A sajátos magyar egyoldalú sokszög
„Vendégmunkásbűnözés az új cigánybűnözés” címmel közli a Telex Presinszky Judit írását. Melyben – annak tényszerűen korrekt és alapos tényközlő volta alapján – felbukkan a sajátos magyar egyoldalú sokszög ellentmondása: mindenki hazudik vagy ferdít, jó, vagy rossz szándékkal, különböző mértékben, de egyforma módon.
1./ Orbán hazudik, és röhejesen ellentmond saját korábbi teóriájának: „Mi nem hívtunk ide soha senkit vendégmunkásnak, vagy bármilyen más okból, hogy itt éljenek velünk!” (2017.) „A magyar gazdagságnak pár éven belül szüksége lesz félmillió vendégmunkásra…de, a gazdasági észszerűség csak egy szempont, …ez nagyon sok kérdést vet fel, mert láttuk már pár nyugat-európai ország vendégmunkásokkal megterhelt helyzetét!” (2023.)
Magyarán Orbán lazán átsiklik a markáns, állandóan hangoztatott migránsellenes kormányzati álláspont és vendégmunkások fogadásának, alkalmaztatásának szükségessége közti ordító ellentmondáson.
(Mellesleg ennek szükségességét jórészt ő maga idézte elő, csaknem egymillió képzett szakmunkás, diplomás, egyéb munkavállaló elűzésével.)
E különbséget definiálni meg sem próbálja – nem is nagyon lehet, lényegileg csak annyi az eltérés, hogy az előbbiek a háború és az éhínség elől maguk menekülnek, utóbbiakat az éhínség elől szervezetten hozzák rabszolgamunkára.
(Mellesleg az előbbiek „szervezetlensége” is csak részben igaz! Tessék kimenni a szlovák határra! Nem véletlenül eresztett szabadon Orbán négyezer embercsempészt! Fico migránsellenes mantráit kell támogatni élő példákkal a szlovákiai választások előtt. Akkor ki árasztja el Európát migránsokkal? Soros, vagy Orbán?)
Ugyanakkor már (a józan ésszel ellentétben, de sajátos észjárásának megfelelően) kezdi elhinteni a vendégmunkásokkal szemben a sokéves migráns-ügyi agymosással elhülyített publikumban a félelem magvait. Példák, nyilatkozatok sora szerint sikerrel.
Hiszen a fenti különbségtétel „megmagyarázására” maximum annyi történik, hogy a vendégmunkások nem fognak életvitelszerűen letelepedni nálunk.
(Aminek az ellenkezőjére viszont, hosszú távon, főként Németország egyébként valóban szolgál tanulságokkal: a történet a hatvanas években határozott időre oda érkezett, aztán újra és újra meghosszabbított munkavállalási engedélyekkel végül letelepülő, sőt állampolgárságot szerző török és jugoszláv vendégmunkásokkal kezdődött.)
És nem jöhetnek muszlimok (ámbár Indonézia!) – erre Szijjártóék ki nem mondva, gondosan ügyelnek.
Ezesetben tehát az összemosás és a megkülönböztetés dialektikus egysége valósul meg.
2./ A vendégmunkások behozatala jó alkalmat teremt a nyilas pártnak, hogy újabb témában próbáljon meg híveket toborozni: máris vendégmunkásbűnözésről beszélnek, melynek természetesen semmiféle ténybeli/statisztikai alapja nincs.
Mellesleg már csak azért sem lehet, mert egészen új szereplőkként vannak nálunk, tehát nincs is semmilyen adat erről.
Másfelől az állítólag „a vendégmunkásokkal megterhelt” nyugat-európai bűnügyi statisztikák sem mutatnak ki valamiféle szignifikáns, a vendégmunkásokra terhelő adatokat.
Orbán és Toroczkai, mint mindenben, természetesen ebben is hazudik.
