A Francia Pszichiátriai Kongresszust (CFP) Lyonban rendezték meg 2023 decemberében. Ebből az alkalomból az orvosok üdvözölték, hogy Japánban és az Egyesült Királyságban immár van Magányossági Minisztérium is: az állami hatóságok végre komolyan veszik az elszigeteltség kérdését.
A kérdésre a Covidos időszak - a lakosság elzárása és a kijárási tilalmak - irányították rá a figyelmet. „2021 januárjában a 15 éves és ennél idősebb lakosság 24%-a élt elszigetelten, amikor a környezetében élőkkel egyáltalán semmilyen vagy csak nagyon kevés kapcsolata volt. Ez az arány egy év alatt 10 százalékponttal emelkedett” – figyelmeztetett 2021 decemberében a vie-publique.fr hivatalos honlap.
Bizonyos egyesületek, mint például a Fondation de France, elkezdtek foglalkozni a „társadalmi jelenséggel”, amelyet ma már kutatóintézetek is vizsgálnak, és amelyről a média is széles körben beszámol (1). A kapitalista társadalmakban az 1980-as évek óta téma az elmagányosodás elleni küzdelem (2), amely valójában egy politikai kísérlet a szociális ellátás terén, mind a magán mind a közszférát illetően. Az elszigeteltség ellen közösen mozgósítanak a közigazgatási szervek – amelyek egyébként egyre inkább a kiadások csökkentésére figyelnek – és a saját fontosságukat kidomborítani szerető szolidaritási egyesületek, vállalkozások és emberbaráti szervezetek. Mindannyian figyelmeztetnek a magányban rejlő megannyi veszélyre (depresszió, öngyilkosság, krónikus betegségek stb.), „jó tanácsokkal” állnak elő, és mantrázzák az uralkodó diskurzust: a magány mindenkit érint, a közösségi hálón beszipkázott fiataloktól az idősek otthonában elhanyagolt idősekig, mindenütt és mindenkit, és „járványként” (3) terjed: ez az „évszázad betegsége”.
Hogy ki ne maradjanak a magány bulijából, az érintett intézmények rendesen be is fektetnek a konszenzusos és gazdasági ügybe. Franciaországban nem telik el hónap anélkül, hogy ne érkezne egy-egy bejelentés emberbaráti és önkéntes szervezetektől, vagy hogy a kutatók ne adnának hangot aggodalmuknak: „Nem lehet többé nem figyelembe venni a magánnyal járó növekvő gazdasági terheket” – fogalmazott a Le Monde január 4-én. Egy kutatókból, egészségügyi szakemberekből és politikusokból álló csoport rámutatott, hogy „a franciák 15%-a állítja, hogy majdnem mindig egyedül van”, és arra buzdít, hogy meg kell találni „a legjobb megoldásokat és biztosítani az erőforrásokat a biztonságos szociális környezet megteremtésére, már a legfiatalabbak részére is.”
A problémát általában úgy határozzák meg, hogy hozzá nem értéssel és tudatlansággal vádolják a lakosság bizonyos kategóriáját: a kisemmizetteket, akik képtelenek arra, hogy a magányból életerőt merítsenek. Számukra a magány csak még egy újabb csapás a nyomorúságukban. A médiában megjelenő vészjelzéseket gyakran a „szociális háló” „újraszövésének” szükségességére vonatkozó ajánlások kísérik. Nem beszélnek se pénzről, se munkáról, se képzésről, se lakhatásról; semmi kritika el nem hangzik a politikai és gazdasági hatalommal szemben: csak a „társadalmi kötelékről” van szó, mintha az önállóan is megteremne a jóakarat táptalaján.
Apró lépések a nagy bajra: Franciaországban a probléma kezelésére létrehozott hivatalos szervek jelenleg a helyi politika szintjére korlátozódnak. Ilyenek a városházákon működő „magárahagyottsági szolgálatok”, valamint az önkormányzatok és az egyesületek közötti partnerség stb. De nem foglalkoznak a jelenséget kiváltó okokkal, mint az oktatás, a munka vagy a közszolgáltatások minősége. A „társadalmi elszigeteltségre” való fókuszálás mintha tagadni akarná a magány politikai, gazdasági és földrajzi okait.
Párhuzamosan a látszólagos aggodalommal, amellyel a hatóságok viseltetnek az elszigetelt emberek iránt, paradox módon létezik egy másik diskurzus is: a vezetők és hírességek magánya, akik épp ellenkezőleg, kivonulni igyekeznek a társadalomból. Barangolnak magányosan lóháton, vagy gyalogolnak a Santiago de Compostela felé vezető úton vagy éppen hegycsúcsokat másznak meg. Vonzódásuk a kiváltságos robinzonádok iránt azt mutatja, hogy problémáikat nem a „társadalmi kapcsolatok” átszövésével, hanem éppenhogy az abból való kimeneküléssel oldják meg.
