Pár napja a debreceni Nagyállomáson jártam. Ha már ott voltam, kíváncsi voltam arra, miképpen közlekedhet egy tolókocsis ember, vagy éppen egy babakocsis kismama. Vagy mit tud tenni, egy bottal járó mozgássérült.
Nos, a képek magukért beszélnek. A mozgássérültek, kismamák, rokkantak számára kész tortúra az ország második legnagyobb lélekszámú városában a peronok megközelítése. Egyedül, gyakorlatilag kivitelezhetetlen, (Aki nem hiszi, tegyen egy próbát.) Szerintem a lépcsők mászása még egy egészséges embernek is erőpróba, ha nagyméretű csomagokkal utazik.
A Nagyállomás időutazás a múltba, egykor biztos korszerű volt itt minden. De eljárt felette az idő, és igencsak kikezdte az idő vasfoga. Még éppen nem dől össze, de a fotókon is láthatóak a pusztulás nyomai.
Debrecennek nem Közlekedési Múzeumra van szüksége cirka 150 milliárdért, hanem egy korszerű, 21.századi, modern vasúti pályaudvarra. Múzeumnak ott van a Nagyállomás.
A Debrecenbe vonattal és nem helikopterrel érkező turista ezzel a lepukkant, megviselt, koszos állomással találkozik először. Láthatja, hogyan is várja a debreceni fideszes önkormányzat a kedves /és fizető/ vendégeket.
Annyit tegyek még hozzá, a városnak 1998-óta fideszes városvezetése van, választások előtt kábítják ígéretekkel az itt élőket, aztán nem történik semmi. A stadion fontosabb volt, mint egy kulturált, naponta tízezrek életét megkönnyítő vasútállomás.
Jólvanzígy, a debrecenieket igazából csak nem zavarja mindez , hiszen a Papp László -féle vezetésnek ismét bizalmat szavazott. Hogyan is mondja a mondás? Zsák a foltját.
/Megjegyzés: a pályaudvarnak nevezett ősküvület egyéb finomságairól most nem írok. Az emberi oldalra voltam kíváncsi, arra, mennyire utasbarát a debreceni pályaudvar.. Láthatjuk, semennyire! És ezért a "szolgáltatásért" még fizetünk is.