Robert Fico negyedik kormánya a megalakulása óta eltelt néhány hét alatt megsemmisítő offenzívába kezdett a jogállam ellen.
Milyen stratégiával győzheti őt le a demokratikus ellenzék, és hol lenne a szlovákiai magyar helye egy ilyen leosztásban?
A tisztogatások a rendőrségben, a Büntető Törvénykönyv módosítása és a Különleges Ügyészség megszüntetése joggal háborította fel az ország lakosságának demokratikusan gondolkodó részét, akik közül több ezren az utcára is vonultak, hogy tiltakozzanak a Fico-kormány intézkedései ellen.
Míg az ország egyik fele azon töpreng, hogyan lehetséges, hogy Robert Fico minden botrány és a Kuciak-gyilkosság ellenére képes volt visszatérni a kormányfői posztra, a másik fele elégedetten dörzsöli a tenyerét. A kormánypártok támogatottsága nem csökken, sőt az ország fele szerint ami most zajlik, az nem más, mint a kampányban elhangzott ígéretek beteljesítése.
Ha a demokratikus jogállam lebontása ilyen tempóban fog folytatódni, az bizonyosan uniós szankciókat is magával von majd. Ennek az ország gazdasági teljesítményére lesz hatása, így növekedni fog a kormánnyal elégedetlenek száma. Ficónak azonban már van tapasztalata azzal, hogy mi történik, ha az utca kényszeríti őt lemondásra, így ezúttal valószínűleg a végsőkig kapaszkodni fog a hatalomba.
A remény persze él: a Smer messze nem olyan politikai monolit, mint a Fidesz Magyarországon, és Fico mögött nem áll akkora médiahátszél, mint Orbán mögött. Ha az utca nem is, egy következő választás eltakaríthatja őt a hatalomból.
Csakhogy. Robert Fico a semmiből kapaszkodott fel újra a csúcsra, három év alatt egy pusztító vereség és pártszakadás után érte el a választási győzelmet. Ráadásul ezt negyedszer tette, vagyis nem véletlenről van szó. Honnan jön ez a siker, mi az, amit ennyire ért a szlovákiai néplélekben?
Alfahímek országa
2023-ban megjelent egy nagyon érdekes könyv, Juraj Buzalka szociális antropológus Postsedliaci (kb. „Posztparasztok”) című könyve, mely rendkívül éles szemmel elemzi a szlovákiai társadalmat és annak folyamatait, kíméletlen kritikával illetve és lebontva a romantikus vagy elfogult illúziókat.
A könyv első esszéje (Slovenský zelený údel) a megjelenésekor kisebb vihart kavart az efféle tanulmányokkal foglalkozó értelmiségi körökben. Nem mást állított ugyanis, mint hogy (nagyon leegyszerűsítve az esszé mondanivalóját) Szlovákia még ma is egy nagyrészt falusi, vidéki ország, ahol az agrárius hagyomány a meghatározó az élet minden területén, és ez meglátszik a családi és társadalmi viszonyokban és a hatalommegosztás módszereiben is. Főképp abban, hogy az itteni ember természetesnek veszi, hogy a hatalom inkább a státusz és a presztízs velejárója, semmint a megfelelő képességek következménye. Ez a „vidékiség” nem hordoz magában értékítéletet, és a két nagyvárost, Pozsonyt és Kassát kivéve érvényes a kisvárosokra is, melynek lakossága a szerző szerint hasonlóan gondolkozik és él, mint a falusiak.
Az 1990-es választást kivéve három vezető tudott győzni Szlovákiában: Vladimír Mečiar, Robert Fico és Igor Matovič. Buzalka szerint mindhárman a reakciós populista típusát jelenítik meg, és mindhármuknak szüksége volt a vidék támogatására a győzelmekhez. Ezt úgy szerezték meg, hogy hatékonyan használták a szociális demagógiát, a nacionalizmust és a népi katolicizmust, illetve ismerték a vidéki értékrendet, ahol még mindig az alfahímek szava a meghatározó.
A szerző kritikával illeti az ún. haladó pártokat is, mert azok nem szólították meg a vidéki szavazókat, azokat automatikusan a reformok ellenzőinek és a populisták támogatóinak tekintették, így lemondtak róluk. Buzalka úgy véli, hogy ahhoz, hogy a szlovákiai társadalomban változások következzenek be, ezen kell változtatni: a vidék emancipációjára van szükség, egyfajta „progresszív populizmusra”.
Ennek lényege, hogy a vidékiek elhiggyék, hogy a hatalom az ő érdekeiket támogatja és képviseli. Szlovákiában ugyanis az esszé szerint semmilyen ideológia nem lehet sikeres, ha programjában és szimbolikusan nem ragadja meg ezt a vidékiséget, mint az ország meghatározó politikai kontextusát.
Buzalka szerint ebben fontos szerepe lenne a szlovákiai magyarság támogatása megszerzésének is, ellenkező esetben az orbáni populizmus kínál majd alternatívát a magyaroknak. (Az esszé a szeptemberi választás előtt született, azóta látjuk, hogy ez a jóslat nagyjából bevált.) Vagy az kell, hogy a szlovák pártok jelöltlistáin tükröződjön az ország etnikai sokszínűsége, vagy alacsonyabb kvórumot kell bevezetni, hogy a kisebbségi pártok is parlamentbe juthassanak. Emellett egy kompenzációs mechanizmus létrehozását is fontosnak tartja a történelmi igazságtalanságok, mint a Beneš-dekrétumok kijavítására.
