Szédítő pávatáncot hozott, de csak mérsékelten növeli Orbán befolyását az EP jobbra tolódása

Az európai parlamenti választások előtti előrejelzések alapvetése volt, hogy az Európai Unió társtörvényhozó szervében jelentősen nő majd a jobbszél ereje, hiszen számos nagy uniós tagállamban megnőtt a radikális jobbpopulisták támogatottsága, miközben a politikai közép, különösen az integrációpárti liberális pártok népszerűsége megcsappant.

Ugyanakkor a józanabb hangok azt is megjegyezték, hogy a jobbszél különböző nacionalista erői messze nem alkotnak egységes politikai tömböt, és a radikális pártok közötti elvi és érdekbeli ellentétek miatt nem valószínű, hogy politikai befolyásuk számottevően nő majd.

Ez az EP-választás utáni egyezkedés első fordulójának lezárultával be is bizonyosodott. A radikális pártok mandátumaránya valóban nőtt, de a politikai közép többsége megmaradt: a parlamentben folytatódik a messze legnagyobb frakcióval bíró jobbközép Európai Néppárt (EPP), a második helyezett Szocialisták és Demokraták (S&D) és a meggyengült, de szakpolitikai vitákban erőn felül reprezentált liberális Újítsuk meg Európát (RE) de facto nagykoalíciója.

Az uniós csúcsszervek vezetése is az integrációpárti régi motorosok kezében marad a jelen állás szerint, a tagállamok vezetői ismét Ursula von der Leyent jelölték az Európai Bizottság elnöki posztjára, az unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője a liberális Kaja Kallas észt kormányfő, az uniós állam-, illetve kormányfőket tömörítő Európai Tanács új vezetője a korábbi portugál szocialista miniszterelnök, António Costa lehet.

Az európai parlamenti patkó jobb szélén a voksolás előtt hiába merült fel a két nagyobb radikális frakció egyesülése, erre valójában nem sok esély volt, és végül a Giorgia Meloni olasz kormányfő vezette, a politikai közép felé orientálódni próbáló Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR), valamint a Marine Le Pen és a francia Nemzeti Tömörülés az előző ciklusban Identitás és Demokrácia (ID) néven működő, az új ciklusban a Fidesszel és több kisebb párttal kibővítve Patrióták Európáért (PE) néven futó projektje külön folytatódik. A Németországban második helyen végző Alternatíva Németországért (AfD) pedig kénytelen volt egy harmadik szélsőjobboldali frakciót alapítani Szuverén Államok Európája néven, a Mi Hazánk részvételével, miután Le Pen még a választások előtt kitessékelte őket.

A jobbszél két fajsúlyos frakciója így is az EP harmadik és negyedik legnagyobbja lesz, de közvetett politikai befolyásukat egyelőre a centristák őket elszigetelő politikája (cordon sanitaire) és saját politikai stratégiájuk is akadályozza.

Ezzel együtt a választás utáni helyezkedés még nem teljesen lefutott.

• Von der Leyen újraválasztása és a bizottsági portfóliók feletti egyezkedés is hozhat meglepetéseket.
• A szélsőjobb ön-leszalámizása nem jelenti a jobbratolódás végét: a radikális pártok népszerűségének növekedése miatt a parlament domináns ereje, az Európai Néppárt (EPP) egyes tagjai a bevándorlás, a zöldpolitika és a kultúrharc terén is jobbra tolódással akarják megtartani táborukat.
• Egyes néppárti tagok (köztük például Von der Leyen) alkalomadtán az ECR-rel is hajlandóak kokettálni, és a politikai széljárás erősebb változásával a jobbszél konkrét ügyek mentén való összefogását sem lehet teljesen kizárni.

Mindemellett pedig az EP-választásnál jóval fontosabbnak ígérkeznek a tagállami kormányváltások: az új holland kormány felállása, a belga és francia koalíciós tárgyalások, a szeptemberi osztrák és a (legkésőbb) jövő őszi német választás sokkal nagyobb hatással lesz az uniós politika jövőjére, mint a szélsőjobbos frakciók mérete és összetétele.

