Csák János tűzbe teszi kezét Böjte Csabáért

Csák Jánossal kultúra-finanszírozásról, elkényelmesedett tudományos világunkról, az oktatás területén hangos brüsszeli és hazai törpe kisebbségről és a Böjte Csaba-ügyről is beszélgetett a mandiner.hu.

Őry Krisztina interjúja a Mandiner hetilapban

Rendszeresen választ kulturális intézményt az interjú helyszínének, nem gondolt rá, hogy ezúttal az Operaházban találkozzunk?

Eszembe jutott, de mivel sok minden tartozik a portfóliómba, a kultúra mellett a felsőoktatás, a tudománypolitika, az innováció és a családügy, sőt a szakképzés és a felnőttképzés is, úgy gondolom, minden szférára rá kell irányítanom a figyelmet. Legutóbb a Szépművészeti Múzeumban adtam interjút, most egy innovációhoz kapcsolódó helyre jöttünk.

Mikor járt legutóbb az Operában?

A minisztérium állománygyűlését az Operaházban tartottuk, úgyhogy még a színpadon is álltam. Már-már a hatalmába kerített a pszichológiában platóérzésnek hívott jelenség, amikor a vezető úgy érzi, magányos csúcson áll, egyre távolodik tőle minden, a saját felelőssége pedig nő, nincs kihez segítségért fordulni.

A felelősségből most bőven kijutott önnek az Opera­-vezetői pályázat végső döntésénél. Meglepte a nagy érdeklődés, ami a folyamatot övezte?

Az, hogy ennyien jelentkeztek, kifejezetten egybevágott a szándékommal, azért indítottunk új pályázatot. Az Operaházban évente 7200 bérletet adnak el, 280 ezer látogatót fogadnak, ennek ellenére kicsit mesterséges is volt ez az érdeklődés. Vannak látogatottabb intézmények, az előadó-művészetek, mint az opera, a színház, mégis mindig nagyobb hullámokat vernek.

A sajtóban zömében spekulációk jelentek meg, és nyilván érdekérvényesítés, nyomásgyakorlás is lehetett a céljuk,

hiszen az opera mégiscsak a kultúra királynője.

A vezetőválasztás normál esetben a nyilvánosság kizárásával folyik, ezúttal azonban olyan információk is kiszivárogtak, amelyeket elvileg titoktartás övez. Mit szólt ehhez?

Az elején megmondtam, hogy semmilyen jelölttel nem fogok találkozni, és nem fogok a témában nyilatkozni. A szivárogtatásokon megrökönyödtem. Az eddigi pályámon zömében szabálytartó emberekkel dolgoztam. Nagyjából tudom, hogy mi és hogyan történt, és levonom a következtetéseket.

Ha igazak a megszellőztetett információk, a végsődöntésnél eltért a szakmai bizottság javaslatától. Mi alapján hozta meg a döntését?

Kitűnő pályázatok érkeztek be. A szakmai bizottsággal folytatott konzultáció után három súlyponti tényező alapján döntöttem. Az első a jelölt szakmai beágyazottsága a kulturális szféra egészébe, a második, hogy van-e vezetői tapasztalata nagy szervezet irányításában. A harmadik pedig,, hogy jártas-e a válságkezelésben, mert bár, mindannyian reménykedünk, hogy ez a szörnyű háború valamikor véget ér, nem tudhatjuk, hogy az energia- és pénzpiaci bizonytalanságok meddig sújtanak minket. A jelöltek közül mindenki jó volt valamiben, és végül úgy láttam, hogy e három kombinációjában Ókovács Szilveszter kezében van a legjobb helyen az Operaház irányítása.

Tizenkét év után újabb öt évre kapott most bizalmat, ezzel ő lesz a leghosszabban regnáló Opera­intendánsunk.

Ez egyszerre lehetőség és óriási felelősség. A kinevezése után többek között arról beszélgettünk, hogy az annalesekben külön fejezet lesz az Ókovács-korszak, és minden alapunk megvan arra, hogy a csodálatos infrastruktúrához méltó tartalom és stílus fém­jelezze ezt az időszakot.

Mit vár tőle?

