Az eredeti felállás szerint 2024 júliusáig kell megérkeznie a gyereknek azokba a családokba, amelyek rögtön a bevezetéskor felvették a babaváró hitelt.
A kormány egy friss döntéssel két évvel kitolta a határidőt, de a kiemelt dátum miatt nyáron ismét megnőtt az érdeklődés a kormány családtámogatási rendszere és annak hatásai iránt, ugyanis a rendelkezésre álló adatok alapján könnyen megbecsülhető, hogy sok ezer pár elszámította magát a hitel igénylésekor.
Úgy gondolták, öt éven belül biztosan születni fog legalább egy gyerekük, de ez végül valamiért nem jött össze. Ha ez a valami egészségi ok, akkor jogosultak a méltányosságra, de ha valami más, például a kapcsolat megromlása, akkor a határidő leteltekor masszív büntetőkamat fizetése vár rájuk. Előzetesen sokan arra számítottak, hogy a kialakult helyzet miatt a kormány szélesíteni fogja a büntetőkamat alól mentesítő élethelyzetek körét – ez egyelőre nem történt meg, de az érintettek kaptak még egy kis haladékot.
A babaváró hitel indításának ötéves évfordulóján cikksorozatban foglalkozunk a demográfiai helyzettel, a kormány családpolitikájával, nemzetközi példákkal és kiemelten a babaváróval, amelynek épp a negatív elemeit tapasztalják meg most sokan a korai felvevők közül. Az első részben az állami támogatás rendszerét értékeljük, és megnézzük, minek minősülnek egyáltalán ezek a konstrukciók, mit csinálnak a társadalmi egyenlőtlenségekkel, milyen szempontrendszer alapján érdemes értékelni őket, és ha így járunk el, akkor milyen eredményt kapunk.
Kritikus szociológusok szerint a fideszes családtámogatási rendszerrel az a baj, hogy nem célozzák az intézkedéseket, vagy ha mégis, akkor inkább a társadalom felső rétegei felé. Vagyis nagyobb arányban tudják ezeket olyanok igénybe venni, akiknek nincs is igazán szükségük rá. Az ilyen típusú állami jövedelemtranszfereket Ferge Zsuzsa nyomán szokás perverz újraelosztásnak nevezni, mert pontosan az ellentétét csinálják annak, amire az újraelosztást eredetileg kitalálták (ez az elesettek, a rászorulók támogatása lenne).
Ezt a következtetést tisztán logikai úton le lehet vonni, hiszen a családtámogatások igénybevétele olyan feltételrendszerhez van kötve, amelynek a szegényebbek közül kevesen tudnak megfelelni. Kapitány Balázs demográfus friss vizsgálati eredményei alapján azonban most már számokkal is alá tudjuk támasztani a sejtéseket. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetének kutatója ezekről az egyelőre nem publikált, de már rendelkezésre álló adatokról nemrég előadást tartott a Túlóra rendezvénysorozat keretében, a következőkben nagyrészt erre támaszkodva mutatjuk be a helyzetet.
Van pénzed? Akkor adunk még
Első körben érdemes tisztázni, egyáltalán milyen szakpolitikákról beszélünk, amikor a családtámogatási rendszert vizsgáljuk. A kormány maga azzal szokta elhárítani a fent megfogalmazott vádat (miszerint szociálpolitika címszóval a jómódúakat tömi ki pénzzel), hogy itt nem is szociálpolitikáról van szó. A családpolitika az ő értelmezésükben más téma, nem arra való, hogy felzárkóztassa a szegényeket, nem érdemes tehát egy kalap alá venni a kettőt.
A részben uniós forrásból lebonyolított kutatás (Kohorsz’18: Magyar Születési Kohorszvizsgálat) ritka nagy mintán és hosszú időn keresztül vizsgál gyerekes családokat, vagyis a támogatási rendszer célcsoportját. Az alanyok a 2018 és 2019 tavasza között született gyerekek és az őket nevelő családok 10 százalékos reprezentatív mintája: a demográfusok minden tizedik gyereket (és az anyját) bevették a kutatásba, aki ebben az egyéves időszakban született. A kiinduló minta így több mint 9 ezer csecsemő volt, a velük kapcsolatos változásokat követik 6 hullámban 2024-ig. A mostani elemzés alapvetően a gyerekek 3 éves kori adatfelvétele alapján készült, az ekkori (2021–2022. tavaszi) minta 5788 fő volt, ennyien küldték vissza a válaszokat a Népességtudományi Kutatóintézetnek.
