanis néhány párt éppen csak megugorja a parlamenti küszöböt (nálunk 5%), vagyis gyakorlatilag jelentéktelen számú szavazót képvisel, és mégis királycsináló lehet!
Ez volt a helyzet 1998-ban a Kisgazdapárttal, és ez volt a helyzet 2002-ben és 2006-ban az SZDSZ-szel. (1994-ben az MSZP egyedül is kormányt alakíthatott volna.)
Ugyanez a helyzet a Scholz-kormánnyal, melyet az egyébként eltűnőben lévő liberálisok és a hanyatló zöldek nélkül nem lehetett volna összehozni.
Márpedig a demokrácia érvényesülésének aligha tekinthető helyzet az, ha a kormányra kerülő párt kiszolgáltatottjává, ne mondjam túszává válik egy kevés szavazót képviselő rétegpártnak.
6./ Még valami! Lassan tudomásul kell(ene) venni, hogy a politika: szakma! Megfelelő káderállomány híján nem művelhető sikerrel. Mindenféle önjelölt pártvezetők csak kárt okoznak.
7./ Egy párt akkor képes megvalósítani elvi és gyakorlati kormányprogramját (szerencsés esetben, ámbár a négyéves ciklus erre totálisan alkalmatlanná vált a problémák összetettsége, mineműsége, globális volta miatt), ha kormányra kerül. Erre pedig kis pártnak nincs esélye!
De még a kormányzó párt kontrolljára sem!
8./ Azt hiszem, keserű, de tanulságos tapasztalat, hogy a politikai élet normalitását, ha egyáltalán létezik ilyesmi, nem a parlamenti, vagy oda igyekvő pártok, hanem a civil társadalom sokszínűsége valósíthatja meg!
9/. És akkor Kovács eszmefuttatása kapcsán még szót sem ejtettünk arról, hogy Magyarországon szinte beláthatatlan ideje, és szinte beláthatatlan ideig, sőt Európában is, nem is olyan lassanként, inkább rohamtempóban a sokszínűség egynemű SA-fosbarnává van alakulóban!
Nyugodtan mondhatjuk: el lehet játszadozni a gondolattal, elmélkedni is lehet rajta, de sajnos nem időszerű a felvetés!