Magyarország elképesztően gazdag zene- és táncművészetben, színházi kultúrában, fantasztikus intézményeink vannak, az Operaház mellett ott a Zene­akadémia, a Budapesti Operettszínház, a Magyar Táncművészeti Egyetem, a Müpa. Fontos, hogy a nagy kulturális intézményeink együttműködjenek. Ebben az ökoszisztémában óriási feladat hárul Szilveszterre mint az egyik legnagyobb költségvetési intézményünk igazgatójára. Emellett rám is érvényes nagy elődöm, Klebelsberg Kunó programja, sőt missziója, hogy a magaskultúra támogatása mellett minél több embernek tegyük elérhetővé a kultúrát. Nyilván operát nem lehet mindenhová vinni, de a nem Budapesten dolgozó énekesekkel, zenekarokkal szerves együttműködést kell kialakítani, hogy kineveljük a jövő művészeit és közönségét.

Miniszteri kinevezése után többször hangot adott azon szándékának, hogy alapjaiban tervezi átalakítani a kultúrafinanszírozást. Túl sok pénzt osztanak ki túl sok helyen – mondta –, ezért felül kell vizsgálni a rendszert. Hol tart a munkával?
Magyarországon részben történelmi okok miatt, részben pedig az utóbbi évek kormányzati szándékából rengeteg pénz ment a kultúrába. Eltökélten hiszünk abban, hogy a kultúra nemzetfenntartó erő. Rengeteg beruházás történt, jelentősen nőttek a jövedelmek a kulturális szférában. Időközben számos kulturális célú alapítvány jött létre, és bizonyos átfedések alakultak ki: voltak olyan produkciók, amelyek öt helyről is kaptak támogatást, mások viszont semmit. Emellett a földrajzi különbségek is jelentősek. Az összes támogatás nagyjából 70 százaléka Budapestre megy. Ez részben indokolt, hiszen Budapestre jönnek a turisták, és a Kárpát-medencéből is először a fővárosba érkeznek a magyarok, de valahol 60-40 százalék körül lenne az ideális arány. Fontos tehát, hogy átlátható és arányos, egyszóval igazságos legyen a rendszer.

GDP-arányosan Magyarország jóval az európai átlag fölött költ kultúrára, ezen is változtatna?

2021-ben a magyar kulturális szféra finanszírozásának 80 százalékát az állam állta.

Ez olyan magas arány, hogy infantilizál. Hiszen ha az államhoz kell csak menni pénzért, az leszoktat az önálló forrásszerzésről. Ennek következménye a tanult tehetetlenségnek nevezett jelenség. Márpedig a jegyárbevétel növelése is szükséges. Emellett

célom, hogy felélesszük a mecenatúrát

a kulturális ágazatban. Amikor előkerül ez a kérdés, többeknek bevillan, hogy korábban is voltak műpártolók, csak időközben kikoptak. Az érdekeltek nem fektettek elég munkát a megtartásukba, pedig a finanszírozás szervezése is nemes célt szolgáló szakma. Személyes feladatomnak tekintem, hogy összehozzam a művészeti és az üzleti köröket.

Hol lát jól működő példákat a mecenatúrában és a, gazdálkodásban?

A jegyárbevételben nagyon tetszik, amit Káel Csaba tesz a Müpában. A rugalmas árképzéssel a törzsközönség megőrzése mellett kihasználja, hogy más a magyarok fizetőképes kereslete, és más a külföldi látogatóké. Ez jó működési modell. A mecenatúrában a Magyar Nemzeti Múzeum jó példa, létrehozta a mecénásklubot, rendszeresen szervez programokat a patronálóinak. A Szépművészeti Múzeum műtárgyvásárlásait is támogatja az üzleti szféra, El Greco egyik művét a Mol Alapítvány segítségével vásárolta meg. Tehát léteznek jó példák.

Régi vita, hogy vajon sok vagy kevés színház, szimfonikus zenekar van Magyarországon. Vidnyánszky Attila számtalanszor elmondta már: nincs még egy ország, ahol olyan magas az egy főre jutó kőszínházak száma, mint hazánkban, és alternatív teátrumokból is csak Budapesten több mint háromszáz van. Mégis állandóan attól hangos a szakma, hogy miért nem kapnak még több forrást. Tervezi a színházi szcéna támogatásának átalakítását?

A színházak ügyében folyamatosan konzultálok színházvezetőkkel, a szcéna szereplőivel. A nagy kőszínházaink telt házzal mennek, de ott a méret­hatékonyság kérdése. Budapesten sok előadást lehet tartani, vidéken viszont nyolc-tíz után már mindenki megnézte a darabot a környékről, akit érdekelt. A díszlet, a színpadra állítás költsége viszont nem ötven vagy száz előadásra oszlik el, mint Budapesten, hanem csak tízre. Ám ezt ugyanúgy finanszírozni kell. Aztán ott van az is, hogy a néhai taórendszer következtében sok eltérő színvonalú kis színházi társulat jött létre. Ennek az az eredménye, hogy a nézők becsábításához alacsonyan kell tartani a jegyárakat. Az így kieső bevételt mindenki az államtól várja. Arról nem is beszélve, hogy a miniszterségem egy éve alatt három-négy olyan kérés is érkezett társulatoktól, hogy építsünk nekik kőszínházat.