A kutatás során anyagi helyzet alapján osztották fel a mintába került kisgyerekes családokat, ehhez olyan tényezőket néztek meg, mint hogy melyik jövedelmi ötödbe tartoznak, milyen az iskolai végzettségük, vagy szubjektív alapon milyennek ítélik a saját jövedelmi helyzetüket. A vizsgálat az egyszeri, nagy összegű, feltételekhez kötött támogatások igénybevételére fókuszált, így belekerült a csok összes típusa, a babaváró hitel, a nagycsaládosok autóvásárlási támogatása és a gyerekeseknek szóló otthonfelújítási program. Közös ezekben, hogy eredeti formájukban már ki is vezették őket, feltehetően azért, mert túl drágák voltak az államnak.
A 2021–2022-ben már (legalább egy) 3 éves gyereket nevelő válaszadóknak azt az egyszerű kérdést tették fel, hogy felvették-e már, vagy tervezik-e felvenni valamelyik támogatást a felsorolt négy közül. A Kapitány Balázs előadásán bemutatott ábrákon egyértelműen látszik, hogy az összes nagy összegű családi juttatást az átlagnál nagyobb arányban használták ki azok a családok, amelyek az egyes változók alapján relatíve jobb helyzetben voltak.
A fenti ábrán csak a jövedelmi ötöd alapján felálló különbségeket mutatjuk, de az előadásban szerepelt több, szintén a státuszra vonatkozó felosztási forma, így például a korábbi anyagi helyzet és a jelenlegi jövedelmi helyzet. Ha eszerint nézzük a támogatásokat, akkor a csok az egyetlen a négy program közül, amelynél nincs extrém nagy különbség az igénybe vevők aránya között aszerint, hogy milyen volt a család korábbi anyagi helyzete és milyen jelenlegi jövedelmi helyzete. Az alsó és a felső rétegek között azért így is szemmel látható az eltérés: ha jelenlegi jövedelmi helyzet alapján rangsoroljuk a mintában szereplőket, akkor míg a felső kategóriából 31 százalék tudta már felvenni a csokot, az alsóból 20 százalék. De ha a a jövedelmi ötödöket és az anya iskolai végzettségét vesszük alapul, akkor ennél a támogatásnál is jobban szóródnak a válaszok, és az alul lévők jönnek ki rosszul az összehasonlításból, az alapfokú végzettségű anyás családoknak csak 17 százaléka élt a lehetőséggel.
A skála másik vége az autóvásárlási és az otthonfelújítási támogatás volt. Utóbbinál az adatfelvételkor már támogatott és az igénylést tervező családok összességében 33 százaléknyian voltak, de ugyanez az arány a legfelső jövedelmi ötödbe tartozóknál 45 százalék volt, miközben legalul alig haladta meg a 20 százalékot. Magyarán ez a támogatástípus csak feleannyira segítette azt, hogy a szegényebb családok jobb lakókörülmények között élhessenek, mint azt, hogy a jómódúak otthona fel legyen újítva (mindezt úgy, hogy még csak nem is volt energiahatékonysági feltételekhez kötve, amit sokan kifogásoltak).
A szakadék csak mélyül
Nem ennyire, de azért drasztikusnak mondható a helyzet a cikksorozatunk apropóját adó babaváró hitelnél és támogatásnál. Ez a szabad felhasználású támogatott hitel és ingyenpénz még az Orbán-kormány által bevezetett többi hasonló támogatás közt is kiemelkedően jutalmazza a legnagyobb anyagi biztonságban élő házaspárokat, valamint a hitelt nyújtó bankokat, miközben rengeteg pénzbe kerül az állami költségvetésnek.
A vizsgálatban válaszoló családok átlagban 31 százaléka tervezte felvenni, vagy vette is már fel a babaváró hitelt, miközben a korábbi, vagyis a támogatás igénybevételét megelőző helyzet alapján kialakított jövedelmi ötödök legtetejénél ez az arány már 45 százalék volt. Azt is érdemes hozzátenni, hogy ha a tényleg megvalósult hitelfelvételeket néznénk, valószínűleg még nagyobb lenne az eltérés a szegényebbek és a gazdagabbak között. Az alsó jövedelmi ötödöknél ugyanis az látszik, hogy arányaiban jóval többen vannak a tervezők, mint azok, akiknek már tényleg sikerült is felvenniük a babavárót. Könnyen lehet, hogy közülük sokaknak végül álom maradt a 10 milliós kamatmentes hitel, például mert nem mentek át a hitelbírálaton a bankoknál.
