Minden új esztendő új esélyt kínál minden olyan ember számára, aki tenni próbál önmagáért, szeretne előbbre jutni, változtatni akar a helyzetén.
A nagy kérdés mindig az, hogy ezt az esélyt meg tudja-e ragadni az egyén, tud-e vele kollektíven élni egy több százezres közösség, a többségtől különböző etnikai kisebbség. Az utóbbiban már nagyon régóta nem hiszek, mert minden ember (és minden cigány) leginkább önmagáért kell hogy felelős legyen, az előbbre jutást, a társadalmi felzárkózást elsősorban a család és a közösség szintjén lehet értelmezni.
A KOLLEKTÍV FELZÁRKÓZÁS NYILVÁNVALÓAN NEM LÉTEZIK, NEM LEHET EGYSZERRE KÖZEL EGY MILLIÓ EMBERT ERŐSZAKKAL BELEGYÖMÖSZÖLNI A TÖBBSÉGI TÁRSADALOM SZÖVETÉBE.
Sem a közoktatásban, sem a munkaerőpiacon, sem a helyi, települési közösségekben. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármilyen elkülönülés és elkülönítés elfogadható lenne. Tényként lehet ugyanakkor kezelni, hogy a cigány közösségek többsége lefelé lóg ki a magyar társadalom egészéből. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, idő kell, illetve a mindig is mantraszerűen ismételgetett további két dolog: esélyegyenlőség és esélyteremtés. De vajon lehet-e az esély kérdésével nemcsak körúton belüli szemlélettel foglalkozni, hanem következetességet és racionalitást elvárva úgy beszélni róla, úgy alakítani azt, hogy az megosztott és felvállalt felelősséget is magával hozza? Lehetséges-e a régi sirámok elhagyása és konstruktív tervezés, bátor tabudöntés, illetve a cigány közösségektől is elvárható jelentős változás? Úgy gondolom, hogy igen, sőt, csakis így lehet és szabad erről gondolkodni.
De akkor hogyan is kezeljük az esély kérdését 2024-ben, ami nagy valószínűséggel az utolsó olyan évek egyike, amikor még lehet változtatni a körülményeken és a társadalom, gazdaság jövőképén? (A tréningjeimen, előadásaimon gyakran beszélek arról a jövőről, ahonnan visszanézve a jelen és a jelenben el nem végzett feladatok, a meg nem hozott fontos döntések mind-mind elszalasztott esélyekként, ki nem használt lehetőségekként tűnnek fel. Azaz most van az az időszak, amikor is a mostani nemcselekvést fogja majd nagyon sok ember megbánni egyszer.)
Origóként az alábbi gondolasort kell meghatározni: Az egyén és a család, azon keresztül pedig a helyi közösségek társadalmi felzárkózásához két komolyabb dimenzióban vannak feladatok, teendők. Az egyikben magukhoz kell húzniuk és használniuk az erőforrásokat, a másikban pedig messze távolra kell hajítaniuk mindent, ami gátolja, visszahúzza, akadályozza őket ezek kihasználásában.
Azaz, elsőként a legfontosabb erőforrásokat, eszközöket kell megtartaniuk, megragadniuk, folyamatosan használniuk, nem engedni, hogy akár önhibájukból eredően távol kerüljenek tőlük.
ILYEN ESZKÖZ MINDENEK ELŐTT AZ ÁLTALÁNOS ISKOLA, AMIT NAGYON SOK CIGÁNY KÖZÖSSÉGNEK JOBBAN MEG KELLENE BECSÜLNIE. SŐT, SOKKAL JOBBAN.
Kérem, bele se kezdjenek a cigány ügyet elsősorban esélyegyenlőségi és szociális kérdésként kezelők most abba, hogy ez a kijelentés milyen mértékben minősít bárkit is. Mert itt most nem a minősítés a fontos, hanem maga a minősülés, ami pedig a hétköznapokban nagyon is megtörténik sok száz iskolában folyamatosan. Minden tanórán. Minden kiosztott dolgozatban. Minden többedszerre elismételt kérésben, felszólításban, és természetesen minden dicséretben is. Mert hiába újulnak meg az épületek, hiába lesz magasabb a tanárok bére (a hátrányos helyzetű térségekben további kiemelt módon is!), hiába lesznek jobb technikai eszközök, ösztöndíj és tanoda, ha ezek önmagukban nem elegek ahhoz, hogy jobb iskolai eredmények szülessenek. Kellenek a felelős cigány családok, és maguk a felelős diákok is.