A kezelendő „problémás magány” mellett ott találjuk, egy másik társadalmi rétegnél, a népszerűsített „választott magányt”: a spirituális és csendes elvonulásokat, a sportos kihívásokat, lakatlan szigetek bérlését vagy megvásárlását stb. Ahhoz, hogy a világ elviselhető maradjon a művelt vagy jól szituált emberek számára, meg kell szabadulniuk az élet bosszúságaitól és a hétköznapi emberektől. Amennyiben van idejük, energiájuk és pénzük, a köreikben igen népszerű az „à la carte” magány, amikor rendkívüli dolgokat vihetnek véghez politikusok, vállalkozók, sportolók és írók (néha mindez egy személyben). És hírt is adhatnak róla.
Képet kaphatunk erről az életmodellről Emmanuel Fabernek, a Danone csoport 2017 és 2021 közötti elnök-vezérigazgatójának, az „Ouvrir une voie” [Utat nyitni] (Guérin, 2022) című könyv szerzőjének köszönhetően, aki elmeséli, hogyan ingázik az üzleti élet pokla és a sziklamászás paradicsoma között. A „Szent Főnök” (4) – akit amúgy felháborít minden igazságtalanság – szakmai elkötelezettségének mátrixát a „hegymászás, a hazugságtól mentes tér” iránti végtelen szeretetében látja. Az élmény még mesésebb, amikor egyedül, éjszaka éli meg. „Nem találkoztam senkivel, még egy őzzel vagy egy zergével sem. Teljesen egyedül vagyok.” Ebben a „másik világban”, amely „félelmetes”, Faber úr „nem ijed meg”: a magány ellentétes érzéseket vált ki belőle. Alázatot – „sebezhetőnek éreztem magam”; csodálkozást – „amikor megláttam a farkast, egy nálam hatalmasabb élőlényt ismertem fel benne”. Itt ő az egyetlen, a magányos ember, a legvégső ösvény felfedezője: „ott egy ember által még érintetlen szikla, és lehet, hogy hamarosan lesz ott egy lábnyom is”. Fent utat törni és lent hirdetni egy „versenyképes, szociális és a természetet tiszteletben tartó” gazdaságot: ez egy rendkívüli személyiség elkötelezettsége a közjó iránt. Itt nincs helye a passzivitásnak, amivel átgondolatlanul az elesettek sorsát szokták megokolni, itt minden a személyes elszántságban gyökerezik: „Mindenki az általa választott intenzitással éli az életét.” Az emberiség előfutára, aki kifinomultan ötvözi az udvariasságot – szinte mindig „zen” – és az ösztönösséget – a lejtőkön ugyanis „amnéziája” van –, Faber úr úgy éri el a teljességet, hogy megszabadul a többiektől.
Néhány évvel korábban ízelítőt kaphattunk Sylvain Tesson nagypolgári elillanási vágyaiból a Dans les forêts de Sibérie [A szibériai erdőkben] (Gallimard, 2011) című regényében. Míg Faber úr ide-oda utazik a – főleg francia – hegyek és a világot vezetők tárgyalóasztalai között, Sylvain Tesson messzebbre megy: Szibériába, hat hónapra, ahol bizonyítja, hogy teljesen önellátóan él. Míg Fabernél nem prioritás a magány, Tesson kifejezetten azt keresi. Ahogy megszabadul az emberektől, akik csak összezavarják a képzeletét és akadályozzák a gondolkodását, újjászületik: „Mások jelenléte eltompítja a világot. A magány az a hódítás, amely visszaadja a dolgok élvezetét.” A Danone vezérigazgatójához hasonlóan ő is szeret ott lenni, ahova senki más nem jut el. Ügyeskezű, keménykötésű és elmés, poliglott, művész és néha melankolikus éjszakai álmodozó: míg az átlagember renyhe, ő gyorsabb, magasabb szférákban és intenzívebben él.
A nélkülözésnek ezzel a komédiájával nemcsak lenyűgöző párbeszédet tudnak saját magukkal lefolytatni, hanem elérhetik az „elvadulás” azon formáját is, amelyre az elit annyira vágyik (míg mások elvadulása rendőrségi ügy): ez a vad élet az egyetlen létforma, amely méltó ezekhez az emberekhez, akik annyit adnak a világnak. Az egymagában való lét kényelmén túl ott van az önszeretet. Ezt a boldogságot meg is osztják könyvekben, interjúkban, dokumentumfilmekben és konferenciákon: a magányra elő is lehet fizetni, és utólagos reklamációnak is van helye.
