Magyarországról jól képzett, fiatal, motivált munkavállalók vándorolnak ki, akiknek a helyére olyan külföldi betanított munkások érkeznek, akik napi 10-12 órát tudnak dolgozni a nagy iparvállalatoknál, amelyek egyébként kifejezetten alacsony hozzáadott értéket teremtenek – mondta a Portfolio-nak adott interjújában Bod Péter Ákos.
A Budapest Corvinus Egyetem professzorával azután beszélgettünk, hogy születésnapja alkalmából megjelent a Gazdasági rendszerek és rendszerváltozások című könyv. Bod Péter Ákos szerint Magyarországnak nem lenne szüksége több összeszerelőüzemre, mert a társadalom jólétéhez egészen más vezethetne el. Ezek a gyárak bár a GDP-t növelik, minimális hatásuk van a nemzeti jövedelemre. Korábban legalább lehetett azt mondani, hogy magyarok dolgoznak ezekben a gyárakban, az újonnan betelepülő üzemekre azonban szerinte már ez sem lesz igaz. Szerinte sem az ország, sem a társadalom nem készült fel a nagyszámú külföldi munkavállaló integrálására. Magyarország fejlődése kapcsán úgy véli, a gazdaságszerkezeti adottságok miatt a jövő is borús lesz.
A Covid előtti néhány évben nőtt az életszínvonal Magyarországon. Egyre több munkahely jött létre, és nőtt a fizetések vásárlóereje, megállt a kivándorlás, sőt némi visszavándorlás is megfigyelhető volt. Most viszont úgy tűnik, hogy újra egyre többen vándorolnak ki Magyarországról.
A magyar kivándorlási trend egy kicsit mindig eltért a régióstól. Lengyelországból és Romániából nagyrészt azok vándoroltak ki, akiknek a gazdasági szerkezet átalakulása miatt megszűnt a munkájuk. Az elkeseredett román gazdák, akik nem tudtak elhelyezkedni a hazájukban, elmentek szerencsét próbálni Nyugatra. Nálunk viszont más volt a helyzet, Magyarországról jól képzett, fiatal emberek kezdtek el kivándorolni az EU-s csatlakozás után. Bár volt egy időszak, amikor ez csillapodott, most újra fellángolt a kivándorlás kérdése. Ráadásul a demográfiai bajokat makrogazdasági szinten mindeddig el is fedte, hogy az elmúlt évtizedekben az emberek élethossza megnőtt, tovább is dolgoznak, miközben a környező országokból sok magyar települt hozzánk. Mostanra azonban már a határ túloldaláról nem jönnek ide dolgozni, nálunk már nem lehet jobban keresni. Megpróbálhatnánk visszacsábítani a korábban kivándorolt magyarokat, de úgy gondolom, hogy ez nem fog menni. Kevés az olyan sikersztori, hogy valaki külföldi tapasztalatszerzés után hazajött, és felépített volna egy nagy céget. A magyar gazdaság nem nő kifejezetten dinamikusan és a bérek felzárkózását sem látjuk. El tudom képzelni, hogy a balti országokban vagy Romániában sikerül megfordítani a kivándorlási trendet, de Magyarországon aligha.
A foglalkoztatási adatok mégiscsak kedvezőek.
A strukturális feszültségeket elrejtik a magyar adatok. A statisztikai hivatal beleszámítja a foglalkoztatottak közé azt a 100 ezer külföldön dolgozó magyart, akiknek még itthon van a családja, vagy van itteni lakcíme. Ez persze rendben is van, hiszen a boldogulásuk része, hogy a családfő külföldön dolgozik, ráadásul a hazautalások a makrogazdasági statisztikákat is javítják, de az itteni munkaerőkínálatot nem növelik. Foglalkoztatottnak számítanak a közmunkások is, akik valójában inkább aktív munkanélküliek. A mostani helyzet következménye az, hogy egyszerre van munkaerőhiány és területi munkanélküliség is. A tartós munkanélküliek rétegét nagyon nehéz visszaintegrálni a munkaerőpiacra, különösen, ha képzetlenek, zsákfalvakban élnek, ahonnan távol van bármely munkalehetőség. Mindeközben egyre több olyan összeszerelőüzem érkezik Magyarországra, ahol napi 10-12 órát kell dolgozni. Tízezrével jönnek létre ilyen monoton, betanított jellegű munkák. A magyar emberek nem akarnak itt dolgozni, ezért is jön egyre több külföldi munkaerő.
