Nyugat-európai „hipokráciáról” írt egy véleménycikkében Hernádi Zsolt, a Mol vezérigazgatója, azzal összefüggésben, hogy a nyugati országok is olcsó árukat importálnak Oroszországból.
„A látszat néha csal. Számtalanszor tapasztaltam már, hogy mennyire félre tud vinni, ha nem a valóság vezet, hanem a látszatok. A politikai korrektségnek, a mainstreamnek, a sajtónak vagy a vágyálmoknak (mindenki helyettesítse be a magának megfelelőt) való megfelelési kényszer gyakran rossz tanácsadó, és a történet vége általában az, hogy az ember koppan egy nagyot a valóság falán. Mégis, újból és újból inkább másoknak akarunk megfelelni, és nem magunknak” – ezzel kezdte a Mandineren megjelent írását Hernádi Zsolt, majd felidézte egy korábbi tapasztalatát is:
Emlékszem, 2002-ben még friss Mol-elnökként Oroszországban tárgyaltunk kőolaj- és földgázkitermelési lehetőségekről. A Mol az elsők között kötött olyan joint venture típusú szerződést, amelyen nem volt orosz állami garancia. Az általános európai elemzői vélemény az volt: ezek megőrültek.
Hernádi szerint olyan kérdéseket tettek föl akkor, hogy: „Mégis mi a jó fenét keres egy európai cég ott állami garancia nélkül? És ha meggondolják magukat? És ha elveszik az egészet?” Ehhez képest azonban pár év múlva „egy üzleti találkozón akkora tülekedés volt az európai vállalatok részéről az orosz lehetőségek iránt, hogy szó szerint nem fértünk oda az asztalhoz. A legnagyobb cégek sorba álltak, hogy minél hamarabb és nagyobb közös, joint venture alapú üzleteket tudjanak kötni. Ami 2002-ben vad eretnekség volt, az mainstreammé szelídült az évtized végére. Érthető is, hiszen az üzlet jó volt: 2010-ben profitalapon a Mol egyik legjobb befektetéseként zártuk le szerződéseinket”– vázolta.
A Mol vezérigazgatója szerint most ugyanez a helyzet adódott. „Kiváló példa a valóság és a reputációs pánik kettősségére az is, ami most az orosz–ukrán háborúban van, hogy tudniillik szabad-e orosz energiát vásárolni. Lassan a nyugat-európai hipokrácia új szimbóluma lesz ez. Van ugyanis a nagy PR- és politikai nekiröffenés, mely szerint morálisan nem oké üzletet kötni az agresszorral, és mindenki fekete bárány, aki ezt megteszi” – írta Hernádi, majd megjegyezte: Magyarországot is sokan kritizálták amiatt, hogy orosz kőolajat is vásárol, de „ha megfeszülünk sem tudjuk átalakítani secperc alatt az előző hatvan évben felépült infrastruktúrát”.
A vezérigazgató azt is közölte, hogy konkrét üzletek mentek a kukába azzal az indoklással, hogy „bár jó az ajánlatotok, nem tudjuk vállalni a politikai kockázatot veletek, mivel az orosszal üzleteltek”. Majd hozzáfűzte:
Mindeközben a kétszer kettő valósága az, hogy a legkritikusabb nyugat-európai országok nyakló nélkül veszik vagy szállítják az orosz energiát – sutyiban.
Példaként hozta fel Spanyolország gázimportját, amelynek harmada oroszországi, vagy azt, hogy a G7-országok „2024-ben eddig több mint 2 milliárd dollárért vásároltak orosz kőolajból finomított »török« dízelolajat.” „Csak a múlt héten az orosz olaj és üzemanyag 4,5 milliárd eurónyi exportjából 1,62 milliárd eurónyi ment olyan hajókon, amelyeket európai országok biztosítói fedeztek, segítve ezzel az oroszok globális kereskedelmét és harcát Ukrajna ellen” – tette még hozzá.
Mert persze kell a »jóárasított« orosz cucc, de erről kussolni kell, mert ha kiderül otthon, nem választanak meg újra miniszterelnöknek
– összegzett Hernádi.
Végül még az amerikai elnökválasztásra is kitért, mert szerinte ott is „a megfelelési kényszer és a valósággal találkozás egymásnak feszülését” lehetett látni. „Kínosan kerülték ugyanis a Republikánus Párt jelöltjét az európai országok vezetői az előző másfél évben, ennek fényében különös élvezet látni a tolakodást a gratulációnál. Ahogy az is tanulságos, miket is mondtak Donald Trumpról évekkel ezelőtt, és miket most. Persze érthető a dolog: nehéz tisztának maradni a sok megfelelési kényszerben, és a közvéleménykutatások sem segítettek: volt olyan állam, ahol több mint 10 százalékponttal mérték alul Trumpot” – írta.
Majd azzal zárta cikkét: „Szóval a látszat néha csal, óva intenék mindenkit, hogy a megfelelési kényszer Szkülláját és Kharübdiszét kövesse, mert a végén ha nem is a sziklákon, de a Truman Show-ban kötünk ki, ahol már az sem igaz, ha jó napottal köszönnek”. Szerinte ehelyett érdemes a józan észre hallgatni, és megismerni a valóságot, mert „az se kevés feladat, de a siker útján ez az első lépés”. (Index)
