Az 1916-os törvény, amely az iszlámot Magyarországon hivatalosan elismert vallássá tette, több szempontból is történelmi áttörés volt Európában.
Nemcsak a szövetséges Oszmán Birodalom felé tett gesztusként szolgált, hanem hidat épített Kelet és Nyugat között egy olyan korban, amikor a vallások és kultúrák közötti kapcsolatok még ritkán kaptak intézményes elismerést. A magyar állam nemcsak a török származásúakat, hanem bosnyákokat és albánokat is befogadott, akik a hadsereg kötelékeiben szolgáltak és közösséget alkottak a háború után. Az 1916-os recepciós törvény gesztusa hosszú távú hatást gyakorolt: a törvény alapján alakult meg a budapesti muszlim hitközség, amely – bár mecset híján szerény körülmények között működött – egészen 1945-ig aktív maradt, és öröksége a modern Magyar Iszlám Közösség formájában folytatódott.
A magyar országgyűlés 1916. március 24-én szentesítette a XVII. törvénycikkelyt az iszlám vallás elismeréséről. A magyar jogszabály a második volt Európában, amely az iszlámot államilag elismert vallássá tette (az elsőt Ausztria fogadta el 1912-ben), és az első, amely az iszlám mind a négy vallásjogi iskolájára kiterjedt (a bécsi parlament pusztán az Oszmán Birodalomban és Bosznia-Hercegovinában honos hanafita rítust törvényesítette). A törvénytervezet elfogadását nem előzte meg valódi vita. Mind a kormánypártiak, mind az ellenzékiek többsége egyetértett a törvény elfogadásának szükségességével; egyedüli kivételt a Katolikus Néppárt jelentett. A vitát lezáró hozzászólásában Pekár Gyula képviselő úgy vélekedett, hogy „ez a javaslat voltaképpen hídavatás, felavatása annak a lelki hídnak, mely új úttal van hivatva összekötni a Keletet a Nyugattal.”
A „hídavatást” segítette, hogy a képviselők többsége az iszlám recepcióját elsősorban a Magyarországon élő vagy tartózkodó, külföldi származású muszlimok miatt tartotta fontosnak. Bár úgy vélték, hogy a magyarországi muszlimok száma előbb-utóbb gyarapodni fog, és esetleg valóban sor kerül majd egyszer egy hitközség megalapítására, nem kell attól tartani, hogy az iszlám hívei túl nagy szerephez jutnának az országban. A törvény elfogadását tehát gesztusnak szánták, illetve a világháborús propaganda egy sajátos eszközének tekintették a szövetséges Oszmán Birodalommal szemben, amely nem annyira az iszlám, mint inkább a török fegyverbarátság megerősítését célozta.
Hosszú út vezetett odáig, hogy az iszlám ellenségből baráttá, bizonyos célok elérése érdekében pedig szövetségessé váljék Magyarországon. A hódoltság korának, az Oszmán Birodalom ellen a 14–18. században vívott számos háborúnak az emlékei a 20. század elejére részben feledésbe merültek, részben megszépültek, és nem hagytak hátra olyan mély és rossz emlékű történelmi nyomokat, mint az oszmán hódításnak öt évszázadon át kitett délkelet-európai népek esetében. Ezt jelentősen elősegítette az isztambuli szultánok nagyvonalú politikája, akik a Thököly-féle lázadás résztvevőitől kezdve az 1848/49-es honvédek több ezer főt kitevő tömegéig befogadta a bukott felkelések és szabadságharcok menekültjeit.
Az iszlám hazai pozíciójának változásában ugyanígy fontos fordulópontot jelentett, hogy az 1877–1878. évi orosz–török háború és a keleti válság alatt Budapesten és több vidéki városban is szimpátiatüntetéseket tartottak az Oszmán Birodalom mellett – a magyar közvélemény ugyanis az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot leverő Oroszországot tartotta a Magyarországra leselkedő legnagyobb veszélynek. A keleti válság alatt turkofil értelmiségiek, így például a turkológus Vámbéry Ármin és Erődi-Harrach Béla sikerrel honosították meg a török–magyar barátság eszméjét, amelyet annak oroszellenes éle miatt elsőként a függetlenségi párti ellenzék, majd néhány év elteltével, bel- és külpolitikai megfontolások okán, a mindenkori magyar kormányok is magukévá tettek.
