Magyar Péter kapcsán a legtöbb vélemény abba fut ki, hogy „végre itt egy új erő, egy másik lehetőség”
Magyar Péter kapcsán a legtöbb vélemény abba fut ki, hogy „végre itt egy új erő, egy másik lehetőség”, de ezek mellett ritkán hallani, hogy a térfélváltásért vagy a „megtérésért” jár-e a megbocsájtás. Vagy… kell-e, vagy egyszerűen csak jelenkorunk politikai kultúrájából kikopott az a „rugalmasság”, ami egyébként a múlt századelő politikájában természetes volt? - írja elemző cikkében az Új Szó
Akárhogy is van, attól függetlenül, hogy Magyar Péter képes volt az EP-választáson – hosszú évek után – igazán megszorongatni az állampártot, még mindig ott a NER-es múltja. Ez egyeseknél visszatartó erő, egy jelentős többségnél viszont elmegy, inkább egyfajta pozitívum.
Félreértés ne essék, a politika ténylegesen a mozgásról szól, arról kellene szólnia, a vitáról, a vélemények ütközéséről és a változásról, leginkább a változásról. Magyarral pont azok a tényezők jelentek meg, amelyek a Fideszből az elmúlt 15 évben kikoptak, hiányoztak – ahogy a Szövetségből is egyébként. Az univerzum alapvető hajtóereje mindenre is érvényes, csupán az ember az, aki képtelen elfogadni a változás törvényszerűségét, ahogy választóként, emberként zsigerileg magam sem kedvelem a változást, és tudom, hogy ez igazából maradibb, mint a túltolt konzervativizmus. Ugyanakkor az ország szempontjából – és ez kifejezetten közép-európai jelenség – a változás már rég megérett, szükséges.
Magyar Péter ebbe a megmerevedett, „túlkormányzott”, távvezérelt rendszerbe lépett be, és volt a része évekig. Majd miután úgy vélte, a belső kritika nem elég – vagy mert valahol, valamikor észrevette a „piaci rést” –, kihasználva egy botrányt, annak hátán beszörfözött az köztudatba és az EP-be.
A magyarországi politikát jó tíz éve a tehetetlen ellenzék csetlése-botlása jellemzi leginkább. A Fidesz tesz, amit tesz, ahogy épp jó neki, de ezzel szemben az ellenzék ciklusról ciklusra képtelen volt összefogni, kommunikálni, kiállni. A 2020-as évekre pedig létezése szinte virtuálissá vált, ami tagadhatatlan tény. Ebbe a légüres térbe egy populistának, aki felismerte, hogy elsősorban nem a kormány ellentáborát kell megszólítani, hanem az elégedetlen otthonmaradókat, igazán könnyű volt berobbannia.
Ha jobban megnézzük, Magyar nem arról beszél, hogy mi a saját ötlete, hanem hogy a Fidesz lépéseire reagálva milyen lépések kapcsán születtek gondolatai. Ezért, amikor Gombaszög kapcsán kirobbant a „letiltási botrány”, a tábor sajátos, Orosz Örs karrieréhez kötött irányultságán túl az első gondolatom az volt: de milyen mondanivalója lehet Magyarnak, a populistának?
Grendel Gáborra őszintén kíváncsi lettem volna, de a magyarországi ellenzék üdvöskéjében – minél többet szerepel, minél többször kell kifejteni SAJÁT gondolatait – egyre inkább az „utólagos feltöltöttséget” látom: Magyar jó populistaként csak megy a történések után, úszik az árral, reagál dolgokra, de csak meglévő anyagból alkot valamit, viszont ha saját kútfőből kell dolgoznia, újra és újra visszaköszönnek a NER-es évek, a kormánypárti közeg, a régi reflexek. Azt nem vitattam el soha, hogy önálló személyiség-e. Inkább az a kérdésem merül fel, hogy létezik-e politikai buborék, és ezt a buborékot Magyar Péternek hívják-e, és ha igen, mi történne akkor, ha ez a lufi kipukkadna egyszer, és mi ott állnánk egy fiatal Orbán-klónnal?
