Bár az erre utaló források száma fájón kevés, nagyon úgy tűnik, hogy a brit titkosszolgálat, az MI6 ügynökei egy rövid ideig ondót használtak láthatatlan tintaként a bevetéseiken.
Van olyan történész, aki kétségbe vonja, hogy ez tényleg megtörtént, de a sztori kicsit hihetőbbé válik, ha megismerjük James Bond munkahelyének első vezetőjét, aki excentrikus, furcsa szokásairól volt híres.
Az MI6-ot (pontosabban annak elődjét, még nem ezen a néven) 1909-ben hívta életre az angolok németellenessége. Az első világháború küszöbén a brit birodalomban rendszerszintű igény lett a német származású állampolgárok megfigyelése, és elsősorban emiatt alakult meg a szervezet. A háború kitörése után aztán a titkosszolgálat külföldi akciói is megszaporodtak, és egyre problémásabbá vált a távoli ügynökök biztonságos kommunikációja a központtal.
A szolgálat első vezetője az 1859-ben született Sir Mansfield George Smith-Cumming volt, akit a spermás sztoriról szóló cikkekben sokszor csak Mansfield Cummingnak rövidítenek, mert úgy jobban kijön a szójáték (a „cumming” ugyanis angol szlengben az orgazmus megfelelője). De volt neki egy másik rövidítése is: a környezetében a legtöbben egyszerűen csak C-ként hivatkoztak rá, illetve ő is ezzel a kezdőbetűvel szignózta a leveleit. És ezzel meg is érkeztünk a James Bond-filmek egybetűs szereplői, M és Q történelmi gyökereihez.
Smith-Cumming nem riadt meg a kihívásoktól. Úgy lett a királyi haditengerészet kapitánya, hogy tengeribeteg volt, egyszer pedig német területen kellett információt gyűjtenie úgy, hogy nem tudott németül. Hírszerzői képességei és kreativitása miatt választották a titkosszolgálat élére, ahol rövid időn belül legendás alak lett. Már a megjelenésével feltűnést keltett, általában aranyozott monoklit viselt, kezében tőrbotot szorongatott. 1914-től az egyik lábszára helyén protézist hordott, miután egy súlyos autóbaleset után amputálni kellett a lábát. Onnantól kezdve kedvelt szórakozása lett, hogy váratlan pillanatokban kést vagy papírvágót vágott a műlábba, és figyelte a közönség reakcióját. A lába elvesztéséről ő maga több sztorit terjesztett: volt, amikor azt mesélte, hogy egy vadállat tépte le a végtagot, de a leggyakoribb verzióban ő maga vágta le a baleset után, hogy haldokló fiához kúszhasson (a fia ugyanis valóban meghalt az autóbalesetben).
C-ből tehát könnyen kinézhető, hogy jóváhagyta az emberi eredetű láthatatlan tinta használatát. A XX. század elején a szövetségesek által használt láthatatlan tinta általában citromlé vagy ecet volt, ezeket többnyire jódos vegyülettel vagy káposztalével tették láthatóvá. A gond az volt, hogy a citrom-, illetve ecetillat elárulta, hogy a levél titkot rejt, és maga a módszer is túl közismert volt. A brit szervezetben többen kísérleteztek új láthatatlan tinta kifejlesztésével, és az egyik ügynöknek jutott eszébe, hogy saját kezével oldja meg a problémát.
Sajnos a feltaláló ügynök neve nem maradt fenn, mint ahogy a módszer részletei is homályosak. De hogy ondóval írt levelek léteztek, az szinte biztos, ez kiderül a Snopes alapos utánajárásából is. A sztorit megírta több neves történész, és legtöbbjük elég meggyőző elsődleges forrást használt: Smith-Cumming naplóját (amit a nyolcvanas években tettek kutathatóvá), illetve Walter Kirke őrnagy naplóját, aki rendszeresen találkozott C-vel.
Utóbbitól idéz Christopher Andrew a Her Majesty's Secret Service című könyvében, eszerint a svájci-német határon működő brit titkosügynökök életét akarták megkönnyíteni egy új láthatatlan tintával. Smith-Cumming 1915 októberében mesélte el Kirke-nek, hogy „a legjobb láthatatlan tinta az ondó”, mert ellenáll a jódgőznek és a bevett módszereknek, amikkel az addig használt tintákat tették láthatóvá. Mindezt megerősíti ez a Telegraph-cikk is, ami Keith Jeffery MI6: The History of the Secret Intelligence Service 1909-1949 című könyvére, illetve a Kirke-naplóra hivatkozik. A cikk leírja, hogy az egyik szolgálati alkalmazott, Frank Stagg visszaemlékezése szerint nagyon örültek a főnökei (köztük C), hogy a spermás tintával megoldottak egy nagy problémát.
Piers Brendon brit történész is foglalkozott a témával egy 1999-es Independent-cikkben, amiben Alan Judd The Quest for C: Mansfield Cumming and the Founding of the British Secret Service című, szerinte hiteles könyvéről írt kritikát. Ebben azt is megemlíti, hogy az ügynökségnél az új tintás módszerhez egy mottó is kötődött: „every man his own stylo”, amit magyarra talán úgy lehetne lefordítani, hogy „minden férfi önmaga pennája”.
A legutóbbi komolyabb forrásmunka Kristie Macrakis amerikai történész Prisoners, Lovers, and Spies: The Story of Invisible Ink from Herodotus to al-Qaeda című 2015-ös könyve, amiben a szerző a láthatatlan tinták történetét dolgozza fel. Macrakis ebben leírja, hogy az ügynökök a gyakorlatban is alkalmazták a spermás módszert, maszturbálással teremtve elő a tintát. Egy különösen gusztustalan anekdotát is említ: egy koppenhágai ügynök olyan komolyan vette a feladatot, hogy külön üvegben gyűjtötte a spermáját, hogy mindig legyen nála tinta – aztán a főnökének rá kellett szólnia, hogy inkább mindig használjon friss tintát, mert a levelei túlságosan bűzlenek.
És éppen a szag lehetett az egyik oka annak, hogy az első ondós levelek példája nem lett ragadós. Még csak nem is a szag kellemetlensége miatt, hanem mert épp úgy elárulta, hogy a levéllel nincs valami rendben, mint a citromillat. Ráadásul női ügynökök nem tudtak élni ezzel a módszerrel. Érthető hát, hogy arra már nincs utalás a korabeli forrásokban, hogy az első világháború után használták volna még a módszert a brit titkosszolgálatnál. Smith-Cumming a rövid láthatatlantinta-forradalom után már csak pár évig vezette a szervezetet, 1923-ban halt meg. (Transtelex)