Akkor miért épülnek ilyen összeszerelőüzemek nálunk? Már 30-40 éve is azt hallottuk, hogy Kínába települnek az alacsony hozzáadott értéket teremtő, olcsó munkaerőt foglalkoztató cégek. Most viszont egyre több gyár jön hozzánk, akik a mosolygörbe legszomorúbb pontján vannak.
Az első, nagy érdeklődést és visszhangot kiváltott iparpolitikai cikkemet több mint 40 éve írtam meg. Ez arról szólt, hogy Magyarország beragadhat a közepes nívójú ipari szintre, ha a kis hozzáadott értékű gépipar aránya tartósan növekszik a gazdasági szerkezetben. Az ilyen tevékenységekben azonban csekély a profit. Az akkori adatokból arra jutottam, hogy a fejlettség szerinti U-alakú görbe legalacsonyabb pontján volt a magyar ipar zöme. Nem neveztem el mosolygörbének, de lényegében ugyanarról van szó: a közepes igényességi szintű tevékenység csekély hozzáadott értéket teremt. Később, a rendszerváltozáskor kiderült, hogy ezek a vállalatok nem állták ki a versenyt a nemzetközi piacon. Ipari miniszterként drámai oldaláról láttam a magyar feldolgozóipar zuhanását. Ezek a cégek még úgy az alacsony magyar bérszint mellett sem bírták a versenyt, de persze eközben az emberek szerettek volna jobb életszínvonalon, osztrák módra élni. Ez a probléma nem múlt el, sőt most visszatérni látszik, hiszen az újraiparosítás meghirdetésével megint a gyártásra koncentrál a politika. Egyfelől erőltetik a kis-közepes hozzáadott értéket teremtő akkumulátorgyárak, járműipari üzenek betelepítését, másfelől továbbra is él az osztrák színvonalhoz közeledés vágya a társadalomban.
Jogos kérdés ezért, hogy ezen a ponton a gazdaságpolitika miért növeli a magyar gazdaság járműipari kitettségét, hiszen már tíz éve is közhelynek számított, hogy a gazdaságunk túlságosan nagymértékben függ az autóipartól. Korábban, a rendszerváltozás kezdetén volt kellő indok az ilyen üzemek betelepítésére, hiszen munkahelyet teremtettek, a meglévőnél sokkal magasabb technológiai szinten, még ha csak főként összeszerelő jellegűt is. Két évtized alatt valóban új ipar fejlődött ki, és azok az emberek, akik hadra foghatóak voltak, már dolgoznak. Az akkugyárak esetében tehát egészen más a helyzet, mint ami 1990 után indokolta az ipari működőtőke-behozatalra támaszkodást. Most előre látható, hogy a gyártók jórészt külföldről hoznak be dolgozókat. Ráadásul áram- és gázigényes a tevékenység, komoly környezeti kockázatokkal. Hoznak-e be igényesebb tevékenységeket? Emlékeztet arra, hogy amikor a német autógyárak Magyarországra jöttek, az első egy-két évtizedben jórészt összeszerelést és alkatrészgyártás végeztek. Csak később elkezdtek elmozdulni a kutatás-fejlesztés felé. Holott a német járműipar strukturálisan és kulturálisan sokkal közelebb áll hozzánk, így a teljes termelési láncba való bekapcsolódásunk nagyobb az esélyünk, mint a távol-keleti nagyvállalatok esetében. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy kínai akkugyár olyan stratégiai jelentőségű tevékenységet hozzon Magyarországra, ami a mosolygörbe valamelyik boldogabb végén van.
Ha ez ennyire egyértelmű, akkor a kormány miért támogatja a kínai akkugyárak betelepülését?
Erre azért nem könnyű válaszolni, mert a hivatalos kormányzati stratégiákban megemlítik ugyan a magasabb hozzáadottérték teremtését célként, ám nem ez történik. Könnyen lehet, hogy az okok egyike a szerencsétlen kormányzati munkamegosztás. Az egyik miniszter óriási energiát fektet abba, hogy nagy iparvállalatokat csábítson Magyarországra. Egy másik miniszter az állami, költségvetési támogatásért felel. Idővel kiderül, hogy fizikai korlátokba ütközik a megvalósítás, mert a projekthez nincs infrastruktúra, energia meg víz. Ezért azonban már egy harmadik miniszter a felelős. De ha már elindult a folyamat a politika felső szintjén, akkor a projektbe már muszáj beruházni. A társadalmi jólét szempontjából azonban természetesen nem olyan infrastrukturális beruházásokra lenne szükség, mint ami a betelepülő gyáraknak kell. Így végül jelentős állami dotáció mellett kell még infrastruktúrát is fejleszteni. Tehát az egyik miniszter erőltetett iparosítást szeretne, nem foglalkozva az állami támogatás ügyével, holott a projektek jelentős közpénz vonzattal járnak, éppen akkor, amikor a költségvetés nyomorúságos helyzetben van. Nem értem, hogy ezeket a vitákat miért nem folytatják le a kormányzaton belül a döntés meghozatala előtt.