A keleti válság során Ausztria–Magyarország az Oszmán Birodalomtól okkupálta Bosznia-Hercegovinát annak jelentős muszlim népességével együtt. 1878 forduló pont volt a délkelet-európai keresztény–muszlim viszonyban: ellentétben a korábbi gyakorlattal (és hasonlóan a muszlim népességgel is rendelkező gyarmati birodalmakhoz, Nagy-Britanniához, Franciaországhoz, Hollandiához és Oroszországhoz), az osztrák–magyar hadsereg nemhogy nem űzte el a muszlimokat, hanem a tartományokat csaknem négy évtizeden keresztül vezető, többnyire magyar származású kormányzók arra törekedtek, hogy a muszlimokat egyénenként és közösségként egyaránt integrálják a Monarchia társadalmi rendjébe. A bosznia-hercegovinai muszlimok betölthettek fontos politikai és gazdasági posztokat úgy, hogy közben felekezeti intézményeiket és alapítványaikat (vakuf) is megtarthatták. Az állam oktatási és kulturális programot indított a modernizálásukra; a közös hadseregben pedig biztosították számukra a vallási előírások betartásának feltételeit.
Bár a bosznia-hercegovinai muszlim lakosok nemesítésének kérdését sem az annexió, sem a tartomány alkotmányának elfogadása, sem a két birodalomfélben elfogadott recepciós törvények apropóján nem rendezték, az uralkodónak megvolt az elvi lehetősége arra, hogy uralkodói kegyből a régi oszmán rangok (bég, aga) elismerésével osztrák vagy magyar (indigena) nemességet adományozzon. Kállay Béni, az 1882 és 1903 közötti közös pénzügyminiszter és Bosznia-Hercegovina kormányzója, a muszlimok közösségként való integrációját azzal kívánta elősegíteni, hogy egy Isztambultól független egyházszervezetet hozott számukra létre, amelynek autonóm vallási elöljárója a szarajevói sejhüliszlám (a legfőbb vallási vezető elnevezése egy-egy országban) lett. A kormányzó emellett sikeres propagandával elérte Ausztriában, hogy a bosnyákokat „jó muszlimnak” tekintsék, illetve Magyarországon, hogy a törökök iránt bizonyos körökben érzett barátság a boszniai muszlimokra is kiterjedjen.
Az első világháború előtti évekre mindkét birodalomfél politikai vezetői belátták, hogy a vallás jogi helyzetét szabályozni kell. Magyarországon ennek a recepciós törvénynek az elfogadását alapvetően három jelenség segítette elő: a magyar birodalomépítés terve, a hazai liberális hagyományok és az orientalizmussal összefonódó turanizmus. A magyar birodalomépítés gondolata a századforduló után vett nagy lendületet, amikor a parlamentben a függetlenségi ellenzék képviselőinek jelentős része is felsorakozott mögötte.
A lassan formálódó koncepció egyik fontos eleme az volt, hogy Bosznia-Hercegovinát a közös osztrák–magyar kormányzás helyett kizárólag a magyar nemzetállamnak kell alávetni. Azaz: a két tartomány kerüljön a Magyar Királyság kizárólagos politikai, gazdasági és kulturális fennhatósága alá, mégpedig alárendelt, függő szerepben. A fenti vízióról gondolkodók úgy vélték, hogy ennek a célnak az eléréséhez a bosznia-hercegovinai horvátok és szerbek várható ellenállása miatt szükség lesz a helyi muszlimok támogatására is; tény, hogy egyes befolyásos muszlim csoportok nem zárkóztak el egy ilyen irányú párbeszédtől. Ennek megindulásához, azaz a muszlimok Magyarországhoz édesgetéséhez viszont gesztusokat kellett tenni az iszlám irányába is, amelyre az 1908. évi annexió nyújtott kiváló alkalmat. Budapesten 1909-ben felmerült, hogy muszlim hitközséget hoznak létre állami segítséggel, és ebből a célból Magyarországra hoztak egy isztambuli imámot, Abdüllatif Tanriszevert és egy boszniai müezzint, Hafiz Muharrem Čirkinagićot.
Bár a hitközség végül 1918 előtt nem alakult meg, állami ösztöndíjprogram keretében Magyarországra érkezett több tucat bosnyák fiatal, akiket a horvátországi és bosznia-hercegovinai magyar diaszpórákat összefogó Julián Egyesület választott ki. Ahhoz, hogy az ösztöndíjasok a hitüket gyakorolhassák, lendületet kapott az iszlám vallás hivatalos elfogadásának a folyamata, és felmerült a Gül Baba sírkert felekezeti központként való működtetésének az ötlete is. A hazai liberális hagyományokba jól illeszkedett a különféle felekezetek jogi helyzetének a rendezése, amely több évszázados múltra tekintett vissza Magyarországon.
