A magyar demográgfiai válság egy másik aspektusból.
Ne vállalj gyereket, ha jót akarsz magadnak! Ne tedd ki a jövendőbeli gyerekedet a traumáknak! Nem fogja megvédeni senki a bolond szülőtől, Te sem fogod tudni megvédeni! Dárius kincsét elköltheted az eljárásra, akkor se fog menni. A sötét királynő a nyerő. mindent visz.
Elmondom miért jutottam erre a mások által felháborító, de általam jó álgondolt következtetésre….
Akkor azt hitte az ember, azt hitted, hogy gyermekáldás?! Egyre inkább látod, hogy 18 évre, de lehet, hogy életfogytiglanra ítéltek el. Elítéltek! Ártatlanul! Elkövetted, hogy apa lettél elkövetted, hogy szerettél, szeretsz egy nőt és elkövetted, hogy a világra hoztál egy életet.
Rémálmaidban sem gondoltad volna, hogy mind az megtörténhet, ami megtörtént veled ezután. Rémálmaiban sem gondoltad volna, hogy a szeretett nő képes így hátraarcot csinálni, képes kitépni a gyerekedet a kezedből, és képes más mellé bújni, és képes a gyerekedet más gondjaira bízni, más karjába tenni. De megtörténik.
Megtörtént. És aztán a bíróság ítéletet mondott ki. Büntetésed, hogy nem, vagy csak nagyon ritkán láthatod a gyerekedet. Büntetésed, hogy nem szólhatsz bele a nevelésébe mintha nem is lenne, nem is lennél. Büntetésed, hogy fizetned kell, mint a katonatiszt, és még köszönet sem jár cserébe! Büntetésed, hogy végig kell nézned, hogy a kisfiad vagy a kislányod, másvalakinek mondja, hogy édesapa! Büntetésed, hogy ez a más valaki dönti el, hogy van kedve a gyereknek kapcsolattartásra menni vagy nincs és ezzel a bíróság mit sem törődik. Ez a más valaki majd beosztja a te idődet, majd szabályozza az életedet, szabályozza a kapcsolattartást, kisebb trükkökkel – ma nem jó, lázas, nincs jó kedve, más programunk van, hívjál majd a jövő héten satöbbi-satöbbi. Büntetésed, hogy a gyermeked úgy nő fel, hogy alig-alig látod és büntetésed, hogy idegenek szavait hallgatod a szájából. Értem én, – csak az a kérdés, hogy mivel szolgáltunk rá erre a büntetésre, és hogy lehet szabadulni ebből a börtönből?!
Aztán eltelik még 10 év, és nagypapa leszel, vagy nagymama és az a más valaki könnyen lehet, hogy még az unokáidnak is azt fogja hazudni, hogy ő a nagyapjuk.
Emberek! Hová tűnt el innen a józan ész?
Vajon mit üzen a bírósági nagypecsét, ami szülők és gyerekek sorsát pecsételi meg, vakon, mit sem törődve mi a következménye a szűkös kapcsolattartásnak, mert nincs hozzá szakértelme, hogy érdemben eldönthesse mi a jó a gyereknek.
A bíró se nem pszichológus, se nem pszichiáter, se nem pedagógus, miközben a kapcsolattartásról dönt, amihez egyáltalán nem ért.
A nagypecsét alól futószalagon potyognak ki a meglopott, megbüntetett gyerekek és szülők, mit sem törődve azzal, hogy a döntés sokszor katasztrofális következménnyel jár. Mégis?! Mi az üzenet?
Elválaszt a bíróság a gyerektől és fel sem méri, nem is érti, ennek a kártékony hatását, a beláthatatlan következményeket mert soha senki nem fogja utólag követni, mi lett a gyerekkel. Ha tragédiát okoz a bíró, akkor sem történik semmi, csak a mutogatás mehet felé, legjobb esetben is. Valójában nem ért ahhoz, milyen kapcsolttartás a gyermek érdeke, nincs hozzá való végzettsége, de ettől függetlenül határozottan dönt erről, majd másnap folytatja ugyanígy, mert a gyerek további sorsa valójában őt már nem érdekli. -Te jó ég mennyi akta van itt, na jól van jól, haladjunk, haladjunk…
Vajon elég alaposak e ezek az eljárások, és képesek e megvédeni a gyermekeket az őket éppen kisajátítani készülő szülőtől?! Alkalmas e az a szülő a gyermeknevelésre, aki csak magának akarja a közös gyereket?
Saját gyereked nem nevelheted, de a barátnőd mástól született gyerekét korlátlanul, sőt ha ezt teszed, akkor te vagy a példaértékű férfi, de nem apa, ami szerettél volna lenni, aki valójában vagy, de mégse, a bíróság nem engedi…
A bíróság kiveszi a vesztes fél kezéből a saját gyerekét, ilyen, olyan, már túlhaladott elképzelésekre hivatkozva rendeli el a szűkös kapcsolattartást, ahol a gyerek csak vendégként érzi magát a különélő szülőnél. Ide kellett jönnöm, anya mondta, de nem ülök le velük a vasárnapi ebédhez, nem eszem ilyet, mama mondta, hogy az sz@r...
Futószalagon potyog ki a kéthetente hétvége ítéletbe foglalva, a rég rossz bírói gyakorlat mentén.
A hatóság nem a konfliktus enyhítésében segít, hanem maga generálja a konfliktust azzal, hogy amelyik szülő nagyobb valószínűséggel kapja a felügyeleti jogot, annak érdeke a konfliktus keltése. A bíróság szinte sosem vizsgáltja, ki okozta a konfliktust, a felróható magatartást okozó felet legtöbbször a nőt hozza helyzetbe, hogy ezzel konzerválja örökre a konfliktust.