Patrióták, reformerek, szuverenisták

A jobbszél, szélsőjobb, radikális jobboldal pávatánca és megosztottsága mögött röviden a következő megfontolások állnak:

• Giorgia Meloni olasz kormányfő valós és érdemi politikai befolyást akar szerezni magának és az ECR-nek, és biztosítani akarja a jelentős uniós gazdaságélénkítő forrásokhoz való hozzáférését is. Ezt illetően hatásosabbnak tartja az Európai Néppárthoz és általában véve a politikai középhez való érdekalapú közeledést és a részben a jogállamisági aggályok elleni védekezésre is alkalmas atlantista külpolitikát, mint a szélsőjobb oroszbarát és euroszkeptikus hőzöngőivel való lepaktálást – bár például a politikai középen hasonlóan rossz hírű* lengyel Jog és Igazságosság (PiS) azért még belefér a csapatába.
• Le Pen, Orbán Viktor és társaik Meloninál kevésbé hajlamosak a pragmatizmusra, politikai stratégiájuk a konstruktivitás látszatát is kerüli, a középhez közelítés helyett erőteljesen jobbra akarják húzni az európai politikát.
• Ugyanakkor Le Pen kormányzásra készült, ennek érdekében pedig a Nemzeti Tömörülés (RN) is próbált valamilyen szinten néppártosodni, és levetni magáról az antiszemitizmus és fasizmus régi vádját. Emiatt az AfD már neki is sok volt: a német párt botrányai, radikális migrációs elképzelései és a nácizmus relativizálásával kapcsolatos nyilatkozatai miatt elfordult az AfD-től, és utóbbi jobb híján a jobbszél legsúlyosabb elemeinek összeboronálására kényszerült azért, hogy frakcióhoz jusson.
• A jobbszél egyesülését emellett az is gátolta, hogy az EPP-től jobbra számos, egymással hazájában rivális kisebb párt keresett magának frakciót, és ezek közül sokan nem akartak azonos akolba kerülni.

Ebben a játékban a Fidesz először az ECR-nél próbálkozott, ami az uniós politikai befolyás szempontjából komolyabb előrelépést jelentett volna, ám ez részben Orbán Ukrajna- és Oroszország-politikáján elbukott. Ezt követően bontott zászlót Orbán Herbert Kickl, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) és Andrej Babis, a cseh ANO elnökével, aki az utóbbi évek populista metamorfózisa után egyenesen a liberális RE-ből érkezett a jobbszélre.

Később csatlakozott hozzájuk a Dán Néppárt, a holland Szabadságpárt (PVV), a portugál Chega, a spanyol Vox, a flamand nacionalista Vlaams Belang, a görög Józan Ész Szava, a Lettország az Első, a cseh Eskü és Motorosok egyetlen – a náci relikviákhoz fűződő bensőséges viszonyáról ismert – képviselője, valamint az ID frakció további két vezéralakja, az olasz Liga és az RN.  

Előrelépés, de mérsékelt

Orbán és a Fidesz számára ez több szempontból is előrelépés: 

• Nem kellett politikai áldozatot hoznia a frakciótagságért, például nem kell az atlantista Meloni elvárásai mentén moderálnia magát Oroszországhoz és Ukrajnához való viszonya mentén, sőt sikeresen maga köré gyűjtötte az európai politika leginkább oroszbarát, EU-szkeptikus, integrációellenes erőit.
• Míg a Fidesz eddig frakción kívüli pártként nem juthatott pozícióhoz a parlamentben, illetve parlamenti bizottságokban, a Patrióták tagjaként van erre esély, ami valamivel nagyobb beleszólást kölcsönözhet a parlamenti munkába.
• Az ANO és az FPÖ Csehországban, illetve Ausztriában megnyerte az EP-választást, és a két párt hatalomra jutása nem elképzelhetetlen a közeljövőben. A PVV pedig technikailag már hatalmon is van, bár radikalizmusának európai érvényesítését erős koalíciós szerződés korlátozza.
• A frakciótagok belpolitikai hatalmi pozíciójának javulása az EU parlamentnél erősebb társtörvényhozó szervében, az Európai Unió Tanácsában és csúcsszervében, az Európai Tanácsban jelentősen növelheti a csoport befolyását, és egyebek mellett a Magyarország elleni jogállamisági eljárás vagy akár az Ukrajnához és Oroszországhoz fűződő uniós viszony vonatkozásában is Orbán érdekei mentén billentheti jobbra az uniós döntéshozatalt.
• Bár a RN vezető szerepe 30 fős küldöttsége miatt megkérdőjelezhetetlen, a Fidesz a második legnagyobb tagpártként lehet jelen a frakcióban, azaz relatíve nagy beleszólást kaphat a pártcsaládon belüli viszonyokba.

