A médiát korlátozó különböző intézkedések, a médiaszabadság szisztematikus felszámolása megfoszt a kiegyensúlyozott és hiteles tájékozódás lehetőségétől. Vélemény.
Vigyázzanak velük! – írta Gyimesi György a Facebook-oldalán néhány nappal ezelőtt az Új Szó és a Napunk újságíróiról, miközben „konspirációs és álhírterjesztő portáloknak” nevezte a két médiumot. Máskor elengedtem volna a fülem mellett az ilyen megjegyzéseket, túlságosan sok sajtó elleni támadást láttam és éltem meg ahhoz, hogy fennakadjak az ilyen primitív, Facebook-kommunikációra butított tőmondatokon.
Nem egyszeri kifakadásról van szó egyébként egy, a választásokon sikertelen, ámde a jelek szerint jól helyezkedő politikus részéről. Gyimesi szisztematikusan támadja a sajtót, és név szerint egyenként az újságírókat – rendszeres nyilatkozataiból, posztjaiból ez derül ki. Abban az országban, ahol néhány éve újságírót gyilkoltak azért, mert a munkáját végezte. Abban az országban, ahol ebbe a gyilkosságba egy kormány bukott bele.
Lássuk be, Ján Kuciak emléke Gyimesi Györgynek sem ér annyit, hogy tanuljon a történtekből, hogy a meggyilkolt újságíró országában ne kísérletezzen újra és újra karaktergyilkosságokkal. A részvét, az emberiesség, a méltóság tisztelete nem a közép-kelet-európai demagóg rezsimek és politikusok sajátja. Tudomásul kell venni.
Azon a héten azonban, amikor a szlovákiai választások után Gyimesi György (és sokan mások a szlovák politikai életből) ismét belevetették magukat a sajtó elleni izgatásba és az újságírók karaktergyilkosságába, történt valami, amin nem lehet túllépni. Ugyanebben az időszakban az utóbbi évtizedek egyik legsúlyosabb terrortámadása következett be. Mondhatnánk, hogy Izraelben zajlott az erőszak, és Izrael messze van, a zűrös Közel-Kelet baja az, ami történt. És különben is, főleg a szír polgárháború óta annyi borzalom volt, újabb ezer, másfél ezer ember halála tulajdonképpen nem oszt, nem szoroz. De a történethez hozzátartozik, hogy ennek a tragédiának szervesen része mindaz, amit a média ellen az önkényben tobzódó politikusok megengedtek és megengednek maguknak a sajtóval szemben.
A médiát korlátozó különböző intézkedések, a médiaszabadság szisztematikus felszámolása megfoszt a kiegyensúlyozott és hiteles tájékozódás lehetőségétől. Elvesz valamit. Gyengíti a demokráciát, a jogbiztonságot. Ezt gondoltuk naivan, amikor végignéztük, hogyan gyilkolja le a Putyin rezsim az orosz újságírókat. Látványosan és fenyegetően egyébként, előre jelezve az összes többi politikai gyilkosságot. Anna Politkovszkaja rituális gyilkossága az összes többi gyilkosság előre bejelentése volt. Ezt gondoltuk akkor, amikor Isztambulban megkezdődtek a Taksim téri tiltakozások, és az első áldozatok, börtönbe vetettek, kiszorítottak a török újságírók voltak.
Ezt gondoltuk akkor, amikor a NER módszeresen felszámolta vagy saját képére torzította a magyar közmédiát, aztán az online és print kiadványokat, az Origót, a Népszabadságot és társait. És igen, ezt gondoltuk, amikor az újságírógyilkosságok dominója sokkolóan váratlanul Szlovákiáig ért.
Most viszont, az izraeli terrortámadás után látnunk kell, hogy életünk nem egyszerűen a demokratikus korlátozás és megfosztottság állapotában telik (vagy ér véget). A sajtó felszámolása, megszüntetése, likvidálása a társadalmak működését alapvetően lehetetleníti el. Szó szerint az életünk múlik azon, hogy van-e sajtó, és van-e a sajtószabadság körül egyetlen politikai szereplő által sem felrúgható konszenzus, védelem.
