Beszéde elején a miniszterelnök perceket szentelt annak, hogy elmondja, mennyire bonyolult lesz, amiről beszélni fog.
Az előadói szerepen túllépve tanárként állította be magát, és előre beharangozta, hogy beszédében nagy összefüggésekről lesz szó, olyanokról, amiket csak ő lát át, még a közönsége sem.
Kedves táborlakók, ezek nagy témák, többsíkú összefüggésekkel, és nyilvánvaló, hogy a nagyérdemű sem rendelkezhet minden fontos alapinformációval, ezért időnként majd kitérőket is kell tennem. (…) Olyasmiről beszélek, amit átéltem és folyamatosan átélek. Hogy meg is értettem-e, az egy másik kérdés, majd az előadás végén kiderül.
Orbán beszédeiben gyakran bújik a messziről jött ember szerepébe, olyan előadóéba, aki olyanokról beszél, amiket csak ő lát, csak ő él át. Nemcsak azért kényelmes pozíció ez, mert még fel is hívja a figyelmet arra, hogy kijelentései nehezen ellenőrizhetők, de közönsége fölé is emeli a beszélőt.
Orbán itt az a politikus, aki az emberek helyett gondolkozik ilyen nagyon bonyolult dolgokon, és most megpróbálja beavatni őket a sziporkázó gondolataiba – már amennyire sikerül.