Nem érdekli, pszichés beteg vagy elidegenítő a nő, akkor is őt tekinti a jobb szülőnek, még ha veszélyezteti is a gyermeket, mert a bíróság szerint az ellennevelés nem oly sokat nyom a latba, de mint láthatjuk lassan ölő és kapcsolatokra halálos méreg.
Aztán a felekre bízza, hogy tudnak majd együtt működni a gyerek érdekében, vagy nem. Ha nem, ott az ítélet, a mankó. De vajon a nyertes fél, áll e azon a szellemi, érzelmi magaslaton, hogy jószántából enged e kicsit többet a gyermek érdekének, vagy azon dolgozik, hogy a gyermek érzelmeiből végleg kiirtsa a másik szülőt?
Megteheti mert ez nem számít a bíróságon, elveszítheted a gyermeked és ehhez asszisztál mindenki és széttárja a kezét, nem tudtak mit tenni. Hiába itt minden szó, a sötét királynő tarol.
Nem adnak esélyt a gyermek megvédésére, eltávolítanak mellőle, annak adnak tejhatalmat, nem a gyermek érdekét nézik, hanem csakis annak az erőszakkeltő tevékenységét mozdítják elő, aki nagyobb valószínűséggel nyeri a pert a szokások szerint, aki nem más, mint édesanya. De vajon édes? Vagy éppen egy bosszúálló fenevad?!.
Mit sem törődnek azzal, ha a döntés után a gyerek eltávolodik a külön élő szülőtől, elkallódik, soha senki nem fogja felelősségre vonni a bírót a döntés után, sőt általában még tudni sem tud arról, mi a vak döntésének az eredménye. Hol van itt a visszacsatolás, a minőség biztosítás?
Sehol. Az eljárások formálisak, az eredmény lényegtelen. Sokszor holmi bemondásra fiktív erőszak miatt csökkentik a kapcsolattartást, majd amikor kiderül, alaptalan volt az egész, mit sem törődve a gyerekkel, a megvádolt féllel ,még bocsánatkérésre sem méltatnak. A hamisan vádoló felet sem veszik elő, ezzel támogatják, hogy hazudjon bárki bármit, főleg az, akinek a konfliktus esetén kedveznek. Mit sem törődnek azzal, hogy a hazudozó felet meg kellene büntetni, a bíróság számára ez a szabály nem létezik, ezzel asszisztálnak a hazugságok hálójához.
Az én esetemben a peres eljárás hét évig tartott, ebből öt a bíróságon zajlott. Édesanya kórelőzményeit a bíróság nem kérte ki a pszichiátriáról, ahol anyukát előtte évekig kezelték. Pedig kértem, de nem, ez nem fontos szerintük. Mi fontos, ha nem ez? Az öt év nem volt elég, hogy az ügyben gyermek pszichológus végzettséggel rendelkező szakértőt rendeljenek ki. Hármat is kirendeltek, de egy sem volt végzett gyermekpszichológus. A lényeg, hogy mindent megtettek, hogy az anya legyen a pernyertes így vagy úgy, függetlenül attól, hogy alkalmasabb-e a gyermeknevelésre, vagy nem. Hallottam cifrább esetet is, ahol olyan anyukának ítélték a gyermeket, aki korábban felnőtt filmekben kutyuskákkal hancúrozott. A bíróság nem találta – minden határon túlmutató devianciának az ügyet, a gyermeket elhelyezték nála, úgy gondolta ez nem jelent erkölcsi ételemben problémát a gyereknek, miközben a társadalom az ilyen embert kitaszítja, de a bíróság szerint meg ez a jobb szülő.
Félek, mi még csak ugatjuk a jogot, és nagy kérdés, hogy a jog mikor találkozik majd az emberséggel és a normalitással a tárgyaló termekben? Egyenlőre, még működik a vakon lecsapó nagypecsét. Vajon összefüggésbe hozható mindez azzal, hogy alig vállalunk gyereket, vajon a rossz gyakorlat eléggé elrettentő e az éppen gyermekvállaláson gondolkodó leendő apukák elött? Vajon az ijesztő népességfogyásnak ez is lehet e egy kezelendő oka? Nem tudom, de reménykedek a változásban egy emberibb jövőben, mert a gyermekek, a nemzetünk, nem ezt érdemeli. A megoldás a váltott gondoskodás lenne, de ez a bírókat nem érdekli, mert nem is értenek ahhoz, milyen kapcsolattartás a legmegfelelőbb a gyerekeknek, csak a kommunizmus alatti beidegződések élnek tovább.
Mint lejtőkön a labda, gurulnak a napok, szépen nőnek a magukra hagyott gyerekek, koptatják az iskolapadokat, a járdát lézengve hazafele. Mikor elmegyek mellette, félve néz rám, lassítok, integetek, int, de már nem állok meg. Már nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, mit mondjon majd otthon, hogy már megint! kt – n kívüli időben, már megint zaklattam, majd lehülyéznek a féleszűek újra és újra előtte. Ezerszer kopogtattam már, ezerszer kidobtak, ezerszer kopogtattam újra. Nem tudom melyik ujjam harapjam. Lassan tovább gurulok, nézek a visszapillantó tükörbe, ott baktat a kisfiam egyedül hazafelé a járdán, magányosan, mint én, csak az ellenkező irányba. Távolodunk. Megyek tovább, csak az aszfalt darál a kerekek alatt, aztán lefordulok egy fagyos mellékútra. Meg kell állnom. Nem tudok így vezetni, ömlik a könny a szememből. (Huszár)
