Nem tetszik, de érteni vélem, Orbán Viktor miért utazott el a Türk Tanács Asztanában megrendezett találkozójára.
A rideg brüsszeli atmoszféra helyett lágy, léleksimogató légkör fogadta. Meleget adó népi öltözet, kölcsönös tisztelet, harmónia. Semmi kekeckedés, számonkérés; a miniszterelnök felfogásában a világbéke záloga, ha hagyjuk, hogy minden vezető azt csinálja a saját fertályán, amit jónak tart. Jogállami blabla helyett stabilitás, rend, béke, biztonság. És persze a konnektivitás jegyében lehet üzletelni, egy kis gázt vásárolni. No meg a látványos keleti barátkozással, a szokásos szurkálódással jól esik hergelni a Nyugatot, az uniót. Ezek a türkök ráadásul barátságosabbak Putyinnál is, nem kell mellettük kínosan feszengeni a megalázó, alárendelt pozíciót demonstrálva.
Ha nem tetszik a Nyugatnak meg az ellenzéknek az illiberális testvériség, akkor a miniszterelnök azt is meghosszabbítja… Meddig is? Úgy hiszem, most átlépett egy vörös, egyenesen vérvörös vonalat, ami túlmutat azon az ellentmondáson, hogy a Türk Tanácsban az itthon melldöngető keresztény politikus rendre keresztényüldöző, Izrael-gyűlölő, iszlamista vezetőkkel parolázik. Az állítólag békepárti magyar miniszterelnök ugyanis lényegében gratulált Ilham Alijev azeri elnöknek, hogy nem béketárgyalással, hanem fegyveres úton tett pontot egy régi konfliktus végére. Meglehet, az erő imponál a kormányfőnek, ám az az érzéketlenség, amivel a Hegyi-Karabahból, ősi földjükről elmenekülni kényszerült keresztény örmény közösség tragédiáját kezeli, ijesztően cinikus.
Orbán szerint Alijev, aki a helyszínre sietett megtaposni a karabahi örmények zászlaját, őrizetbe vetette a helyi örmény vezetőket, a térség stabilizálásán, Hegyi-Karabah újjáépítésén munkálkodik. Ebben az a megrázó, hogy semmilyen kényszerítő körülmény nem volt, ami miatt ilyen mondatoknak kellett elhagyniuk a kormányfő száját. Mintha ő tényleg ebben hinne, így gondolkodna.
November 4. tájékán különösen tanulságos ez. Hiszen a fentiek alapján a Szovjetunió 1956-ban csak stabilizálta a térséget, amit a Nyugat tudomásul vett, hogy elkerülje az eszkalációt. Ismerős? De akkor azért nem akadt olyan nyugati politikus, aki megdicsérte volna Hruscsovot, s nem élt ott egy Szánthó Miklós, hogy a magyarok szenvedése miatt az aggályait kifejező ENSZ magatartását emberi jogi blablának gúnyolja.
De azt, hogy mi is történt a karabahi örményekkel, egy közelebbi példa jobban megvilágítja. Olyan ez, mintha Románia a nemzetállami gondolat és stabilitás jegyében menekülésre kényszerítené a székelyeket.
Talán mégiscsak jobb volna azt hinni, hogy a miniszterelnök már nem tudja, mit beszél. (Magyar Hang)