Miközben az ellenzék még az égre is azt szeretné felfesteni, hogy szerintük a magyar oktatási rendszer kínálja a legkisebb esélyt a társadalmi felzárkózásra az egész nyomorult világban, aközben mélyen hallgatnak arról, hogy hogyan dobja el több tízezer diák és család az iskolában és a tanulásban rejlő lehetőséget. Magát az esélyt. Az iskola igenis ott van, létezik, holnap is várja, hogy hasznos eszközként tekintsenek rá mindazok, akiknek fontos, hogy a megszerzett tudás révén segítsen megkapaszkodni a munkaerőpiacon, segítsen beilleszkedni a társadalomba. Ezt az esélyt adja, sőt, garantálja a mindenkori állam. Foggal-körömmel ragaszkodni kellene hozzá, használni, kihasználni, elfogadni mindazt, ami jelenleg is létezik, és nem pedig azon keseregniük az ellenzéki politikusoknak és nemzetközi jogvédő szervezeteknek a posztjaikban, hogy sok a cigány a tanteremben. Leírom, hogy ne érjék őket további meglepetések majd a jövőben: nem csak a tanteremben sok a cigány, hanem az iskola egészében is, meg az óvodában, meg a játszótéren. Meg a gyerekorvosnál. És a 15 év alatti korosztályban a jövőben még többen lesznek. Ezért kell tudni, hogy az iskola mire való. Akkor is, ha szőke, kék szemű gyerek a padtársad, meg akkor is, ha az unokatestvéred. Ki kellene mondani már végre hangosan, hogy az iskola az a fundamentum, amit teljes egészében be kellene fogadnia minden olyan közösségnek, családnak és szülőnek, amely tenni akar önmagáért, a közösségéért, a társadalom egészéért. Aki pedig ezért még konfliktust is vállal helyben (cigány szülő, tanár, tanodamentor, bárki), az a mai világban a legnagyobb hősök egyike.
Az általános iskola mint kihasználható esély elengedhetetlen a szakmaszerzéshez, de azt is látni kell, hogy nem egy darab esély van, hanem esélyek, lehetőségek láncolata, amelyek viszont egymásra épülnek. A lánc (folyamat) végén igenis ott van a társadalmi előbbre jutás eredménye.
A MAI MAGYAR SZAKKÉPZÉSI RENDSZER KIMONDOTTAN SOK KEDVEZŐ KÖRÜLMÉNYT KÍNÁL AHHOZ, HOGY A ROMA ÉS HÁTRÁNYOS HELYZETŰ FIATALOK A LEHETŐ LEGHAMARABB ELJUSSANAK A MUNKAERŐPIACRA.
Jó fizetésekkel. 25 éves korukig adómentességgel az átlagjövedelem mértékéig. De ahhoz a szakképzést mint erőforrást szintén meg kell ragadni, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ne morzsolódjanak le – többségükben a saját rossz döntésük eredményeként. A magyar szakképzési rendszer egyedülállóan befogadó és rugalmas: 25 éves korig ingyenesen kínál szakmát, és visszavárja azokat is, akik egyszer már otthagyták. Segít az alapképességek fejlesztésében, az alaptudás megszerzésében, a szakképző iskolai alkalmasság előzetes fejlesztésében, miközben a részszakképesítéstől az egyetemi belépőt jelentő technikusig változatos formában kínál végzettségeket. A hazai szakképzés maga a totális esély, aminél többet jelen pillanatban nem kínálhat a hátrányos helyzetű tinédzserek számára a kormány.
