Riporterek a frontvonalon

Képriportjaik közvetlen közelről mutatják az eseményeket; nem a rendőrség, hanem a tüntetők szemszögéből láttatják a dolgokat: az utcai riporterek („street reporters”) tizenöt éve közreműködnek abban, hogy más képet alkothassunk a társadalmi mozgalmakról.

Ott vannak minden tüntetésen, elfoglaláson és villámakcióban. Kamerával, néha egyszerűen csak a sisakjukra erősítve, vagy mobiltelefonnal, belülről tudósítanak a társadalmi és környezetvédelmi küzdelmekről – és azok elnyomásáról. „Élő közvetítéseik” és a közösségi hálózatokon közzétett videóik a tiltakozás frontvonalának szívébe engednek bepillantást, néha az első személyű lövöldözős (FPS) videojátékok mintájára. A rendfenntartó erők által elkövetett erőszakos cselekmények és megjegyzések dokumentálásával az utcai riporterek hozzájárulnak ahhoz is, hogy az elmúlt években Franciaországban nyilvánosságra – és az igazságszolgáltatás elé – kerüljön a rendőri erőszak problémája.

Felbukkanásuk az audiovizuális térben a 2009-es iráni „zöld mozgalom” és a 2011-es arab forradalmak idejére nyúlik vissza. Franciaországban néhány évvel később jelentek meg a közösségi hálózatokon, az élő közvetítésre alkalmas új mobilalkalmazások (Periscope, Facebook Live) elterjedésével . A „Nuit debout” mozgalom, majd az úgynevezett „El Khomri” (vagy „munkaügyi”) törvény elleni tüntetéseket lehet ennek a független médiaszcéna mátrixának tekinteni. A szakszervezetek körül kialakult „élcsapat” – amely a tüntetők egy olyan csoportja, amelyik egyik szervezethez sem kötődik (1) – megjelenése és a tüntetések eldurvulása jellemezték a 2016-os mozgósításokat, amelyekről akkor e mindeddig ismeretlen típusú tudósítások jelentek meg. A „periszkópos riporterek” mellett, akik Rémy Buisine példáját követve élőben filmezték a Nuit debout gyűléseket, hamarosan megjelentek a tüntetések tudósítására szakosodott független ügynökségek, mint például a Laurent Bortolussi által alapított Line Press és a Gaspard Glanz által indított Taranis News.

Mind a jobboldali, mind a baloldali sajtó azzal vádolta a rendfenntartó erőkkel való összecsapásokról készült felvételeket bemutató online médiát, hogy látványosságot csinál a zavargásokból, és dekontextualizálja a tüntetéseket azzal, hogy magukat a követeléseket a könnygáz ködébe fojtja. Mathieu (a keresztnevükön említettek névtelenséget kértek), aki 2019 óta filmezi a felvonulásokat, árnyalja ezt az állítást: „Engem a Facebook és a YouTube algoritmusai politizáltak. A munkatörvény szigorítása idején 18 éves voltam, egy olyan korban, amikor a fiatalok gyakran fütyülnek a politikára. Elkezdtem aktivista csoportokat követni, és az algoritmusok olyan oldalakat ajánlottak, mint a Taranis News. Így már azelőtt bekapcsolódtam a tiltakozásba, hogy egyáltalán elmentem volna egy tüntetésre”. A független ügynökségek is segítettek a fiatal autodidakta vagy a szakma által el nem ismert képzéseken végzett riportereknek, hogy érvényesülhessenek. Mielőtt saját ügynökséget alapított és az iparág egyik legjelentősebb alakjává vált, Clément Lanot a Line Pressnél tanulta a szakmát.

A „sárga mellényes” mozgalom egy másik mérföldkő volt. Az önszerveződés hangsúlyozása, a mainstream média éles kritikája: ez a vegyes mozgalom keltette fel gyakran a mai „utcai riporterek” érdeklődését a politika iránt, valamint a vágyat, hogy dokumentálják a harcokat. „A mainstream média tudósításai számomra nagyon nem stimmeltek” - magyarázza a 23 éves Camille, aki 2019 óta szabadúszó riporter. – Azért kezdtem el filmezni, hogy megmutassam, milyenek voltak valójában a «sárga mellényesek» tüntetései. Nagyon ünnepi, nagyon szolidáris légkör volt, olyasmi, amit korábban nem tapasztaltam sem az iskolában, sem a gimnáziumban. Aztán persze ott volt a tüntetések rendőri elfojtása.”

