Hadházy Ákos és Magyar Péter közötti politikai összecsapás arról szól, melyben Magyar Péter a korábbi ellenzéki pártokat kritizálja, azzal a céllal, hogy megerősítse a Tisza Párt pozícióját.
"Mint amikor a gyógyíthatatlannak ítélt betegségébe már beletörődött ember megtudja, hogy csoda történt, mégis van reménye az életre, egy nemzetnek is ilyen túláradó öröm lehet átélnie, hogy váratlanul lehetősége támadt legyőzni azokat, akik mindeddig elnyomták, megalázták, kifosztották. Vagy mégsem? A választási győzelem felé tartó Magyar Péter máig nem szűnő karaktergyilkolása, az iránta érzett megvetés és gyűlölet pillanatonként felbukkanó megnyilvánulásai egy összezavarodott társadalom reakciói. De hogy lehet, hogy a leghevesebb érzelmeket nem ritkán épp azok mutatják, akik azt állítják, hogy maguk is elnyomóik bukását kívánják? Mégsem a reményteli várakozás fűti őket, hanem, bár ők ezt igazságnak nevezik, a kicsinyesség, féltékenység és a bosszú.
Ennek legutóbb Magyar egy tegnapi posztja után adták tanújelét, holott a poszt csupán annak a megerősítése volt, ami politikája közismert alapköve, és amit korábban már számtalanszor elmondott: “Óellenzékiek” azok a pártok és politikusaik, akik az elmúlt másfél évtizedben asszisztáltak a Fidesz uralmához, legitimizálták a rendszert…”. Kénytelen volt ezt megismételni, mivel Hadházy Ákos úgy tett, mintha nem értette volna meg, amit a Tisza Párt múltheti, egyébként kiváló rendezvényén hallott az ott bejelentett jelöltállítási procedúráról. Így ő is indulni akar egy olyan politikai akciósorozaton, ami kizárólag a Tisza közösségének szól.
Az, hogy Magyar Péter Hadházyra is kiterjeszti az óellenzékiség kritériumait, talán vitatható, azt viszont értelmetlen vitatni, hogy ezek a Tisza Párt elnökének és közösségének a szabályai. Ennek a közösségnek pedig Hadházy nem tagja. Ezért az elnök a „betolakodó” nevének említése nélkül nyomatékosan megismételte álláspontját, neki pedig illene ebbe belenyugodni. Csakhogy ő épp az ellenkezőjét tette, így ismét elszabadult a pokol. A rohamot, ki más?, ezúttal is, egy dékás influenszer vezette. Párhuzamot vont „a diktatúra ellen 15 éve elszántan küzdők”, és Magyar között, aki akkor még „a diktatúra haszonélvezője volt”. Tehát heroizmus kontra megalkuvás…
Sok olyan dolog történik velünk, amiről jól esik később megfeledkeznünk. De a múlt eseményei attól nem változnak meg, hogy nem akarunk emlékezni rájuk. Csak egyet emelnék ki közülük az elmúlt másfél évtizedünkből, ebből a közönyből, lustaságból, félelemből, dekadenciából összeállt sötét társadalmi folyamból: a tüntetéseket. Azokat az unalmas, lapos beszédeket, a sablonokat és közhelyeket, na meg a szervezők intelmeit, amikkel a mindig kétórás tüntetések végén rendre útjára bocsátottak bennünket: „Most kérünk benneteket, hogy menjetek haza békésen, európai módra”, és mi minden alkalommal valamivel kevesebb európaisággal a lelkünkben tértünk haza. Minden tüntetésünk csak a rendszert erősítette, mert amelyik nem gyengíti, az erősíti.
Lám, a felejtés. Kik lettek volna azok az elszántan küzdők, akiket az inkvizíciónál merevebb influenszer magából kikelve emlegetett? Csak nem az ellenzéki pártok, amelyeknek abban a pillanatban ott kellett volna hagyniuk a parlamentet, amikor Orbán 2014. július 26-án, Tusnádfürdőn bejelentette, hogy másnaptól Magyarországon nem liberális, hanem illiberális rendszer fog épülni? Aztán még egy évtizeden át üveges szemmel nézték, hogy nő körénk az autokrácia, és néznék még ma is, ha a látóterüket nem foglalta volna el egy slim fites alak. Vagy mi, a szavazók lettünk volna azok az elszánt küzdők? De hiszen Szerbiában a diákság tavaly november óta, nyolc hónapja az utcán van egy valóban kemény, nem egyszer brutális rendőrséggel szemben.
És megint a felejtés, pedig ez csupán két hete történt. Még ki sem ürült a Pride helyszíne, már azzal volt tele minden, hogy ennyi embert Magyar Péter egyszer sem hozott össze, ergo, semmi szükség rá. Íme egy megbetegített társadalom lelki röntgenképe. Mert az ő eddig mutatott példátlan teljesítménye nélkül a Pride-on egy nagyságrenddel kevesebben lettek volna. 20-30 ezren. Az óriási tömeg létszámának, oldottságának, érezhető felszabadultságának hátterében ekkor már a Tisza Párt duzzadó ereje állt, na meg az elbizonytalanodott hatalom verejtékszaga.
Az a mód, ahogy Magyar Péter tegnap kategorikusan nemet mondott az örökmozgó, mégis egy helyben álló Hadházynak, a következetesen betartott kampánystratégia tankönyvi példája volt. Ha viszont egy nemzet sem a munkahelyén, sem az utcán nem tud, nem mer szembeszállni az önkénnyel, régi ellenzéki pártjaik pedig kizárólag a saját túlélésükkel vannak elfoglalva, akkor jobban teszi, ha megbecsüli azt, aki tűzön-vízen át tartva magát a győzelem kulcsát jelentő stratégiához, képes volt karnyújtásnyira hozni a rezsim bukását. A nemet, az együttműködést nem ismerő Hadházy pedig ebbe a győzelemmel kecsegtető stratégiába akar most léket vágni.
Magyar Péter valóban nem járt kanosszát a múltjáért, s bár olykor utalt rá, hogy megbánta, ha most egy sokadik törpepárt vezetőjeként osztaná az észt, az épp tőle visszatetsző lenne. Csakhogy léteznek olyan értékes tettek és érdemek, és jó, hogy léteznek, amelyek egy valóban nem patyolattiszta múltat is felülírnak. Márpedig az ő története pont ilyen, az meg a mi nagy szerencsénk, hogy az utolsó órában zászlót és útirányt váltott." (Bruck András)