A babavárónál Kapitány Balázs azt is kiszámolta, a hitelfelvétel pillanatához képest hányadik gyereknél mennyire éri meg a konstrukció a házaspárnak. A támogatási forma első blikkre úgy néz ki, mintha a harmadik gyerekkel pörgetnénk ki a három cseresznyét a nyerőgépen, ugyanis míg az első gyereknél még csak kamatmentességet kapunk, a második 3 millió forint elengedését, a harmadik pedig a maradék 7 millió elengedését jelenti a családnak. Ha azonban azzal a megközelítéssel számoljuk ki a hasznot, hogy mennyi bónuszt jelentenek az egyes fázisok azoknak, akik ezt a pénzt nem felélik, hanem be tudják fektetni (mint a fenti adatok mutatják, a felvevők közül egész sokan lehetnek ilyenek), akkor teljesen más eredményt kapunk: az jön ki, hogy a hitelfelvétel pillanatához képest első (gyakran valóban az első) gyerek jelenti a legnagyobb nyereséget.
A legbiztonságosabb befektetési forma, az állampapír, ugyanis a felmérés időpontjában éppen 4,49 százalékos referenciahozammal futott 20 éves futamidőre. Ha valaki felvette és állampapírba tette a babavárót 2021–2022-ben, az neki 20 éven át 37 ezer forintot jelent pluszban havonta. Az ábrán látható, hogy a második gyerekkel járó bónusz már jóval szerényebb havi szintre lebontva, a harmadik pedig megint több, de azért nem éri el az első szintjét.
A kutatási eredmények alapján a demográfusok azt is kiszámolták, makroszinten melyik családtámogatás hogyan hat a magyar társadalom anyagi egyenlőségi viszonyaira. A vizsgált körbe a hagyományosabb transzfereket is bevették (például gyes, gyed, gyet, családi pótlék), ezeket hasonlították össze az új típusú, egyösszegű támogatásokkal. Az eredmény ezek után talán nem lesz nagyon meglepő: a Fidesz-kormány családpolitikai zászlóshajó-intézkedései mind növelik, nem pedig csökkentik az egyenlőtlenségeket.
Forrás: Kapitány Balázs prezentációja a Túlóra – Népességtudományi előadások és beszélgetések című rendezvénysorozat júniusi alkalmán
Ebből a szempontból még a csok a legjobb, ahol alig csúszik át negatívba (ebben az ábrázolási formában: marad 45 fok alatt) a trendet mutató görbe, utána következik a babaváró, a szociálpolitikai értelemben leginkább igazságtalanok pedig az autóvásárlási és otthonfelújítási programok voltak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy úgy költünk el egy csomó közpénzt mindenféle juttatásokra, hogy azokkal tovább mélyítjük a gazdagok és a szegények közötti szakadékot.
Mindezt mennyiből?
De mennyi pénzből teszi ezt a magyar állam? Elég sokból, a kormány szeret is büszkélkedni azzal, hogy a világ élvonalába tartozunk a GDP-arányosan 5 százalék körüli családtámogatással. A ráfordítás extrém (és a jelek szerint nem fenntartható) szintjét amúgy az is jelzi, hogy az itt vizsgált támogatási formák mindegyikét elkezdték farigcsálni, szűkíteni, esetleg teljesen kivezették őket, miután kiderült, mekkora terhet jelentenek a költségvetésnek. Kapitány Balázs 2023-ig becsülte meg és összesítette, mennyi forrást áldoztunk a különféle családpolitikai intézkedésekre, valamint hogy hányan részesültek belőlük:
- Nagycsaládosok autóvásárlási támogatása: 29 ezer család, 73 milliárd forint támogatás;
- Csok: 200 ezer család, 675 milliárd forint támogatás és 677 milliárd kedvezményes hitel;
- Gyermeket nevelők otthonfelújítási támogatása: kb. 300 ezer család, 750 milliárd forint támogatás;
- Babaváró: 250 ezer család, 2350 milliárd forint hitel és támogatás.