Mi a megoldás? Ki kell számolni, hány színházat bír el az ország gazdaságilag?

A magyar állam erőn felül segít a kultúra területén, de el kell kerülnünk a közlegelők tragédiáját. Ez azt jelenti, hogy ha egy legelőre, amely tizenöt jószágot tud eltartani, ráengedünk húszat, akkor két év múlva egyrészt letarolják, másrészt éhen halnak a gazdákkal egyetemben. Tehát ki kell alakítani az egyensúlyt, ez pedig szakmai önszerveződést igényel. Az intézményvezetőknek át kell lépniük a saját árnyékukat, és a saját színházuk érdekein túl tekintettel kell lenniük az egész szcéna jövőképességére. Ebben keresem a partnerséget.

És sikerrel jár?

Látok biztató jeleket, de sok a kétkedő hang is. Vajon van elég mozgósítható mecénás? Sokan mondják, hogy nincs meg itthon ennek a kultúrája. Ez lehet részben igaz a műpártolókra, de a művészeti világ kultúráján is érdemes elmerengeni. Látni vélek jó adag arisztokratikusságot, félelmet az újdonságtól és az esetleges kudarctól, továbbá fontos tényező a már említett elkényelmesedés. Amerikában gyakran mondják:.

ha kidobnak az ajtón, menj vissza az ablakon., Felfogásbéli változás kell.

A művészek általában úgy érzik, hogy a mecénás keresése koldulás, gazsulálás, márpedig nem az.

Kulturális nagyberuházások. A közelmúltban átadott Magyar Zene Háza és az új Néprajzi Múzeum után született döntés a függőben levő beruházásokról? Lesz-e új Magyar Nemzeti Galéria a Városligetben, és mikor?

Azt tudom mondani, hogy az első pillanatban, amikor a nemzetközi környezetünk stabilizálódik, vissza fogunk térni a kérdésre. Vannak jobb időszakok, és van, amikor vissza kell venni a tempóból.

Az utóbbi tizenhárom év csodakorszak volt,

a magyar történelemben ilyen építkezés talán Szent István vagy Mátyás király, esetleg Bethlen Gábor ideje alatt történt. Na meg az aranykorban, a kiegyezés után. Nem sok olyan korszak van, amely tíz évnél tovább tartott. Ezt meg kell becsülnünk. Ezért is mondom a kulturális szféra szereplőinek: lehet keseregni azon, hogy most kevesebb a forrás, de mégiscsak kitört egy háború, bankok omlanak össze a világban. Ennek ellenére mi erőnkön felül támogatjuk a kultúrát, mert hiszünk az erejében. Ha azt akarjuk, hogy Magyarország kormányzata cselekvőképes maradjon, ahhoz identitás és magabiztos kultúra kell.

Az identitás erősítését tűzte zászlajára a hazai filmipar is, sorra készülnek a hiánypótló történelmi alkotások. Hogyan értékeli az itt elköltött állami pénzek hasznosulását?

A filmgyártásunk Andy Vajna és Káel Csaba irányítása alatt siker­ágazat lett, ami az országnak gazdasági hasznot is hoz. Ez remek példa a szemléletmód változására, a kultúra innovációjára. A minap láttam egy részletet a készülő Hunyadi-filmből. Nagyszabású alkotás nemzetközi koprodukció­ban. Ebből is látszik, hogy javul a magyar film beágyazottsága. Ami a film identitásképző erejét illeti, akkor lesz valami vonzó, ha van értő, befogadó közeg. Az amerikai filmiparral nehéz versenyezni, mert egy hosszú időn át felépített, bár a valóságtól messze álló életeszményt jelenít meg a vásznon. Még az olyan nagy kultúrák is, mint a francia, csak nehezen tudják a sajátjukat vonzóvá tenni, márpedig ők óriási pénzeket fektetnek a filmgyártásba, a frankofóniába. Ezért fontos, ahogy az imént mondtam, az identitás, mert csak annak birtokában lesz befogadó közeg, közönség.

