Pontosan az történik, amiről a súlyos írás szól.
„1951 decemberében, a Szabad Európa Rádió megalakulásakor az amerikai irányítók a következő általános direktívát adták ki: A műsorkészítőket figyelmeztetni kell arra, hogy természetes indulataiknak ellenállva ne keltsenek honfitársaikban hiú reményt azáltal, hogy nyugati katonai beavatkozást helyeznek kilátásba”. Sok magyar ’56-ban mégis az eget bámulta, jönnek-e már a felszabadító amerikai repülőgépek. Nem jöttek, és a forradalom annak rendje s módja szerint elbukott.
Háromnegyed évszázaddal később lényegében ugyanitt tartunk, és ezúttal a rendszerváltás az áldozat. A Kossuth Rádió ugyanúgy hazudik, mint Rákosi alatt, az ő egyenesági politikai leszármazottja még nála is jobban, elvetemültebben, és az, hogy az EU helyettünk elvégzi a rezsim-, de legalább a miniszterelnök-váltást, ugyancsak hiú remény. Ez a mi sorsunk, életünk, a megoldás a mi felelősségünk, amibe viszont ezúttal szovjet tankok nélkül is belebuktunk.
Új fejlemény, hogy ha a magyar társadalomnak nem is, Brüsszelnek elege lett a hazai autokrácia és kleptokrácia további pénzeléséből. A kormány egy év hazudozás után a hét elején kénytelen volt tudatni, hogy „a magyar gazdaságnak át kell állnia az uniós források nélküli létre”. Úgy vélem, ez jó hír. Most majd Brüsszel kényszerei nélkül, szabadon átélhetjük Orbán Viktor pár hete, Veszprémben mondott lelkesült szavait, miszerint „magyarnak lenni jó, magyarként élni az emberi élet méltó formája”. Elsőként a pedagógusok fogják ezt érezni, amint a parlament megszavazza az őket lényegi rabszolgává silányító státusz-, közismert nevén bosszútörvényt. Tulajdonképpen már csak a legfontosabb kérdés maradt nyitva: eljön-e a nap, amikor majd az unió nélküli lét bejelentéséről is értesülünk.
A kilépés a rendszerváltásra mért végső, halálos csapás lenne, nem csoda, hogy folyik a mind kétségbeesettebb találgatás: vállalná-e Orbán a közgazdászok által előre jelzett irdatlan gazdasági és társadalmi káoszt. Nem tudom. Viszont olyan súlyos politikai következményektől, amelyek már a hatalmát is veszélyeztetnék, szerintem akkor sem kéne tartania. A magyar társadalom nem kormánypárti részéből teljesen kihunyt az ellenállás szelleme, a kormány szavazói pedig, bár a felmérések szerint többségükben még ők is EU-pártiak, soha semmiért nem fordulnának ellene. Hivatkoznék William Blake angol költőre (1757-1827), aki találkozhatott már fideszes szavazókkal:
Aki sohasem változtatja véleményét, az olyan, mint az állóvíz, és hüllők születnek a fejében
– írta a Menny és a pokol házasságában. És persze mi is beszélünk velük, olvassuk fb-kommentjeiket, látjuk náluk az ítélőképesség és az igazság iránti érzék teljes elapadását. Ezért biztos vagyok benne, hogy ha a rezsim egy nap, ne adj’ Isten, gyilkológépezetté válna, ők már azt is jóváhagynák, helyeselnék, nem szégyellnék.
Ahogy azt sem szégyellik, hogy a szovjet elnyomás alól kiszabadult egykori sorstárs, kelet-európai nemzetek közül egyedül a magyar jutott vissza oda, ahonnan nagy reményekkel elindult; egyedül a véres orosz kitüntetésekkel elhalmozott magyar kormánytagok vágyják, szeretnék az Ukrajnában egyre mocskosabb eszközökkel harcoló oroszok győzelmét, és ez végső soron a legtisztább, legegyértelműbb erkölcsi kérdés. De nem csak vészjósló helyzetünk előidézői, hanem az elviselői részéről is: a Babilonban született és Jézussal egy időben élt zsidó bölcs, Hillel mintha egyenesen a magyar ellenzéki szavazóknak üzenne: „Ha nem én, akkor ki? És ha nem most, akkor mikor?”
Csakhogy az újra és újra megsebzett magyar társadalom fájdalma, haragja nem találja, igaz, nem is keresi a kiutat. Ezért a kifosztása és megbecstelenítése is folytatódni fog egészen az elviselhetetlenségig és még azon túl is. A despota védjegye az eltántoríthatatlanság, így az eddiginél is szomorúbb világ közeledik felénk, de minden percét megérdemeljük majd. Akinek a bűn ellen nincs szava, annak a baj ellen se legyen.
(Zárszó, rettenetes apropóval). A szövetséges csapatok már közeledtek Berlinhez, ahol az utolsó háborús koncertet 1945. április 12-én tartották, közvetlenül a berlini csata kezdete előtt. Az Istenek alkonya zárójelenete szólt, Brünnhilde önkéntes máglyahalála, a Hitlerjugend a nézőknek cianidtablettákat osztogatott – volt rá igény. Hitler mégsem tűzte ki a fehér zászlót, holott ezzel még sok százezer német életét megkímélhette volna. Ehelyett kiadta a parancsot a még megmaradt gyárak, infrastruktúra felrobbantására is. Még ezekben a végórákban is ugyanaz a gonosz, beteg szellem irányította, amit egy korábbi, sikertelen merényletkísérletet túlélve ekképp fogalmazott meg: „Folytatom életem küldetését, ahogy eddig is tettem”. Folytatta is a gyilkolást még 18 napig, amikor végül saját maga is lenyelt egy ciánkapszulát. Idén, március 2-án pedig a Weltvoche c. svájci lapban hangzott el egy kísértetiesen hasonló fenyegetőzés, de ez a mi miniszterelnökünktől. „Az egész világ megpróbál lebeszélni az utamról, de én nem fogok engedni”. Higgyünk neki, valóban nem fog.
Ezeket a messziről, a semmiből jött szegénylegényeket, Hitlert, Sztálint, most éppen Putyint, családi útravalóként atyai pofonokkal, rúgásokkal az emlékeikben, soha semmi más nem érdekelte az abszolút hatalmon kívül. És nemzetük vesztére volt is képességük megszerezni. A végét tudjuk: Hitler öngyilkos lett, Sztálint hagyták az övéi 24 órán át haldoklani, Putyin épp most löki a semmibe saját magát és Oroszországot… Talán mégis létezik igazság. (Bruck András)