Ahogy minden egyes „cselekmény” egyre több súlyos sérüléssel járt, annál inkább megerősödött bennük az elkötelezettség, hogy képekkel bizonyítsák az erőszakot. Laurent Bigot, aki rátalált a „sárga mellényesek” mozgalmára, majd csatlakozott is hozzájuk Bordeaux-ban és Toulouse-ban, így emlékszik vissza: „Eleinte egy-két videót készítettem a mobiltelefonommal, hogy megmutassam mekkora a menet, de csak azért, hogy elküldjem a barátaimnak. Aztán nagyon hamar nyilvánvalóvá vált az egyre fokozódó rendőri erőszak, mivel a tüntetéseken szinte háborús jeleneteknek lehettünk szemtanúi.” E volt vezető köztisztviselő szerint csak az „érinthető közelségben” készült képek tudják tanúsítani a rendfenntartó erők erőszakosságát és törvénytelenségét: „Hiába mondod, hogy alprefektus voltál, nincs jelentősége. Oda kell menned és ott filmezned a sűrűjében. A saját szemeddel kell tapasztalnod a rendőri erőszakot.”

Az inkább a háttérből megfigyelő hagyományos újságíróktól jelentősen megkülönbözteti őket az az elszántság, hogy a menet elején akarnak vonulni, azt kockáztatva, hogy esetleges ők is kapnak a gumibotozásból és a lövedékekből. Ahogy Léo, aki szintén a „sárga mellényesek” soraiban kezdett politizálni, elmagyarázza: „Akiknek sajtóigazolványuk van és újságíró-iskolába jártak, azokat soha nem látod elöl.” Nagyon is valósak a kockázatok, minden szabadúszó riporter megsérült már rendőri rohamban, gránáttűzben vagy a tüntetők által eldobott lövedékektől. Ekkora kockázatnál elengedhetetlen, hogy megvédd magad, és mindenkinek megvannak a saját megoldásai a biztonsága garantálására. Egyesek teljes védőfelszerelést viselnek - sisakot, teljes gázálarcot, taktikai mellényt, sípcsontvédőt, szuszpenzort –, míg mások az úszószemüveg és FFP2 maszk kombinációt választják, amely megvédi őket a gáztól anélkül, hogy túlságosan kitűnnének a többiek közül. De másféle védekezésre is szükség van. Önuralomra van szükség, nem engedni a rendőrségi provokációnak, és nem reagálni a sérelmekre.

„Nem kislányoknak való hely”

Még ha néha virilista is a hangnem, ez a test és lélek általi elkötelezettség nem idegen a női riporterektől sem – mint ahogy az adrenalinéhség sem. Bár kisebbségben vannak, mégis jelentős a szerepük, különösen a YouTube-csatornák vagy a hatalmas rajongótáborral rendelkező X-fiókok működtetésével. Ők is ugyanolyan kockázatoknak teszik ki magukat. Az elmúlt években többüket is bántalmazták, és néhányan arról számoltak be, hogy a rendőrök szexista sértegetésekkel illették őket. A szabadúszó újságírók között van egyébként nemek szerinti feszültség is. Nemcsak hogy egyes férfi kollégák agresszívan próbálják megszerezni a legjobb beállást a fotózáshoz, de a megkérdezett fiatal női riporterek beszámolnak lekezelő, sőt nyíltan macsó megjegyzésekről is: „Ez nem kislányoknak való hely, tűnj el”, kapta meg egyszer egy fiatal fotós nő – mielőtt, és ezt fontosnak tartja megjegyezni, a hetvenkedő elmenekült volna az első rendőri felszólításra. Mindamellett, tüntetéseken és néha azon kívül is, vegyesen tömörülnek a szabadúszó férfi és női riporterek különböző érdeklődésű csoportokba, amelyeket erős baráti és szolidaritási kötelék jellemez.