Az esélylánc következő eleme mindezek után az a munkaerőpiac és gazdasági környezet, amelyben a folyamatosan jelentkező újabb és újabb beruházások munkaerőigénye azt kínálja fel, hogy munkához és jövedelemhez jusson valaki. De ezzel az eséllyel is élni kell. Azaz hiába jutott el valaki egészen a szakma megszerzéséig, ha nem képes utána stabil munkavállalóvá válni. (Döbbenetes mértékű a cigányok és hátrányos helyzetűek fluktuációja.) Vagy nem vállalja, hogy esetleg utazik megyén, országon belül, vagy a saját korábbi közege, környezete nem engedi őt érvényesülni. Tény, hogy ma (és a következő évek során) Magyarországon lesz munka, és aki dolgozni akar, az fog tudni dolgozni. Mert kell ember a kukásautóra, a kórházba, a boltba, a szalag mellé, az étterembe, a szállodába, a haderőfejlesztéshez, és igen, kell majd az autó- és az akkugyárhoz is. Utóbbit persze megint mindenki úgy minősíti, ahogyan azt a világnézete diktálja, de attól még a tények nem változnak: ha a kapitalizmus gazdasága munkahelyeket kínál, akkor azok közül mindenki azt választhatja, illetve azt lesz kénytelen választani, amire alkalmas. Késő bánat arra gondolni, hogy korábban kellett volna többet tanulni vagy befejezni a szakképzőt, esetleg nyelvet tanulni, jogosítványt szerezni, mert ez megint csak oda vezet, hogy arról beszélünk, hogy hogyan kell (kellett volna) az esélyeket kihasználni. A kormány szándéka közben egyértelmű: 78-ról 85 százalékra kívánja a foglalkoztatottságot növelni, ami pedig önmagában megint csak egy esély, amivel élni kellene. Egyszerűbben fogalmazva: boldogulni akaró cigányok, menjetek dolgozni. A többiek, a korábban ébredők már ott vannak. Tízezerszám. Lesz hamarosan felnőttképzés, választhatnak versenyképes tudást. A felnőttek ne engedjék, hogy gyerekeik végzettség nélkül hagyják ott a szakképző iskolát.
A sikeres társadalmi felzárkózás másik pillére, bizonyos dolgok elengedése, elűzése. Bármennyire is sztereotip és előítéletes csengésű amiről most írok, de kár lenne hazudni magunknak: egyértelműen sok a drog, sok a családon belüli erőszak és sok a tudatosság hiányából eredő rossz döntés nagyon sok cigány közösségben. Több tiszteletre és együttműködésre lenne szükség a közfeladatokat ellátók felé (óvónő, védőnő, tanár, rendőr, postás, mentőápoló, háziorvos stb.).
EMELLETT FEL IS KELLENE NŐNI VÉGRE, AZAZ NEM HAGYNI, HOGY A KÖZMUNKÁVAL, KOSÁRFONÓ TANFOLYAMMAL ÉS TÁNCHÁZZAL MEGELÉGEDJEN BÁRKI IS. VAGY HOGY EGZOTIKUS KISEBBSÉGKÉNT TEKINTSEN A CIGÁNYOKRA BÁRKI, egyfajta szabadság-, vagy nyomorromantika alapján hamis képet festve róluk. Helyette tudatosabb gyermekvállalás kell. Óvszer. Több beleegyezés-alapú szexuális együttlét, több egyetértés és egyenlőség a családokban, közösségekben. Tenni kell azért, hogy csökkenjen a koraszülések száma. A nők valódi megbecsülése és védelme kell. Jobban óvni és megbecsülni az épített és természetes lakókörnyezetet. Több hulladékszállítási szerződést kötni. Értékként felmutatni a sportot, a közösségi mozgást és a többségi társadalommal közösen eltöltött időt.
Nem öngyűlölet, sem rasszizmus, ha én, a cigány leírom, hogy leginkább azért nem tudnak élni a lehetőségekkel, mert a saját környezetük még mindig sokkal meghatározóbb a hátrányok konzerválásában és átörökítésében, mint a többségi társadalom idegenkedése vagy előítéletessége. Amelyek ugyan valóban létező dolgok ma is, de messze nem olyan mértékben, mint a kétezres évek első évtizedében.
A magyar kormány mindent megtesz azért, hogy aki tanulni akar, az tanulhasson. Aki szakmát akar szerezni, az szakmát szerezhessen. Aki felnőttképzésben akar reszt venni, az jöhessen. Aki dolgozni akar, az dolgozhasson. És lesznek európai uniós források, lesznek konstruktív közéleti történések, egyeztetések, tárgyalások, megállapodások, fejlesztési tervek. Ezek összessége leginkább a cigányok esélye most. Minden olyan cigány emberé, akire értékes tartalékként kell tekinteni, és akiknek meg kell találni a helyét a társadalomban és a gazdaságban. Én – cigányként, sok másik cigány emberrel együttesen – ezt nagyon is akarom. De kellenek a többiek is. Biztos vagyok benne, minden felelős ember érti, hogy ez a teljes magyar gazdaság és társadalom reménye. Kár, hogy miközben az esély cselekvést is felkínál, addig a remény viszont leginkább csak várakozást.
Cigányok, rátok/ránk vár az ország. Tegyünk érte, hogy ne hiába tegye.
A szerző romaügyi szakértő. (Index)
