Avagy a „Kulturális csecsebecsék” folytatásos regénnyé alakulása az újabb fejlemények tükrében. Hiszen messze nincs vége!
Időrendben:
A Vidnyánszky által uralt, és hűbéreseiből álló, színház-finanszírozási ügyekben mindenható Magyar Teátrumi Társaság harsány közleményben követelte, amit egyébként senki nem akart végrehajtani: hogy ne fogadják el Vidnyánszky lemondását! Aláírás: Vidnyánszky.
Az általa rohammal bevett SZFE hallgat. Egyelőre. Talán fogalmazzák a hasonló tartalmú harsány követelésüket: Vidnyánszky maradjon! Aláírás: Vidnyánszky.
Ezek mind ilyen emberek! Kérdem én: érdemes firtatni, hogy közülük kit, hová, miért, vagy miért nem, kinek a helyére, és a többi? Meg, hogy mi következik ebből?
(Semmi!)
A Műcsarnok hűségnyilatkozatban csatlakozott a Néprajzi Múzeumhoz, hogy aszongya: ők bizony maradéktalanul betartják a homofób törvényt! Gratulálunk!
A folytatásban:
A kormánysajtó továbbra is Vidnyánszky mellett tüntet: nem engedhetjük, hogy a színházi élet zászlóshajója eltűnjön! És hasonlók.
Eltűnésről azért nincs szó: ott a Teátrumi Társulat, az SZFE!
(Mellesleg ez a zászlóshajó-hasonlat kissé baljóslatú: egyetlen igazi „zászlóshajónk” volt a történelemben, a „Szent István”, Horthy, illetve a Momarchia zászlóshajója, melyet az olaszok egyetlen lövéssel elsüllyesztettek, mielőtt a vadonatúj csatahajó bármilyen haditengerészeti harci cselekményben részt vehetett volna. Kétezer ember veszett oda.)
De hát, Vidnyánszky, aki mellesleg nem értesítette a munkavédelmi hatóságot, és a rendőrséget is csak akkor, amikorra nagy sietve elbontották a díszletet, nehogy rekonstruálni lehessen, hogy mi történt (ez már önmagában két bűncselekmény!), ma már tulajdonképpen a sajnálatos baleset igazi áldozata!
(Ehhez jön még a súlyos, esetleg maradandó – ezt még nem tudjuk – testi sérülést okozó gondatlan veszélyeztetés, mivel kiderült, hogy Vidnyánszkyt már fél éve figyelmeztették arra, hogy a díszlet balesetveszélyes.
A lemondás, és főleg annak el nem fogadása helyett azonnal fel kellett volna függeszteni a főigazgatói beosztásából, legkorábban, amikor a turpisságai kiderültek, ki kellett volna rúgni!
A munkajogi szankciók mellett büntető eljárás is várt volna rá, a színházra pedig polgári peres kártérítési eljárás! Jogállamban. Helyette?
Legújabb mentőakciójaként petíciót köröztetnek a színházban, a társulat tagjai ennek aláírásával tiltakozhatnak (nyilván ajánlatos!) a lemondásának elfogadása ellen!
Erről eszembe jut a régi bolsevik propagandaszöveg: Elvtársak! Vessük el a gyáva liberálisok és mensevikek ócska taktikáját, a titkos szavazást, mellyel a névtelenség homályába bújnak a felelősség vállalása alól! Mi, bolsevikok, a nyílt szavazással büszkén, bátran vállaljuk, hogy egyetértünk a pártvezetéssel!
Gondolom, már szervezik a Vidnyánszky-hű nézők akcióját is, kedvencük, e színházi hérosz megmentése érdekében!
A hét disznósága mellett L. Simon a hét viccét szolgáltatja: akadémiai székfoglalót tart, „Művészeti szabadság és intézményi autonómia” címen!
És képes halál komolyan venni! Jó, mi?