Van esélyünk a soft power terén? Fiataljainkat a globalizált világból rájuk zúduló eszmények formálják, nehéz velük felvenni a küzdelmet.

Ha körülnézünk a világban, láthatjuk: minél fejlettebbek az országok, annál inkább kénytelenek szembenézni három egzisztenciális problémával. Az első, hogy miként őrizzék meg az identitásukat. Az a nemzet, amely elveszti az identitását, elveszti az ellenálló és a cselekvőképességét is. Ennek következménye a második egzisztenciá­lis fenyegetés, a demográfia, egyszerűen nem születik elég gyermek ahhoz, hogy fenntartsák magukat.

Ha nem szeretjük annyira a kultúránkat, hogy megosszuk a következő nemzedékkel, akkor emberek híján a kultúra is el fog tűnni.,

Ha az életünk jó élményét nem akarjuk megosztani az utánunk jövőkkel, az tulajdonképpen a kultúra kudarca. Ezt pedig nem lehet pénzzel pótolni. És végül ott van a mesterséges intelligencia veszélye. Ezért például csak olyan könyvet és folyóiratot finanszírozunk, amely digitálisan is elérhető. Ahogy Kányádi Sándor mondta: nekünk, magyaroknak föl kell költöznünk az internetre, ha nem költözünk föl, akkor nemcsak a jövőnket veszítjük el, hanem a múltunkat is.

Jóllehet a közoktatás nem az ön tárcája alá tartozik, megkerülhetetlenek a területet érintő viták. Hogy vélekedik a pedagógustársadalom és a kormány közötti, elhúzódó háborús helyzetről, és hol látja a probléma megoldását?

Először is ez egyáltalán nem magyar probléma. A köznevelésről természetesen időről időre beszélni kell, az oktatás minőségbeli színvonala és a szaktanári ellátottság egész Euró­pában nagy gond. Itt részben arról van szó, hogy a tanári pálya az embert rendkívül igénybe vevő szakma, felmérések szerint az orvosi szakmához hasonlóan az első lépcsőben bevetett katonákat jellemző feszültséggel jár. Másrészt nagy vita van ma a világban arról, hogy mi az a tudáskorpusz, amit el kell sajátítaniuk a gyerekeknek. A tanári pálya csökkenő vonzerejének is következménye, hogy romlik az egyetemre bejövők színvonala. Erre az az ideiglenes válasz született, hogy a nyugati egyetemeken egyre több helyen bevezetik az előkészítő évet. Ezt több magyar egyetem is fontolgatja már., De van okunk reménykedésre, hiszen a felvételi rendszerben életbe léptetett változások következtében idén többen jelentkeztek pedagógusi szakokra, nőtt az óvodapedagógus-, a gyógypedagógus-, az osztott képzésre jelentkezők száma. A felsőoktatásban az egyszerűsítésekkel az is volt a célom, hogy akiknek már van felsőfokú végzettségük, azok előtt nyíljon meg a lehetőség egy-két éves pedagógiai kiegészítő képzésre. Úgy látom, ez népszerű lett, és jó hír, hogy jelentősen nőtt a természettudományok területén a tanári szakra felvett hallgatók száma.

A tanárhiány kérdésében addig hiába várunk változást, amíg nem rendeződik a pedagógusbérek kérdése. Hogy áll most a helyzet?

E tekintetben a kormány elkötelezett. Ha megnézzük, 1990 óta a legnagyobb tanári béremelés a Fidesz-kormányzat alatt volt, 2010 után. Most ott tartunk, hogy amint megérkeznek a Magyarországnak járó uniós források, jelentősen emeljük a tanári fizetéseket. Az életpályáról szóló új törvényjavaslat megalapozza a pedagógusok anyagi és szakmai megbecsülését. Mindazonáltal noha mindig is fontos volt a magyar hagyományban a tanárok tisztes megélhetése, a pedagógusi pályához külön lelkület, hivatástudat is kell.

Ön novemberben néhány hétről beszélt, azóta újabb fél év telt el, ám ma sem vagyunk közelebb az EU-s pénzekhez.

Akkor még csak tizenhét feltételt szabtak Brüsszelben. Azóta újabbaknál újabbakkal álltak elő, húzzák az időt. Azt tudom mondani, hogy átvertek bennünket. Egy jogtalan helyzet rabjai vagyunk. Az, hogy az Európai Parlamentben és az Európai Unió egyéb szervezeteiben milyen magasra csavarták a minket érő kritikákat, rágalmazásokat és ócsárlásokat, éppen azt mutatja, hogy közel vagyunk a megállapodáshoz.

