1938-ban és 1939-ben gyümölcs-túltermelési válságról szóltak a hírek: a rengeteg eladhatatlan barackot, szilvát és almát a gazdák jobb híján a disznók elé hányták, vagy egyszerűen hagyták a fákon megrohadni. Róder Pál tanügyi főtanácsosnak, a Madách Gimnázium újonnan kinevezett igazgatójának és kilenc másik budapesti középiskola vezetőjének nem tetszett a dolog. Ők úgy találták, a feleslegessé vált gyümölcsöt azok a „vérszegény budapesti diákok” is megehetnék, akiknek szüleinek legfeljebb az alapvető élelmiszerekre van pénze, és gyümölcsöt nem vásárolnak. Jó tanári alapossággal tervet dolgoztak ki, hogyan lehetne a gyümölcsöt begyűjteni és – „a lánckereskedők kizárásával” – a cserkészszolgálaton keresztül, tízkilós csomagokban a diákokhoz eljuttatni. Így a szülők a Pesten szokásos árak negyedéért jutnának hozzá a barackhoz, a gazdák meg örülnének, hogy nem rohad rájuk a termés.
Dr. Kogutovitz Károly szegedi egyetemi tanár, a Szegedvidéki Gyümölcstermelők Egyesületének elnöke jónak találta az ötletet, és fel is vette a kapcsolatot a termelőkkel, akik szintén lelkesek voltak. Már csak egy dolog volt hátra: a terv megvalósítását engedélyeztetni kellett a tanügyi kormányzattal, hiszen ilyen ügyekben az iskolák maguk nem dönthettek. Róderék formaságnak gondolták az egészet, de márciusban megírták a kérvényt Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszternek címezve. A Madách Gimnázium igazgatója mellett a levelet mások mellett aláírta a Kölcsey, a Vörösmarty, a Veres Pálné és a Teleki Blanka gimnázium vezetője is.
Telt-múlt az idő, de választ nem kaptak. Végül küldöttséget alapítottak, és kihallgatásra jelentkeztek, hogy élőszóval ajánlják figyelmébe illetékeseknek ötletüket. A küldöttséget „kihallgatásra előjegyezték”, de informálisan azt válaszolták nekik, hogy a politikai helyzet nem időszerű, hiszen mégiscsak arról szólnának a hírek, hogy a budapesti gimnazisták egy része nem jut gyümölcshöz. Majd a májusi országgyűlési választások után lehet beszélni a kérésről, üzenték. A választások után ismét volt fontosabb dolog, a barack szépen leérett, ment a disznók elé. A tanárok nem adták fel, úgy okoskodtak, hogy ha már a barackról le is késtek, szeptembertől ott a szilva, az alma meg a szőlő. Meg is írták a minisztériumnak, hogy lelkes termelő van, gyümölcs van, gyerek van, cserkész van – csak a legfelsőbb jóváhagyás hiányzik.
Augusztusban végre megérkezett a válasz is. „Hivatkozással I. évi július 23-án kelt beadványára, értesítem Tanár Urat, hogy a beadványban foglalt javaslat körültekintő, gondos munka eredménye, azonban ez idő szerint nem valósítható meg. A gyümölcstermelő egyesületek ugyanis nincsenek felkészülve gyümölcs szállítására és gyümölcsszállítással nem is foglalkoznak. A tervnek tehát ez az egyik akadálya, a másik pedig az, hogy az iskolán keresztül történő, tervezett módon való értékesítés már iparszerű tevékenységet jelent, amely iparengedély nélkül nem gyakorolható. Budapest, 1939. évi aug. hó 4-én. A miniszter rendeletéből: X. P. miniszteri tanácsos.” S ha ez nem lett volna elég, az igazgatóknak megüzenték, foglalkozzanak inkább a maguk dolgával. Ebből aztán értettek is az igazgatók, a gyümölcsös terveket többé nem is feszegették.
Eredménye mégis lett a javaslatnak: a következő évben, amikor még mindig tartott a gyümölcstúltermelés, plakátok jelentek meg Budapest utcáin, amelyek boldog, gyümölcsöt evő fiatalokat és időseket ábrázoltak a következő feliratokkal: „mindennél frissítőbb a gyümölcs”, „idegeit nyugtatja a gyümölcs” vagy „orvosság helyett gyümölcsöt”. Egy izgága újságíró cikket is szentelt a kampánynak: „Sok pénzébe kerülhetett az illetékeseknek ez a hétféle színes plakát elkészítése és kiragasztása, de mit érnek vele, ha a gyümölcs oly drága, hogy megfizethetetlen.” Emlékeztetett a minisztérium asztalán fekvő gimnáziumi javaslatra, amely minden bizonnyal hatékonyabb megoldást jelentett volna a kampánynál. Választ ő sem kapott.
Mindennek semmi aktualitása, csak úgy eszembe jutott. (Nyáry Krisztián/Facebook)