Eközben hamar kiderül az is, hogy a térségben nincs elég munkaerő. A munkanélküliek nem azokban a nagyvárosokban élnek, ahová ezek a gyárak települnek. Miután azonban egy készültségi ponton túl már minden döntéshozónak az az érdeke, hogy elinduljon a termelés, így hazai munkaerő híján külföldieket kell toborozni. Holott az elmúlt évtizedben a demográfiai folyamatok vizsgálata megmutatta, hogy a milyen széles dolgozói réteg megy nyugdíjba, miközben a mozgékony, fiatal rétegnek egy növekvő része már nem lesz itthon. Ez a demográfiai probléma idővel csak egyre nagyobb lehet. De nem csak mennyiségi hiány van; a most erőltetett ipari kapacitásokhoz olyan munkahelyek tartoznak, amelyek itt Európában szinte 19. századinak érzünk. A hosszú, monoton munkanapra minálunk az emberek nem vállalkoznak. Akkor pedig a gyártónak tényleg nem marad más, mint a harmadik országbeli dolgozók behívása. Ez szomorú zsákutca, amibe egyre lendületesebben hajtunk bele.
Folyamatosan nő a külföldi dolgozók száma, a hivatalos adatok szerint most közel 100 ezer külföldi dolgozik Magyarországon, három-négy éve még 60 ezren voltak. A vendéglátósok ipartestületének az elnöke azt mondta, hogy kétharmad annyi bérért sokkal többet dolgoznak, mint a magyarok. Ez nem hangzik jól a magyar dolgozók számára.
Hogy mennyire nem hangzik jól, az nem csak teória. Láttunk egy sor példát arra, hogy a külföldi dolgozók gyors beáramlása milyen problémákat okozott egy ország munkaerőpiacán. Ez még akkor is gond lehet, ha jól képzett dolgozók érkeznek, de ez nem mindig van így. Németországban az 50-es években a háború után az elpusztult infrastruktúra építéséhez és a megfogyatkozó középosztály pótlására hívtak be motivált fiatalembereket Jugoszláviából vagy éppen Törökországból. MIndennek bonyolult hatasai lettek a társadalomra, a munkaerőpiacra. Nálunk itt hirtelen állhat elő új helyzet. Immár nem arról van szó, amiről az elmúlt 10-15 évben volt, amikor kiegészítő jelleggel, nem tömegszerűen ukrán vendégmunkások jöttek az építőiparba, mezőgazdaságba. Most pontszerűen érkeznek Magyarországra a mi méreteink szerint óriási gyárak. Azokban a városokban szükségszerűen nagyon megnő a vendégmunkások száma. Megeshet, hogy az adott iparágban, területen a szerződéses munkások bére megfoghatja a béremelkedési ütemet. A magyar foglalkoztatási gondokat, a tartós munkanélküliek problémáját és a területi bajainkat tehát nem oldja meg a külföldiek behozatala, viszont új problémák keletkeznek. Részben kulturálisak, hiszen a társadalom erre a helyzetre nincsen felkészítve. A gyárak pontszerű elhelyezkedése miatt lesznek olyan települések, ahol több ezer külföldi jelenik meg rövid időn belül.
Makrogazdasági szinten sem profitálunk belőle? Elvégre a GDP-t érdemben növelik ezek a gyárak.
Könnyen lehet, hogy a politikusok nincsenek tisztában a mérőszámok tartalmával. Más a bruttó hazai termék (GDP), és más a nemzeti jövedelem. Attól, hogy a tőkeimport nyomán belépő kapacitások megnövelik az exportot, meg persze a behozatalt is a szóban lévő termelés nagy importhányada miatt, még nem fognak sokkal jobban élni az emberek. A kérdés a hazai hozzáadott érték, és hogy abból kinek mennyi jut. Egy tőkeigényes termelésnél jelentős a tőkejövedelem hányada az itt megtermelt GDP-n belül. A profit viszont a tőketulajdonosé. Akkor mi marad itt? Az adótartalom. Az a magyar államé, ám sokszor „negatív az adó”, mert támogatás gyanánt az első évekre az állam gyakorlatilag kifizeti a munkabért a cég helyett. Marad a munkabér. Valóban itthon marad az új értéknek ez a része. Az lehet jelentős, feltéve, hogy jól fizetett magyar munkások dolgoznak a gyárban. Ha viszont külföldiek, akkor már ez sem igaz. Vagyis habár a GDP-t, a kivitelt, az ipari termelési mutatót valóban növelik majd ezek a gyárak, de a nemzeti jövedelem (GNI) egyáltalán nem fog nőni azonos mértékben.