Mint előadásában kiemelte, ezek nagyon jelentős összegek, „2022-ben például ezen négy új családtámogatási forma fenntartása – annak ellenére, hogy a támogatott hitelek jövőbeli terhei itt nem is szerepelnek – 686 milliárd forint költségvetési támogatást igényelt, ez lényegében ugyanannyi, mint amennyi ebben az évben a két legköltségesebb hagyományos családtámogatás (a családi pótlék és a családi adó- és járulékkedvezmény) együttes költsége volt”. Ehhez képest a fenti számokat összeadva több mint 4500 milliárd forint jön ki, melynek egy része bankhitel ugyan, de ezen is van állami támogatás, egy másik része viszont teljes egészében ingyenpénz. A babaváró hiteleknél még azt is hozzá kell tennünk, hogy egyelőre fogalmunk sem lehet, pontosan mennyi lesz a vége, mivel a hatások 20 évre elnyújtva jelentkeznek, és a kamatszint állása alapján mozog az aktuális bekerülési költség.
Erre a jelenségre utalt Szikra Dorottya szociológus a Telex Téma podcastjában, amikor egy tortás hasonlattal magyarázta el, miért különös a hazai rendszer. Ha egy tortaként gondolunk a családpolitikára, azt látjuk, hogy az állandó elemekhez, a tortaalaphoz jó régen nem nyúlnak hozzá, miközben a tetejére elkezdtek felhalmozni egy csomó díszítő elemet. Mostanra azt látjuk, hogy ezek az elemek már többe kerülnek a magyar államnak, mint az alapvető funkciók, amelyekhez bárki hozzáférhet anélkül, hogy különféle kritériumoknak kellene megfelelnie. Tehát a családpolitikánk úgy néz ki, mint egy üres piskótalap egy csomó túlméretezett marcipánnal, tejszínhabbal, gyönggyel és kandírozott gyümölccsel.
Szikra Dorottya és Kramarics Szandra, az ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont munkatársa egy saját gyűjtést is bemutattak nemrég arról, mennyit költött a magyar állam az egyes juttatástípusokra 2020 és 2023 között. Ebből az is látszik, hogy nemcsak eleve hatalmas, de egyre nagyobb összegekről beszélhetünk, és más a növekedés dinamikája az egyes támogatástípusoknál. A hagyományos juttatásoknál a vizsgált három év alatt összesen 28 százalékkal nőttek az állami kiadások, míg az új típusúaknál 56 százalékos növekedés ment végbe.
Nem szociálpolitika – de népesedéspolitikaként sem értelmezhető
A kormány és a vele családpolitikai területen szövetséges szervezetek – például a Nagycsaládosok Országos Egyesülete (NOE) és a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) – azzal szokták lesöpörni a támogatások igazságtalannak tűnő eloszlásának kritikáit, hogy ezek célja alapból nem szociálpolitikai. Ha ezt az érvelést elfogadjuk, akkor viszont fel kell tennünk a kérdést: miben mérjük a nemzetközi összehasonlításban kiemelkedően költséges magyar családpolitika sikereit? Mik a célok, és sikerül-e ezeket elérni?
Hogy hivatalos demográfiai célok vannak-e azon a nyilvánosan hangoztatott, ám a kutatók szerint a vágyálom-kategóriába tartozó törekvésen kívül, hogy 2030-ra 2,1-re kell feltolni a termékenységi rátát, azt nem igazán tudni: ha készülnek is realistább stratégiák, hatástanulmányok és értékelések az újabb és újabb támogatások bevezetése előtt vagy után, azok nem nyilvánosak. A demográfia területén dolgozó, illetve a családpolitikai háttérmunkára rálátó forrásaink szerint ugyanakkor nem úgy néz ki, mintha szokása lenne a kormánynak ilyen tanulmányokat megrendelni, és nem tudni róla, hogy készülnének szakmailag komolyan vehető értékelések a rendszer hasznáról. Arra, hogy legalább pénzügyi szempontok fel szoktak merülni utólag, azért lehet következtetni, nem véletlenül szűkítik a hozzáférést vagy kaszálják el teljesen a drágább programokat néhány év után.