A nemeknél sokkal inkább a státuszbeli különbségek és a „szakmához” való eltérő kapcsolódás osztja meg a heterogén miliőt. Egyesek professzionálisabbá váltak az évek során, csatlakoztak az online médiához (Brut, Loopsider, QG, Le Média) vagy saját ügynökséget alapítottak. Immár fizetésből élnek, rendelkeznek sajtóigazolvánnyal, ami bizonyos fokú védelmet ad számukra, és egyben nagyobb mozgásszabadságot is – például könnyebben kiszabadulnak, ha gond van. Az „utcai riporterként" nyilvántartottak kritikusabb álláspontot képviselnek a szakmával szemben. Máshol van vagy lesz a munkahelyük – van köztük pék, hordágyas, éjszakai szórakozóhelyi szezonmunkás vagy éttermi dolgozó, hogy csak néhányat említsek azok közül, akikkel a felvonulásokon találkoztam –, szerintük a professzionalizálódás gyakran egyet jelent az értékeikről való lemondással. „Amikor pénzszerzési kényszer stresszel, már nem azért mész el egy megmozdulásra, mert az számodra legitim, hanem azért, mert potenciálisan nagy visszhangot kelthet, bármi legyen is az ügy – magyarázza Camille, a közügyek mesterszakos hallgatója. – Ahogy egyre professzionalisabbá válsz, úgy veszíted el a szabadságodat és az őszinteségedet.”

Bár megvetik a mainstream médiát, az utcai riporterek továbbra is ellátják azokat tartalommal, ezzel is bizonyítva, hogy a platformizáció (2) oda-vissza hat: a mainstream média számára éppúgy fontos, hogy kínálatát a digitális platformokhoz igazítsa, mint hogy elsajátítsa a kedvelt formátumokat és trendeket. Az „utcai riporterek” közösségi hálózatok által formatált videóinak sugárzási hossza öt és harminc másodperc között van az X-en, a Facebookon és a TikTokon. A videók szinte az eseménnyel (rendőri roham, letartóztatott tüntetők, megsérült rendőr stb.) egyidejűleg kerülnek fel az internetre. A sajtóügynökségek és a televíziós csatornák folyamatosan figyelik a közösségi hálózatokat, sikeres videók után kutatva. Ezek a médiumok, amelyek lelkesen csipegetik össze a digitális platformok tartalmait, akár percek alatt kapcsolatba is lépnek a szerzőkkel. Videóik felkapottsága magyarázható a videók immerzív esztétikájával, a gyakran látványos jelleggel és a hitelesség valószínűségével, amelyet viszonylagos amatőrségük nyújt. (E videókat a televíziós csatornákon gyakran „amatőr felvételek” felirattal jelzik.) Aztán ott van az ár: sokkal olcsóbb szabadúszó riporterekhez fordulni (akik körülbelül 300 eurót kérnek videónként a nem exkluzív közvetítésekért), mint saját újságírógárdát küldeni a helyszínre, akiknél még annak a veszélye is fennáll, hogy bármikor összetűzésbe keveredhetnek a felhevült tüntetőkkel, akik nem nézik jó szemmel a média képviselőit. Még az intézményes csatornákkal legellenségesebb utcai riporterek is van hogy üzletet kötnek velük. Ők ezt aztán azzal indokolják, hogy nem tervezett üzletről volt szó. „Mi mondhatni kiraboltuk Hanounát" (3) – nevet egyikük, elmesélve, hogyan sikerült egy, az ilyen ügyletekben jobban jártas barátjával együttműködve több ezer eurót kicsikarnia a C8-csatornától a 2023-as nyugdíjreform elleni megmozdulás idején, miután azzal fenyegette meg a médiát, hogy beperli őket amiért a "Touche pas à mon poste" című műsorban engedély nélkül használták fel több videóját.