Ez az ügy egyébként is rámutat arra, hogy többet kellene beszélni itthon arról, hogy a GDP nem mindenre alkalmas mérőszám. Az ország jólétét, az életminőséget más indikátorok mérik. A nemzeti jövedelem növekedését közvetlenebbül mutatja például az egy főre jutó fogyasztás. E vonatkozásban nagy port vert fel, hogy reálfogyasztásban Románia is megelőzött bennünket, és a 2022-as adatok szerint már csak Bulgária volt mögöttünk az EU-ban. Lehet az összehasonlító adatokat vitatni, meg arról beszélni, hogy máshol milyen problémák vannak, de a gazdasági folyamatok indikátorai megmutatják, hogy leegyszerűsítő, sőt hibás az a gondolat, hogy elég Magyarországra behozni a külföldi tőkét, az majd berúgja a gazdaság motorját. Látszik, hogy nem így van.
A Gazdasági rendszerek és rendszerváltozások című könyvben, amelyet a 70. születésnapod tiszteletére adtak ki, az elmulasztott felzárkózási lehetőségekről lehet olvasni. A mostani beszélgetésünk alapján pedig úgy érzem, hogy a jövőben sem vársz gyors növekedést.
A 2008-as válságra különböző válaszokat adtak a kormányok. Az újraiparosítás még az Európai Bizottság anyagaiban is megjelent, ám az nem jelent erőltetett iparosítást. Nem több, hanem jobb iparra van szüksége Európának, Magyarországnak. Szomorú, hogy ezt most kell megbeszélnünk, mert lett volna másfél évtizedünk arra, hogy jobb utat járjunk be. És igenis van sikeres példa. A skandináv országokkal szorosan együttműködő baltiak nagy lépéseket tettek ebbe az irányba. Vagyis nem lehetetlen küldetésről, hanem egy bejárható útról beszélünk. Ezért nem kell hinni azoknak a hangoknak, hogy itt nálunk, a periférián nincs más út. Akik tehát a 2008-as válságra úgy reagáltak, hogy még inkább részévé akartak válni az európai értékláncoknak, azok mostanra sikereket tudnak felmutatni. Akik viszont a „régi” ipar felé fordultak, mint Magyarország, ott tartós gond lett a termelékenység növekedési ütemével. A magyar gazdaság szerkezete kiszolgáltatottá tette az országot az energiaárnak, munkaerőhelyzetnek, külső finanszírozásnak, Ezért is nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy most mit kellene tennünk, hiszen a járműiparunk nagy súlya, amihez most jön hozzá az akkugyártás, adottsággá válik. A járműipar problémái Szlovákiában is tetten érhetőek, azonban például Lengyelország sokkal diverzifikáltabb, de jó úton jár Románia is, ahol számos nagyvárosban szolgáltatóközpontok telepednek meg. Magyarországon a források, a pénzek jelentős része már becsatornázódott azokba az iparágakba, amelyek kis-közepes hozzáadott értéket teremtenek. Mondhatjuk, hogy nincs mit tenni, futhatunk a pénzünk után.. Mégis azt gondolom, hogy az egészségügybe és az oktatásba való befektetéssel előrébb tudnánk lépni, például, ha az európai oktatási-kutatási folyamatokba, hálózatokba …
… épp most vágtak le minket az Erasmusról.
Hát, látod, még a beszélgetés pillanatában is csak sóhajtozik az ember, hogy már ez sincs. Pedig jó lenne, ha legalább az oktatáson keresztül feljebb tudnánk lépni Európában. Annyi azonban biztos, hogy még két-három-négy összeszerelőüzemre nincs szüksége az országnak, ez nem jó irány. Egyetlen fillérrel sem szabadna már ilyen beruházásokat támogatni. A jó hír az, hogy a közgazdászok tudják, mire kellene több pénzt adni, ami a társadalom jólétéhez vezetne, a kötet fejezeteit érdemes átolvasni. A rossz hír viszont az, hogy nem ebbe az irányba megyünk. Korábban, évtizedes fejlettségi előnyünk volt a régióhoz képest, ma viszont ez már sajnos nincs meg. (Portfolio)
