"A virágkarneváli dáridó morzsáiból egész évben jól lakhatnánk!"

Nemcsak azokkal kell jót tennünk, aki szeret bennünket, adjunk annak, aki nem tudja azt visszaadni, vagyis szeressünk ingyenesen.

/Ferenc pápa/

Augusztus utolsó vasárnapja. Délelőtt már 33 fokot mutat a hőmérő, aki teheti vagy a vízparton hűsöl, vagy ki sem mozdul a hűvös lakásból. Égetett a nap, levél sem rezdült a debreceni Petőfi téren. A parkban a forróság ellenére már 09.00–órakor gyülekeztek a Kéretlen Figyelem Debreceni Nők Közéleti Egyesületének a vendégei, az ingyenes ételosztásra.

A városban pár napja még a közpénz milliókból finanszírozott virágkarnevál bűvöletében éltek az emberek, most azok vártak a sorban, akik a virágkarnevál árnyékában láthatatlanok szoktak lenni. Ők azok, akik számára a sátoros ünnepek is csak arról szólnak, tudnak-e valamit enni, jut-e kenyér az asztalra.

Sorsuk – mondjuk ki őszintén, – sem a város, sem ország hatalmasságait nem érdekli, számkivetettek saját hazájukban. Miért is érdekelne bárkit a kis életük? Szavuk halk, erőtlen, bátortalan, örülnek, hogy élnek. Megszokták, beléjük bárki büntetlenül bele rúghat. Páriák lettek saját hazájukban, amely kivetette őket a soraikból. Egy olyan ország állampolgárai, amely gyűlölködésben, uszításban él, ahol még a 83 éves néninek is azt üzenik a kommentelők, ő a hibás, hogy így él, menjen el dolgozni. Egyébként is, miért segítene neki bárki, hisz' nem rongyokban jár. Talán lesznek, akik magukra ismernek, és esetleg – véletlenül – elgondolkodnak az élet nagy igazságán: aki ma jólétben él, holnap lehet, hogy segítségre szorul. A szerencse – mint az élet – múlandó.

Legyünk egyszer őszinték: a társadalom peremén tengődők élete, itt Debrecenben is hidegen hagyja a városvezetést, a vagyonosabb polgári réteg, kisujját sem mozdítja, hogy keresztényi szeretetből segítsen a bajbajutottakon. Képtelenek vagyunk elérni, hogy a város tehetős, többszörös milliárdosainak a szíve megenyhüljön, erkölcsi kötelességüknek érezzék, az elesettek, a gyengék támogatását. Tudjuk, olyan ez a kívánság, mint falra hányt borsó, de muszáj le írnunk, mert kötelességünk megszólalni. Nem lehetünk cinkosok a hallgatásban,

A tér aluljáró előtti területe gyorsan megtelt. A kezdés előtt fél órával mind a 150 sorszámot kiosztottuk. Az egyesület anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé, hogy több vendéget fogadjunk, sajnos nagy az igény, sokan nyújtják a kezüket segítségért.

Szívünk összeszorul amikor látjuk, hogy az ország második legnagyobb lélekszámú városában hányan élnek a társadalom peremén, élére rakva kevéske pénzüket. Megtört, az élet és a nélkülözés által meggyötört magyar emberek várták, hogy egy tányér töltött káposztához, friss kenyérhez jussanak. A szüleikkel érkező gyermekek csokit is kaptak. Egy 80 év feletti nénike keserűen, könnyezve mondta:

"A virágkarneváli dáridó morzsáiból mindannyian jól lakhatnánk, egész évben". "Papp László polgármester úr, miért nem látogat egyszer ide hozzánk?" – méltatlankodott egy másik nyugdíjas hölgy. "Ennyi év után, ideje lenne, ha megismerné a debreceni valóságot is, és esetleg tehetne is valamit értünk." – tette hozzá. "Nem ereszkedik ő le hozzánk, nem mosolyoghatna a képernyőbe, más nem fontos a számára. Még képes lenne, sikerként eladni, hogy "csak" 150 debreceni jár a civilek ételosztására" – mondta emelt hangon egy bottal járó férfi.

Szomorú volt látni a gyermekeikkel érkező családokat. Nekik a kormány gyermekvédelmi programja semmit sem jelent, kiskeresetűek lévén, számukra a kedvezmények nem sokat érnek. Érthetetlen, hogy a több mint 14 éve regnáló kormány kommunikációjában segíti a családokat, de a való életben ez bizony azt jelenti, hogy a tehetősebbek sokkal jobban járnak. Akik ténylegesen rászorulnak a segítségre, azok kimaradnak a kormányzati "adakozásból", nem tudják a kedvezményeket igénybe venni.

Pár nap múlva kezdődik a tanév. Az ételosztást ezért tanszerosztással is egybe kötöttük. Közel 40 család kapott vadonatúj iskolatáskát, tornazsákot, tanszereket. Akiknek táska nem jutott, füzeteket, egyéb tanszereket kaptak. A héten egy Pacon élő család íróasztalt kapott, egy házaspár jóvoltából. Még ki is szállították a számukra.

Volt nagy öröm a szülők és a gyermekek részéről egyaránt. A gyerekek nézegették a füzeteket, a tolltartókat, a szülők pedig azt számolgatták, mi hiányzik még elsejéig. A szegény családok számára a beiskolázás kész anyagi csőd, még akkor is ha kicsit –nagyon kicsit, – mernek álmodni. A szeptemberi családi pótlék előre történő kifizetése semmi segítséget nem jelent a számukra. Érdemi változást a 2008–óta változatlan családi pótlék összegének jelentős emelése jelentene. Kevesebb stadiont, több családi pótlékot a szegényeknek. Miért kap ugyanannyi családi pótlékot Tiborcz István, mint egy szintén három gyermekes, minimálbérből élő család?

Tudjuk, nem sok, amit adni tudunk, de mindezt jó szívvel tesszük. A mi "fizetségünk" ma is a csillogó gyermekszemek voltak.

Hálásak vagyunk mindazoknak a debreceni polgároknak, akik – bizony nem milliárdosok, de – adományaikat elküldték, vagy elhozták a Petőfi térre.
Tiszta szívből köszönjük a tanszerosztás segítésére érkezett utalásokat. A fotókon is látható, hogy nagy örömet szereztek a támogatott gyermekeknek. Nem is tudjuk eléggé kifejezni hálánkat azért, mert "azért vannak még jó emberek", itt Debrecenben is, akik önzetlenül segítenek a gyengébbeknek.

A sok debreceni, észosztó posztot írónak annyit üzenünk: ha egyszer bajba kerülnek, akkor ránk számíthatnak.

Az egyesület legközelebb 2024. szeptember 29–én várja vendégeit meleg ebéddel, szeretettel.

Bogdán Lászlóval együtt valljuk:

Számunkra természetes, hogy ha tudunk, adunk. Életünk természetes része a gyengék, elesettek segítése. Nem várunk köszönetet, örülünk, hogy adhatunk.

Tukoráné Kádár Ibolya
az egyesület vezetője