E felvételek megjelenésének azonban nem csak kereskedelmi értéke van. A képek és a hozzájuk tartozó hanganyag bizonyító erővel bírhatnak különböző típusú nyomozásoknál. (4) A szabadúszó riportereket rendszeresen megkeresik a tüntetők vagy a rendőrség erőszakkal vádolt tagjainak bírósági eljárásai során, gyakran maguk a felek, de a bűnüldöző szervek, például a Nemzeti Rendőrfelügyelet (IGPN) is. Arié Alimi ügyvéd szerint azonban, aki maga is széles körben használ audiovizuális anyagokat, a videók bizonyító erejének elismerése nem evidens: „A bírákat gyakran nagyon zavarba hozzák ezek a képek. Eljáráskor a bizonyítékok értékelése a rendőrség által elmondottakba vetett bizalmon alapul.” Hozzájárul még ehhez sok bíró konzervativizmusa és a videókkal szembeni bizalmatlansága. De a bírák kezdenek hozzászokni – jegyzi meg Alimi úr –, és változnak a dolgok, mert elismerik, hogy a rendőrök szavahihetősége megkérdőjelezhető” – különösen amióta nyilvánosságra kerültek a rendőri erőszakról készült videók.

A képek szeszélyesek

A szabadúszó riporterek által létrehozott audiovizuális tartalom alapanyaga lett egy újfajta oknyomozó újságírásnak: ez a nyílt forráskódú videós oknyomozás, amelyet a Libération, a Mediapart és a Le Monde is gyakorol, ez utóbbi még egy külön „rovatot” is szentel neki. A műfaj mára sokrétű, és Franciaországban a rendőri erőszakos esetek rekonstruálásával vált ismertté. A független riporterek döntő bizonyítékokat szolgáltattak annak a kézigránátos támadásnak a rekonstruálásában, amely a „sárga mellényes” Manuel Coisne-nak egy szemébe került, és annak is, amely nemrégiben Serge Duteuil-Graziani-t sebesítette súlyosan meg Sainte-Soline-ban. (5)

A képek azonban köztudottan szeszélyesek; többfélét jelenthetnek, ellentmondásosan értelmezhetők, és látványosan visszájukra is lehet fordítani. Az „utcai riporterek” audiovizuális tartalma sem kivétel a szabály alól. Kikerülnek szerzőik szándékai alól, és olykor éppen a rendőrséget szolgálják az ő nyomozásukban. Munkájuknak eme felhasználására nemigen büszkék a független riporterek, mert ez arra emlékezteti őket, hogy – ha akaratlanul is – mennyire járulnak hozzá ők is a megfigyelés hálójának szorosabbra fűzéséhez.

Fordította: Drechsler Ágnes / magyardiplo.hu

Laurent Gayer
A Sciences Po Nemzetközi Kutatóközpont (CERI) kutatási igazgatója.

(1) Mathieu Brier, Naïké Desquesnes és Perrine Poupin: Les voix du cortège de tête [A tüntetés élének hangjai], Revue Z, n° 10, Montreuil, 2016.

(2) Platformizáció: olyan üzleti modell bevezetése, amelyben egy szervezet egy webes platformot használva inkább közvetítőként lép fel magánszemélyek között, mint áruk és szolgáltatások beszállítójaként. https://vitrinelinguistique.oqlf.gouv.qc.ca/fiche-gdt/fiche/26543589/plateformisation

(3) Cyril Valéry Isaac Hanouna francia rádiós és televíziós műsorvezető. Leginkább a Touche pas à mon poste című népszerű francia tévéműsor házigazdájaként ismert.

(4) Fabien Jobard és Guillaume Le Saulnier: Maintien de l’ordre et “guerre des images [A rendfenntartás és a „képháború”] (PDF), MEI – Médiation et information, n° 53, Párizs, 2023. L. szintén Ulrike Lune Riboni: Sans les images ? [Képek nélkül?], Le Monde diplomatique, 2023. augusztus

(5) L. például ezt az oknyomozó videót: Un policier mis en examen dans l’affaire d’un “gilet jaune” éborgné à Paris [Nyomozás indult egy rendőr ellen a párizsi „sárga mellényes”szemkilövése ügyében.] Le Monde, 2023. május 5.