Kapitány Balázs ugyanakkor előadásában bemutatott három lehetséges koncepciót, amelyek alapján még szakmailag értékelhető a magyar rendszer. Az első ezek közül a funkcionális célú támogatási rendszer, ez nagyjából annyit tesz, hogy nem azt nézzük, kik a leginkább rászorulók, hanem egyszerűen bárkinek adunk egy adott dologból, akinek igénye van rá. Természetes módon is kialakulnak olyan támogatási formák, amelyeket inkább a jómódúak vesznek igénybe, ilyen például az államilag finanszírozott mesterséges megtermékenyítés, hiszen jellemzően ezt az idősebben szülő nők használják ki, ők pedig általában képzettebbek, gazdagabbak. A funkcionális jelleg viszont egyértelmű: annak nyújtjuk ezt a segítséget, aki igényli, és nem esnek ki belőle a szegényebbek sem, pusztán maguktól kevesebben tartoznak abba a körbe, amelyik élni kíván vele. Megfelelnek-e ennek a logikának a vizsgált családtámogatások?
Ez részben szubjektív megítélés kérdése (nem egyértelmű ugyanis, hogy milyen szint elérése számít legitim, támogatandó igénynek), az adatokból viszont kiolvasható néhány tényszerű következtetés. Az derült ki például, hogy a nagycsaládosoknak szóló autóvásárlási támogatást felvevők 95 százalékának már volt kocsija. Vagyis elsősorban nem az autóhoz jutást, hanem az autó lecserélését vagy egy második gépjármű vásárlását tette lehetővé ez a pénz. A csoknál eggyel jobban passzol a helyzet a program nevéhez („otthonteremtési kedvezmény”): noha átlag feletti arányban (34 százalék) vették igénybe olyan gyereket váró családok, amelyek már 2018–2019-ben is saját tulajdonú ingatlanban laktak, a korábban bérlakásban élők 29, a rokonoknál élőknek pedig 20 százaléka is tudott élni vele.
A következő elképzelés, amely alapján mérhető lenne a siker, az úgynevezett demográfiai igazságosságot célozza. Ennek alapja, hogy Magyarországon jellemzően kevesebb gyerek születik, mint amennyit az emberek eredetileg terveznek, ezért ott kell segíteni csökkenteni a különbséget a vágyott és a valóban megszülető gyerekek száma között, ahol ez a különbség a legnagyobb. A kohorszvizsgálat alapján arra vonatkozóan is lehet levonni következtetéseket, hogy ez mennyire megy.
A kutatást akkor kezdték, amikor az anyák még terhesek voltak az adott gyerekkel, ekkor megkérdezték tőlük, mennyi gyereket akarnak összesen. Ez alapján később ki lehetett olvasni az adatokból, hogy a támogatási csokorból hányat sikerült igénybe venniük azoknak, akik az egy, két, három, négy stb. gyereket tervezők csoportjaiba tartoztak a kiinduláskor. Ha ezt az adatot értékeljük, akkor szintén erősen szubjektív, mennyire látjuk sikeresnek a támogatásokat, nagyjából a félig tele vagy félig üres pohár esetét mutatják a számok: látszik, hogy a 3 gyereket tervezők tudtak a legnagyobb arányban felvenni valamit, de az 1-2 gyereket akarók közül is 20-30 százaléknyian kaptak legalább egyféle támogatást. És sokan, 30 százalék felett vannak azok is, akik már az első terhességükkor tudták, hogy itt meg is állnak, és csak egy gyereket szeretnének, mégis fel tudtak venni 1-3-féle támogatást. Pedig ez biztosan nem a 2,1-es termékenységi rátát célzó állam kedvenc forgatókönyve. Gazdaságilag ugyanakkor racionális döntés lehet, mint azt láthattuk például a babaváró hitel jelentette pluszt az egyes gyerekek születésekor mutató ábrán.
Hányféle támogatást vettek fel a családok aszerint, hogy hány gyereket terveztek korábban összesen, és hányat még azon kívül, amellyel már a nő várandós volt az adatfelvétel idején – Forrás: Kapitány Balázs prezentációja a Túlóra – Népességtudományi előadások és beszélgetések című rendezvénysorozat júniusi alkalmán
Az utolsó lehetséges családtámogatási logika a tisztán pronatalista cél: szülessen minél több gyerek, és ha a támogatások révén valamennyivel (bár hogy mennyivel, az megint kérdés lehet) több jön a világra, akkor sikeresek ezek a programok. A demográfusok erre azt szokták mondani, hogy rövid távon nagyon nehezen mérhető, a tényleges hatást a befejezett termékenységi adatok rendelkezésre állásakor (amikor a kutatásban szereplő nők elérik a 45 éves kort) lehet majd megmondani. Alternatív lehetőség egy kontrollcsoport behozatala a vizsgálatba. Ilyen kutatást is terveznek jelenleg demográfusok, a határon túli magyarok egyes csoportjainak termékenységét ugyanis jól össze lehet hasonlítani hozzájuk bizonyos mutatók alapján hasonló magyarországi csoportokéval – ha lesznek eredmények, arról mindenképp beszámolunk.