Azért erősödnek ezek a hangok, mert mindenáron meg akarják akadályozni a megegyezést.

Nem gondolja, hogy a bérrendezés tovább már nem köthető Brüsszelhez? Még ha nyilvánvaló is, hogy a kérdés politikai töltetet kapott.

Ahogy az EU-ban, úgy itthon is egy szűk kisebbségnek lettünk a rabjai. Akik itt szervezkednek akár politikai, akár szakszervezeti oldalról, törpe pártok, törpe szakszervezetek, akik a tanároknak és a társadalomnak néhány százalékát képviselik. Még egymás közt sem tudnak igazán megegyezni. A politika logikájában viszont nehéz kiegyezni olyannal, aki állandóan rágalmaz és ócsárol. Ez megmérgezi a légkört, és ennek a legnagyobb áldozatai maguk a gyerekek, a családok és a becsületes tanárok, akik mindig is tanítani akartak. A brüsszeli vitáknál, amennyire csak lehet, kompromisszumra törekszünk, de a gyerekeink védelmében, a bevándorláspolitikában, a béke­pártiságban és

a genderkérdésben nincs hova hátrálnunk.

Vannak olyan dolgok, amikből nem szabad engednünk, például a természetjogi alapvetésből, hogy van biológiai nemünk. Hiába operálnak át, a géned férfi vagy női marad. Értem én, hogy számos embernek vannak pszichológiai problémái, nekik segíteni kell. Minden együttérzésem azoké az embereké, akik ilyen belső feszültségben élnek, de ez egy mesterségesen fölnagyított dolog.

Akik itt szervezkednek akár politikai, akár szakszervezeti oldalról, törpe pártok, törpe szakszervezetek, a tanároknak és a társadalomnak néhány százalékát képviselik.”

A brüsszeli viták belebegtetett áldozata a felső­oktatásban az Erasmus és a Horizont Európa program. Azokkal mi a helyzet?

A minket sarokba szorítani akaró erők állandóan elővesznek témákat, és összekötnek össze nem tartozó dolgokat. Ez is a Magyarország elleni nyomásgyakorlás és politikai támadás része. A felső­oktatási rendszer átalakítása sikertörténet: javul az egyetemeink teljesítménye, nő a vonzerejük, javul a helyük a rangsorokban. Ennek ellenére itt is megtámadtak bennünket. Az Erasmusnál a kormány tudja pótolni a forrásokat, amíg nem változik meg a helyzet. A Horizont programban, tehát a kutatási támogatások terén is képesek vagyunk kormányzati finanszírozást nyújtani, és nemcsak európai, hanem ázsiai, amerikai intézetekkel is tudunk együtt dolgozni. Látszik azonban, milyen színvonalon állnak az ellenfeleink: a „minél rosszabb, annál jobb” alapon. Lassan belegabalyodnak a saját maguk által szőtt hálóba. Már ők sem tudják, hol az eleje, meg a vége. A most százéves Kissinger mondása cseng a fülembe: jó lenne, ha lenne Európának egy telefonszáma, amit föl lehetne hívni. Ettől azonban egyre messzebb vagyunk.

Kutatás és innováció. Az MTA tisztújító közgyűlésén arról beszélt, hogy Magyarország hátrébb került azon a listán, amely a felfedezések, kutatási eredmények hasznosulását méri. Mi az oka romló pozíciónknak?

Elkényelmesedtünk. Sok pénz áramlott a kutatásba és az innovációba, de javítanunk, szigorítanunk kell a követelményrendszert és a teljesítménymérést az intellektuális, a társadalmi és a gazdasági hatás tekintetében egyaránt. Növelni kell a publikációk és főleg a szabadalmak számát. Olyan ez, mint amikor egy édesanya megkérdezi a gyerekétől az iskola után, hogy megírta-e a leckét, de nem nézi meg. Ha felelős anya vagy, akkor megnézed, és azt mondod, ezen és ezen lehetne változtatni. Mindennel így vagyunk, a mérés része az életünknek. És a mérési szempontokat az elején kell tisztázni, máskülönben nem tudjuk összemérni a különböző ötleteket. Szingapúrban találkoztam Konstantin Novoselov Nobel-díjas fizikussal, és megkérdeztem tőle, mihez kezd most, hogy megkapta a Nobel-díjat. Azt mondta, vannak újabb ötletei, beadott egy pályázatot, és most kérték tőle a negyedik kiegészítést. Egy Nobel-díjastól! A teljesítménymérés érdekében megújítottuk az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat irányító testületét és a Nemzeti Tudománypolitikai Tanácsot, a felfedező kutatások irányításáról pedig az MTA és az ELKH elnökével konszenzussal fogunk dönteni.