(Személyes tapasztalatom egyébként, hogy a Samsung gyárban dolgozó vendégmunkásokat szabályszerűen elzárják a helybeliektől. A gyár és a szállásuk közt autóbuszok, társas személygépkocsik hozzák-viszik őket, csak az élelmiszer- és dohánybolt előtt állnak meg néhány percre, hogy vásárolhassanak. Ez az egyetlen találkozási pont köztük és a lakosság közt. Súrlódás, ha lenne is (miért lenne?) – kizárva.
Viszont harci jelszónak, toborzási céllal megteszi, akár igaz, akár nem!
3./ A cigánybűnözéssel való párhuzamba vonás viszont (ha már a szerző Toroczkai kapcsán szóba hozta) felveti a régi kérdést: a kisebbségvédő- és emberjogi aktivisták, szervezetek merőben jó szándékú, elvi alapon olyasmit is vitatnak, ami tényszerűen igazolható!
Amiről a jogvédők hallgatnak, az a sok évtizedes bűnügyi statisztikák alapján tényként állapítható meg: az elkövetők közt sokkal nagyobb számban találhatók e kisebbség tagjai, mint amekkora a számarányuk a népességben.
Hallgatnak továbbá arról, hogy bizonyos elkövetési módok (kiskorúak részvétele a cselekmény végrehajtásában, tömegverekedéseket eredményező kollektív fellépés családok közt kirobbant vitákban szinte hetente, vagy lincselésig menő önbíráskodás valamelyik családtagot ért sérelmek miatt – a legrémületesebb példája: Olaszliszka), elsősorban rájuk jellemzőek.
Arról is, hogy (általában enyhébb) bűncselekményfajták körében (betöréses és egyéb lopás, markecolás, kifosztás, orgazdaság, futtatás, garázdaság, testi sértés) a lakossági arányszámuknál nagyobb számú a cigány származású elkövető.
(Már Moldova is utalt rá a nyolcvanas években a rendőrökről megjelent riportkönyvében (Bűn az élet), aki sem származásánál, sem elvhű kommunista meggyőződésénél fogva rasszistának végképp nem nevezhető.)
Ezt tagadni a nemes cél érdekében: szerecsenmosdatás és szintén hazugság, mely nem vezet sehová!
Itt ugyanis az előítéletet széleskörű társadalmi tapasztalatok táplálják, melyeket nyilvánvaló hazugságokkal, tagadással nem lehet oszlatni.
Inkább ez ügyben is Bibó példája követendő: az okok, a jól ismert okok (a hagyományos kézműves-fuvaros szakmáik elhalása, a cigányság betanított munkára a nagyvárosokba terelése/zsúfolása a hatvanas években, a szegregáció, a szegénység, a tanulási nehézségek, a képzetlenség és társai) feltárására, okadatolására, propagálására, végső soron felszámolásukra kell törekedni!
Mert például – ha már Bibó – kétségtelen tény volt az antiszemiták kedvenc mantrája arról, mely a mai napig aktualizáltan tartja magát, hogy a zsidók számaránya a pénzügy és a gazdaság világában (pénzkölcsönzés, majd az azt felváltó banki tevékenység, pénzváltás, gazdasági intézői, adóbérlői státusz, kereskedelem), az orvosi és az ügyvédi pályán jóval meghaladta a lakossági számarányukat.
(Érdekes módon ugyanez a helyzet a művészetek és a tudomány világában a közt nem zavarta, kizárólag a konkurenciát.)
Arról viszont már nem esik szó, hogy miért alakult ez törvényszerűen így!
Mert más kereső foglakozást évszázadokon át nem űzhettek, földbirtokot nem szerezhettek, közhivatalt nem viselhettek, katonai hivatást nem választhattak.
Másfelől, állandóan ismétlődő üldöztetések, kiutasítások körülményei közt csak mobilizálható tulajdont próbáltak szerezni. Mely a zsebükben, fejükben elfért.
Gondolom, érthetően.