A mostani termékenységi adatok ugyanakkor nem biztatók: májusban 11 százalékkal kevesebb gyerek született Magyarországon, mint egy évvel korábban, ami a történelmi mélypontot közelítő szint. A termékenységi trendeket a születésszámnál pontosabban mérő teljes termékenységi arányszám pedig 1,36 lett, miközben 2023 azonos időszakában még 1,48 volt. Láthatólag egyre távolabb kerülünk a 2021 szeptemberében regisztrált 1,8-as havi alapú csúcstól, egyre inkább visszaesünk a 2010-ben mért 1,25-ös kiindulási érték közelébe.
Ez akár azzal is összefügghet, hogy nagyon úgy néz ki: a családtámogatások sokkal inkább mozgatják a gyerekvállalás időpontját, mint a végső gyerekszámot egy családban. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha egy feltételrendszerrel például fiatalabb korban való szülésre ösztönözzük a nőket, az nagyobb valószínűséggel vezet pusztán ahhoz, hogy az eleve tervezett gyerekek előbb megszületnek, mint ahhoz, hogy több gyerek születik. Miként arról a babaváró hitel életkori szigorításakor írtunk, benne volt a pakliban, hogy ezzel a húzással sokakat abba az irányba tolt a kormány, hogy a harmincas éveik elejéről korábbra hozzák az első szülést. Az ilyen szakpolitikáknak lehet kismértékű felhajtó hatásuk a termékenységre, de aztán ki szokott derülni, hogy mindez csak átmeneti, sőt később le is húzhatja az adatokat, amikor helyrebillen a trend – talán részben pont ez jelentkezik most az ambiciózus demográfiai célokat kitűző kormány szempontjából kiábrándítóan kevés kisbaba képében.
Felmerül a kérdés, mire jók ezek a rendkívül drága támogatások, ha nincs olyan szakpolitikai célrendszer, amely alapján egyértelműen sikeresnek mondhatnánk őket. Miért forszírozza őket a kormány, ha az eredmények finoman fogalmazva is haloványak, miközben durván megterhelik az államháztartást?
A legvalószínűbb válasz elég prózai: a magyar választók összességében pronatalisták, vagyis a mindenkori abszolút többség szeretné, hogy minél több gyerek szülessen, belülről reprodukálja magát és ne öregedjen el túlságosan a társadalom. Elvi szinten pedig támogatja azt is, hogy a családoknak minél bőkezűbb támogatási csomagokat adjon az állam. Paradox módon tehát kormányzó pártként még úgy is be lehet zsebelni a népszerűségi pontokat a kiterjedt családtámogatási rendszerrel, ha az egyébként leginkább egy szűk rétegnek (és még csak nem is feltétlenül a Fidesz leginkább elkötelezett szavazóinak) kedvez. Arra, hogy a politikai szempontok alkalomadtán bármit felülírnak, maga a kormány szolgált kézenfekvő bizonyítékkal a napokban, amikor bejelentették a babavárós határidő kitolását. Ez a lépés nem orvosolja azt a problémát, hogy sokaknak egész egyszerűen azért nem jött össze a gyerek, mert tönkrement a házasságuk, előnye viszont a kormány szempontjából, hogy pont a következő országgyűlési választás utánra esik. Így hiába csak kevesek problémájára kínálhat valódi megoldást a haladék, 2026-ban a Fidesznek még nem kell viselnie a büntetőkamatra kötelezett emberek csalódottságának esetleges következményeit.
Figyelembe véve, hogy a családtámogatáson keresztül kiosztott ezermilliárdok milyen könnyen válthatók politikai tőkére, inkább az a kérdés adódik, miért ne tartaná fenn a kormány ezt a rendszert. Amit ráadásul jóval egyszerűbb működtetni, mint valóban hatékony, demográfiai hatással bíró programokat kitalálni, például a hosszabb egészséges élet, a kivándorolt fiatalok hazacsábítása vagy éppen a bevándorlók integrációja területén. (Telex)