A mesterséges intelligencia megjelenése az oktatásban és a tudományban is új kihívásokat tartogat. Hogyan tudunk felkészülni rá?

A mesterséges intelligenciát magáncégek fejlesztik. Ma a ChatGPT szinte mindent elér, ami fent van a digi­tális térben. A mesterséges intelligencia képes zenét komponálni, megírja a tudományos beszámolókat úgy, hogy nem lehet fölismerni, hogy nem emberi alkotás. Már olyan program is van, amely kicselezi a plágiumkereső programokat, kiszedve a szövegből a plágiumra utaló összefüggéseket., A megoldás mégsem a mesterséges intelligenciában keresendő, hanem az emberi intelligenciában.

Felelősségünk, hogy ne csapjuk be az embereket, hogy a jövő elitje és emberisége is szuverén gondolkodó legyen,

vagyis őrizzük meg a létezésünk minőségét. Az emberi létnek ugyanis a racionálison kívül vannak nem kézzelfogható vonatkozásai,, a hagyományaink, a szokásaink, az érzelmeink, és igen, az időnkénti irra­cionalitásunk, amit nem lehet digitalizálni., A mesterséges intelligencia elszegényíti az emberi létet., Senki nem látja még a megoldást, a tiltás biztos nem jó irány, úgyis ki fogják kerülni.

Végezetül egy személyes kérdés. Köztudomású, hogy jó barátság fűzi Böjte Csaba atyához, felügyelőbizottsági tag volt az alapítványánál, közös könyvet adtak ki a közelmúltban. Mit szól a személye körüli hullámokhoz?

Engem is fölkavart, ami történik. Immáron harmincöt éve ismerjük egymást. Csaba testvér a legegyszerűbb szerzetesrend szolgája. A ferencesek földhözragadt emberek, akik ott segítenek, ahol problémát látnak. Tűzbe teszem a kezem érte! Ismerem jól, soha nem járt más a fejében, mint a gyerekek jóléte, azok megsegítése, akiket épp a szüleik, nevelőik löknek el maguktól, azok, akiknek a legjobban kellene szeretniük őket. Minden rezdülésében, tevékenységében az a célja, hogy esélyt adjon nekik. Annyi gyereket láttam az otthonokban, akiről kevesen gondolták volna, hogy meg tud állni majd a lábán, és mára törvénytisztelő, normális emberek lettek, családjuk van.

Fotó: KIM/Cser Dániel

Az, amivel most megpróbálják bemocskolni Csaba testvért,, a legdurvább aljasság, amit el tudok képzelni.

Az a bűnöző, aki beférkőzött, az alapítvány küldetését megszegve követett el bűnöket a gyerekek ellen, de hogy a gyerekek védelmezőjét megpróbálják beállítani bűnösnek, az a legnagyobb aljasság a világon. Mit lehet ezzel kezdeni? Neki is, nekünk is, akik szeretjük őt, arra kell törekednünk, hogy az alkotótevékenységünket folytassuk, mert a gonoszt és a sötétséget még nagyobb sötétséggel nem, csak világossággal lehet legyőzni. Az a céljuk, hogy felőröljenek bennünket, de nekünk tovább kell mennünk az úton előre.

Csák János
1962-ben született Budapesten. Közgazdász-szociológus, címzetes egyetemi tanár, üzletember. Számos cég vezérigazgatójaként, igazgatósági tagjaként tevékenykedett Európában, Észak-­Amerikában és Ausztráliában, idehaza dolgozott a Matávnak, a Wes­telnek, a Molnak, a Richter Gedeonnak. Magán­befektetőként részt vett a Helikon Kiadó, a Heti Válasz, a Design Terminal és a Brain Bar megújításában. 2003-ban megalapította az üzleti vezetőket tömörítő Széll Kálmán Alapítványt. 2009–2010-ben a washingtoni székhelyű The Heritage Foundationben és a Grand Rapids-i Acton Institute-ban volt vendégkutató. 2011-től 2014-ig Magyarország egyesült királyságbeli nagykövete. 2022. májustól az ötödik Orbán-kormány kulturális és innová­ciós minisztere. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének birtokosa. Budapest XX. kerületének dísz­polgára.

(mandiner.hu)