A milliomos magányosokról olvasva Philip Slater szociológus jut eszünkbe, aki 1970-ben írt egy esszét a magány iránti vágy társadalmi és faji gyökereiről a hatvanas évek Amerikájában: a közép- és felsőosztálybeli fehér férfiak eljutnak arra a meggyőződésre, hogy csak ők vannak a világon, autonómok, és olyan társadalmi erők vonzásában élnek, amelyek elválasztják őket az összes embertől, akikkel elviselhetetlen minden kapcsolat (5). Se Emmanuel Faber, se Sylvain Tesson, az elszeparálódás e két megtestesítője, nem akarja rábeszélni embertársait, hogy kövessék példájukat: ez a látszólagos távolságtartás azonban a végtelen kiváltságokhoz való szoros ragaszkodást rejti el. És míg a kisemmizettek belefulladnak a hétköznapi monotóniába, addig a gazdagok meg tudják ragadni a lét lényegét. Miközben sokan támogatják a magány elleni politikát és gyakran önkéntes társadalmi munkát is vállalnak, addig ezek a kimenekülések igazi rajongást váltanak ki.
Mire mutat rá ez a siker? Először is arra, hogy bámulatba ejt minket a „kivételes emberek” szabadságmodellje. A mutatvány nézői rájönnek, mennyire szűk is az ő saját világuk és mennyire eltévelyedetten élnek középszerű emberek társaságában. Aztán rámutat elvakultságunkra is, mert nem látjuk, hogy mi minden szükségeltetik ezekhez a kalandokhoz: pénz, idő, „kondíció”, de ismeretek és ismerősök is, hiszen egyetlen kaland se valósulhatna meg logisztikai támogatás és személyzet nélkül, akik mindeközben a mindennapi otthoni és szakmai ügyeket intézik. Így míg a nagyok még magasabbra emelkednek, a kicsik még mélyebbre süllyednek.
De vajon csak a nagyok álmodoznak a magányról? Nem vágyik-e mindenki más is békére és nyugalomra? A rossz lakáskörülmények közt vergődők, akik öt-tíz emberrel osztoznak egy feleannyi lakóra tervezett hajlékon? Vagy a folyamatos promiszkuitásba kényszerített, magatehetetlen idősek számára fenntartott intézmények lakói? Vagy a túlzsúfolt börtönökbe zsúfolt elítéltek és vizsgálati foglyok? Na és mi a helyzet az átlagemberek önkéntes alkalmi félrevonulásával, amely éppen olyan teljes, mint a gazdag szerzőké, de amely magánügy marad, diszkrét és ezért nem is kerül a figyelem középpontjába? Ahhoz, hogy az elit elitista robinzonádjai tündökölhessenek, el kell rejteni a hétköznapi emberek hasonló kalandjait.
Legyen szánalom vagy rajongás tárgya, a magány különböző formái a hatalmasok dolga marad. De ugyanabban a világban élnek azok, akik az irigylésre méltó elszigetelődést kultiválják, mint azok, akik próbálnak küzdeni, – olykor hiába – a „társadalmi kötelékek” szétesése ellen. Miközben a hatalmasok a lehető legjobb társaságban élvezkednek – a sajátjukban –, a gazdaságilag és társadalmilag elszigetelteknek be kell érniük a rájuk kényszerített kötelékekkel, mert ami őket illeti, még mindig jobb rosszul gyámolítottnak lenni, mint magukra hagyatva.
Fordította: Drechsler Ágnes / Sylvain Bordiec szociológus / magyardiplo.hu
(1) Solen Berhuet és Sandra Hoibian: Les solitudes en France. Un tissu social fragilisé par la pandémie. Rapport pour la Fondation de France [Magánytípusok Franciaországban. A világjárvány által meggyengített társadalmi háló. Jelentés a Fondation de France számára], Centre de recherche pour l’étude et l’observation des conditions de vie (Crédoc), Párizs, 2021. november
(2) Sheila B. Kamerman: The new mixed economy of welfare: Public and private [A jólét új vegyes gazdasága : Köz- és magánjólét], Social Work, vol. 28, no 1, Oxford, 1983. január–február
(3) Our epidemic of loneliness and isolation. The U.S. surgeon general’s advisory on the healing effects of social connection and community [A magány és az elszigeteltség járványa. Az Egyesült Államok főorvosának tanácsadása a társas kapcsolatok és a közösség gyógyító hatásáról.] (PDF), Egyesült Államok Egészségügyi és Humán Szolgáltatások Minisztériuma, Washington, DC, 2023.
(4) L. Sandra Lucbert: Saint-Patron [Szent Főnök], Les blogs du « Diplo », 2021. március 3.
(5) Philip Slater: The Pursuit of Loneliness. American Culture at the Breaking Point [A magány üldözése. Törésponton az amerikai kultúra], Beacon Press, Boston, 1990 (1re 1970).