Jellemzően hosszú út vezetett ahhoz, amíg egy újonnan felbukkanó vallási irányzat a „tűrt” vagy akár üldözött státusból az ún. „bevett”, azaz törvényben elismert vallások sorába kerülhetett, azaz vallási életét jogi értelemben rendezett és szabályozott keretek között folytathatta, önkormányzati jogokat élvezett és igényt tarthatott az állam támogatására. A görögkeleti, a református és az evangélikus egyházak 1790/91-ben, az unitárius 1848-ban, a judaizmus (mint első nem keresztény vallás) két lépcsőben, 1867-ben és 1895-ben lett bevett egyház. Utóbbi egyenjogúsításának folyamata (főként az 1895. évi XLII. törvény) közvetlen mintájául szolgált az iszlám hazai recepciójának.
Az iszlámbarátság megjelenését elősegítették azok az ázsiai tudományos expedíciók is, amelyeket orientalista nyelvészek, néprajzosok, földrajztudósok és arisztokraták indítottak a magyar őshaza és a magyarok lehetséges rokonainak felkutatására a 18–19. században. Az expedíciók és tudományos eredményeik jó alapokkal szolgáltak ahhoz, hogy a kor szellemi irányzataihoz igazodva Magyarországon is megerősödjön a felvilágosodásban gyökerező modern orientalizmus.
Sajátosság volt ugyanakkor, hogy a hazai orientalizmus szorosan összefonódott a nemzeti múltszemlélet kialakításával, amelynek szimbolikus csúcspontját a millenniumi ünnepségek jelentették. A századfordulótól kezdve emellett lépésről lépésre egyre népszerűbb lett a turanizmus eszméje, ami a magyar, a török, a mongol, a finn ugor és más eurázsiai népek közötti rokonságra alapozva a magyar nemzet helyét a korábbiaktól eltérő módon jelölte ki a világban. A több száz milliósra rúgó „rokon népek” többsége pedig muszlim volt.
Az iszlám elismeréséről szóló első törvénytervezetet már 1909 őszére elkészítették a hazai Bosznia-szakértők, akiknek munkáját Kállay jobbkeze, Thallóczy Lajos fogta össze. Ez a tervezet pusztán a hanafita iskola elismerésére korlátozódott, viszont kísérletet tett a saría, illetve a polgári és büntetőjog harmonizációjára. A törvény javaslat azonban végül nem jutott el az elfogadásig. Ez csak az új tervezetnek sikerült a világháború idején, amely immár az iszlám egészét ismerte el. Nagy általánosságban fogalmazó cikkelyei alapján az állam addig a mértékig tolerálta a vallási előírásokat, amíg azok nem sértették a magyar jogrendet és az állam szuverenitását.
Az 1916-ban elfogadott törvény alapján az első hazai muszlim hitközség 1931. augusztus 2-án alakult meg Budapesten azokból a Magyarországon élő bosnyák, albán és kisebb mértékben török származású muszlimokból, akik egykor az osztrák–magyar közös hadsereg katonái voltak, és magyar állampolgárságukat azzal érdemelték ki, hogy 1921-ben részt vettek a Burgenland birtoklásáért folytatott harcokban az Ausztria ellen fellépő Héjjas Iván félkatonai alakulatában, a Rongyos Gárdában.
A hitközség egészen 1945-ig aktív volt, de mivel mecsettel nem rendelkezett, ezért istentiszteleteit Budapest különböző pontjain tartotta (Hold utca 17–19., Esplanade Hotel, Gül Baba Sírkert). A hitközség taglétszámáról nem maradtak fent adatok, hozzávetőlegesen 100 és 400 fő között mozoghatott.
A magyarországi muszlimok beilleszkedtek a társadalomba és főként kétkezi munkából éltek meg. A budapesti muszlim hitközség formailag 1945 után sem oszlott fel. Ennek köszönhető, hogy az érvényben lévő 1916-os recepciós törvény alapján a magyar állam 1988-ban elfogadta az akkor szerveződő Magyar Iszlám Közösség elismert egyház státusát, amelyet 1990-ben és 2012-ben is megerősített, illetve az, hogy ez az egyház az 1931 és 1945 között működő Gül Baba Iszlám Hitközség jogutódja.
Ez a tanulmány eredetileg a Laczó Ferenc és Varga Bálint által szerkesztett és a Corvina kiadó által megjelentett Magyarország globális története 1869-2022 című kötetben látott napvilágot. A szerzők, szerkesztők és a kiadó közreműködésével a kötet írásaiból közlünk egy válogatást, amelyek által bemutatjuk, hogy a legfontosabb történelmi események nemzetállami határokon átívelő folyamatok részei, és a gazdasági összefonódások, a migráció, a vallások és a kulturális jelenségek terjedése nem álltak meg sosem az országhatároknál.
