Csoda kellene ahhoz, hogy a kétharmados szavazógépezet ne hagyja jóvá a pedagógusok új jogállásáról szóló státus-, vagy bosszútörvényt.
De az is kisebb csoda lenne, ha országszerte nem százak vagy ezrek, hanem tízezrek, százezrek lepnék el az utcákat, tereket, netalán letáboroznak a parlament elé, budapesti Majdanná nemesítve a Kossuth teret.
És nem ez lesz az első rabszolgatörvény, amit szinte zokszó nélkül, az érintettek vérszegény tiltakozását leszámítva, a szolidaritás legkisebb jele nélkül nyel le a magyar társadalom. Csont nélkül ment át a rabszolgatörvényként emlegetett munkatörvénykönyv módosítás is néhány éve; az egészségügyi dolgozókkal a világjárvány kellős közepén íratták alá a maguk rabszolgaszerződését, anélkül, hogy a magyar társadalom egésze, vagy annak bármely más szegmense tiltakozott volna a nyilvánvaló jogtiprás és annak mindnyájunkat érintő következményei ellen. A pedagógusok egy éve tartó küzdelme, a „ki fog holnap tanítani?” egyre nyomasztóbb valósága, a tanárok sztrájkjogának megvonása, a polgári engedetlenséghez folyamodók kirúgása sem verte ki a biztosítékot a magyar társadalomban.
A szomszédos Romániában minap eredménnyel zárult általános tanügyi sztrájk tükrében még fájdalmasabbá vált a magyar valóság. Mit tudnak jobban a románok, mint mi, mi az oka ennek az ordító különbségnek? Romániáról sem állítható, hogy mélyen gyökerező demokratikus hagyományok és általános politikai kultúra jellemeznék társadalmát, mégis évek óta azt láthatjuk: ott, ha kell, százezrek vonulnak utcára elvi kérdések védelmében is. 2017 őszén többszázezres tüntetések akadályozták meg az igazságszolgáltatás függetlenségének felszámolásával fenyegető igazságügyi reform elfogadását, de tízezrek vonultak utcára akkor is, amikor igazságtalannak érezték egy népszerű egészségügyi államtitkár leváltását. Népharag söpörte el az urizáló, magánútjaihoz is rendőrségi felvezetést igénybe vevő miniszterelnök-helyettest is néhány éve, az érettségit, felvételiket veszélyeztető tanügyi sztrájk miatt sem a tanárokat hibáztatta senki, szakminiszter, miniszterelnök egyaránt tárgyalóasztalhoz ült képviselőikkel. A román pedagógusok sikeréhez nagymértékben hozzájárult egységükön túl a szülők és más szakmák szolidaritása, a rendfenntartók, egészségügyi dolgozók, vasutasok szakszervezeteinek figyelmeztető sztrájkja. Lehet sorolni az objektív okokat, nekik bezzeg könnyű, van oktatási és egészségügyi minisztériumuk is, nekik nem vonták meg sztrájkjogukat, nem ültettek élet-halál ura komisszárokat az iskolák, egyetemek, egészségügyi intézmények nyakára, hogy a román állampolgárok agyát nem mossák naponta a hatalom által megszállt médián keresztül… - de ez is csak önámítás lenne. A románok sikere két dologban rejlik - a társadalmi szolidaritásban és abban, hogy a hatalom minden túlkapására azonnal reagálnak. A román demokrácia és jogállam kicsit sárga ugyan, kicsit savanyú még, de van esélye narancssárgává válni. Hogy a mi, a Holdról is rothadtnak látszó narancsunkból, hogy lesz újra ehető gyümölcs, azt még a Jóisten sem tudja. (Népszava)