Az izraeli terrortámadás úgy következett be, hogy az erőszak epicentrumában, a Hamász által ellenőrzött területen hosszú ideje nem dolgoznak, nem dolgozhatnak módszeresen, folyamatosan szakmailag hiteles újságírók. A világ értetlenül áll, és folyamatosan a miérteket kérdezi: kik az elkövetők, miért most, miért így történt az erőszak. Elméleti válaszok vannak rá, feltételezések vannak. Vannak a terepet, érintetteket amúgy jól ismerő szakértők. De hiteles szemtanúk, tényrögzítők, tényfeltárók nincsenek. És így nincsenek konkrét, tényszerű válaszok sem.
Egy éve gyilkolták meg Sirín Abu Akla palesztin-amerikai újságírónőt a Dzseninhez közeli menekülttáborban. Úgy lőtték agyon, hogy Press feliratú golyóálló mellényt viselt. Az eset után nem indult kivizsgálás, Abu Akla „járulékos” vesztesége lett a térségben zajló konfliktusnak. De halála óta tulajdonképpen „vakon” történnek az események egy olyan területen, ahol minden mozdulatnak, minden lélegzetvételnek emberéletekre kiható következménye van. Halála után elfogadottá vált, hogy ez a véres, hatalmi harcok által élhetetlenné tett terület a sajtó, a média számára fekete lyuk.
A terrortámadás után elárasztották a közösségi médiát a személyes posztok, magánemberek magánbeszámolói. Megrendítő és töredékes szilánkjai a mindannyiunk életét megváltoztató nagy történetnek.
A világsajtó kétségbeesetten igyekezett valami ellenőrizhetőt nyújtani, de közben újra és újra felbukkant a figyelmeztetés: sajnos nincsenek kiküldött tudósítóink a térségben, sajnos nincs direkt információnk.
Egy nappal a gyilkosságsorozat után az izraeli ellenzéki sajtóban több kritikus, a Netanjahu-kormány felelősségét firtató írás is megjelent. A válaszlépés nem maradt el: globális lejárató hadjárat indult el azok ellen az újságírók ellen, akik a terrorelhárítás és a védelem hiányát rótták fel a politikusoknak. Álhírt terjesztenek és konspirációs elméleteket – hangzott el a vád. Ami ezúttal több volt a szokásos lejáratásnál. Az újságírókat összemosta a több mint ezer ember bestiális meggyilkolásáért felelős terrorszervezettel, közvetlen veszélybe sodorta az életüket. Még egy öles lépés afelé, hogy az események követhetetlenek, számonkérhetetlenek, érthetetlenek legyenek.
Képzeljük el, hogy egy sötét barlangban vagyunk összezárva sokan, sokféle szándékkal. Azt, aki villant gyújtana, aki fényt csiholna, a legerősebb kezek fogják vissza. A sötétben bármi megtörténhet, bárki bármit elkövethet – nincs tanúja, és esély sincs a védekezésre. Ebben az állapotban vagyunk most.
Nemcsak a demokráciát korlátozza, aki a sajtót korlátozza, hanem az emberéletet fenyegeti. Ha eddig nem sikerült ezt megtanulni, akkor legalább most, a részvét és a gyász idejében illene némi erőfeszítést tenni. És nem kell ehhez különösebben elismerni az újságírókat, akikkel a hatalomban lévőnek vitája van. Nem kell különösebben támogatni se a sajtót. Csak békén kell hagyni. Hagyni kell létezni, mert amíg van a kezünkben kamera, mikrofon, jegyzetfüzet, amíg van szerkesztő, adatellenőrző, adattároló körülöttünk, addig van esély a megelőzésre, túlélésre és jóvátételre. Utána a néma, sötét és vak halál jön, ahogy ezen a héten is történt. (Parászka Boróka/NAPUNK/DENNIKN)