Két út, két teljesen más ország
Mivel 2024-ben EP-képviselőválasztásra és államfőválasztásra is sor kerül, nem igazán számíthatunk arra, hogy csitulni fog a kampányüzemmód. Mindkét fél számára elég komoly a tét: ha a kormánypártok elérnék, hogy egy velük szemben barátságos jelölt kerüljön a Grassalkovich palotába, lényegesen leegyszerűsödne az életük. A demokratikus ellenzék számára ugyanilyen fontos lenne egy velük szimpatizáló államfő, aki erős szövetséges és a végső védvonal lehet a populizmus elleni harcban.
Mindkét tábor azon fog igyekezni, hogy minél több embert megszólítsanak. Robert Fico valószínűleg egyre radikálisabb üzeneteket fog megfogalmazni, amivel ugyan mozgósíthatja a híveit, viszont ezzel csak növelni fogja a társadalmi megosztottság szakadékait. Más módszere nem nagyon marad: ő nem igazán kezdhet konszolidációba, mivel ezzel azt veszélyeztetné, hogy elvesznek az eddigi „eredményei”, ő és az emberei pedig ismét az igazságszolgáltatás górcsöve alá kerülnek.
Az ellenzék ezzel szemben több lehetőségből válogathat. Ők is radikalizálhatják az üzeneteiket, így megpróbálva felvenni a versenyt Ficóval. Ez feltehetően nagyobb mozgósítást eredményez majd, ezt láttuk 2020-ban is Igor Matovič választási győzelme esetében. A probléma itt is az, hogy növekszik a társadalomban lévő szakadék, és az egyes szekértáborok közötti kiegyezés lehetősége is csökken. Ráadásul Matovič kormánya csúfos kudarcot vallott az ígéretek teljesítése terén, így azok, akik a demokratikus fordulat reményében szavaztak rá, csak egy csalódással lettek gazdagabbak.
A radikalizálódásnál épp ezért jobb ötletnek tűnik, ha a demokratikus pártok megpróbálják valahogy megszólítani a másik táborban lévőket. Erre leginkább azoknál lesz esélyük, akik a Matovič- és Heger-kormányok szerencsétlenkedése miatt, tiltakozásból szavaztak a Smerre vagy a Hlasra, illetve azoknál, akik eleve távol maradtak a voksolástól a csalódás miatt. A PS és a KDH ilyen szempontból előnyben van, mivel ők nyugodtan mondhatják, hogy semmi közük az előző három év kormányzásához.
A vidék nélkül nincs győzelem
A jelenlegi legerősebb ellenzéki pártnak erős ellenszélben kell dolgoznia, mivel Ficóék elképesztő hazugságainak köszönhetően az átlagválasztó csak az LMBT+-propagandistát látja bennük. Ezt a képet azonban észszerű parlamenti munkával és kommunikációval le lehet bontani. És itt jön a képbe Buzalka esszéje.
Ha a PS vagy bármelyik „liberális” párt valaha választást akar nyerni Szlovákiában, le kell vetkőznie a „városi párt” címkéjét és valamit kezdenie kell a vidékkel. Ehhez nem is feltétlenül kell valamiféle logikai bakugrást végrehajtaniuk: a környezettudatos gazdálkodásban és a környezetvédelemben óriási pénzek vannak, de ezekhez a témákhoz a szlovákiai vidék, nem pedig a nagyvárosi elit szemszögéből kellene közelíteni. A legfontosabb azonban egy szemléletváltás, mely a kisvárosi és falusi lakosságot nem tekinti azonnal a populisták támogatójának és nem mond le róla automatikusan.
(Csak zárójelben merjük leírni, de egy efféle, a régiókat és a vidéket képviselő párt lehetett volna a Szövetség is, amelyiknél senki sem képviselhetné autentikusabban ezt a politikát, ha a párt vezetői a személyes konfliktusok és az ideológiai ellentétek helyett a szakmai munkára, és a déli régiók problémáinak megoldására helyezték volna hangsúlyt.)
Fico egész rezsimje, a „bosszú kormánya” ugyanis csak egy tünet. A tünete annak, hogy az ország egyik fele vesztesnek, peremre taszítottnak érzi magát, és úgy gondolja, hogy az ő problémái nem érdeklik a nagyvárosi elitet. Inkább szavaz tehát a reakciós populistákra, akiktől ugyan nem vár semmit, de akik legalább úgy csinálnak, mintha közéjük valók lennének.
Nagyon hasonló volt a helyzet Donbaszban és Luhanszkban is az orosz megszállás előtt. Az ottani lakosok a kommunista idők nosztalgiájában éltek, és nem bíztak a kijevi rezsimben, így könnyen bedőltek az oroszpárti agitátoroknak, akik bármit megígértek nekik, ha Moszkvához csatlakoznak. Az eredményt látjuk, mire az ukrán vezetés felébredt, már egy hibrid háború közepén voltak. Reméljük, Szlovákia korábban összekapja magát. (NAPUNK)