A másik oldalon a Patrióták ambícióit jelentősen gyengíti, hogy a baloldali összefogás és Emmanuel Macron elnök centrista pártszövetsége a taktikai visszalépésekkel a francia nemzetgyűlési választásokon megakadályozta az RN győzelmét – Le Penék látványosan készültek Európa felforgatására, de ez a belpolitikai hatalom híján, a relatíve gyenge EP-ből, egy mérsékelt tagságú frakcióból nem igazán fog menni.

A „Brüsszel bevételéről” szóló kormányzati propagandának az is erősen ellentmond, hogy a Fidesz eddig nem elsősorban a szakpolitikai vitákban való befolyásos, kezdeményező szerepéről volt ismert, a párt EP-küldöttségének aktivitása kiemelkedően alacsony. Az EP előző ülésszakában a magyar, azon belül is a fideszes képviselők relatív befolyása volt a legalacsonyabb az uniós szakpolitikai vitákra a kérdést adatelemzéssel vizsgáló EUMatrix szerint. Az uniós pártcsaládok között – szintén az EUMatrix adatai szerint – az előző ülésszakban az ID volt a legpasszívabb, amit részben az magyaráz, hogy a centrista többség tagjai hallani sem akarnak a szélsőjobboldal ötleteiről, részben pedig az, hogy a szélsőjobbos, euroszkeptikus képviselők jellemzően nem a konstruktív szakpolitikai munka végett járnak be az Európai Parlamentbe, hanem az EU ellen szónokolni.

Ez az orbáni és Le Pen-i Európa-politika egyik alapvető paradoxona: azt hirdetik, hogy ők megváltoztatják Európát, miközben semmiféle, tágabb támogatásra esélyes víziót, szakpolitikai programot, konkrét intézkedéstervet nem tudnak (és minden jel szerint nem is akarnak) előadni. Ebből fakadóan – a magyar kormány tanácsi tevékenységéhez hasonlóan – leginkább a parlamenti munka obstrukciója lehet a Patrióták megerősödésének fő hozománya.

Az obstrukció terét ugyanakkor mérsékli, hogy a szociáldemokraták, a liberálisok és a zöldek egyes politikusai szeretnék hasonló taktikai szavazással kiszorítani a Patriótákat a parlamenti alelnöki tisztségekből és a bizottsági vezetői pozíciókból, mint ahogy a francia nemzetgyűlési választásokon megakadályozták az RN győzelmét (és mint ahogy az előző ciklusban akadályozták az ID szóhoz jutását). A taktika sikere július 23-án dől majd el, amikor megindul a bizottsági pozíciók kiosztása.

A politikai közép sem problémamentes

A kiszorítósdi az ECR-rel szemben csak mérsékelten működik: a pártcsalád egyebek mellett az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság (LIBE) vezetésére is bejelentkezett, a baloldali pártoknál pedig természetesen kiverte a biztosítékot annak a lehetősége, hogy a jogállamisági kérdésekben Meloni és a PiS emberei elnököljék az üléseket. Erre az ECR az EPP-vel kötött alkut, aminek keretében a Néppárt viheti a LIBE-elnökséget, cserébe az ECR kapja a mezőgazdasági bizottságot.  

Ez jelképes jelentősége miatt érdekes: a szociáldemokraták és a liberálisok már a választások előtt aggódtak amiatt, hogy a jobbszél megerősödésével az EPP egyes kérdésekben faképnél hagyhatja az informális nagykoalíciót, és lepaktálhat a jobbszéllel. Ezzel a stratégiával a voksolás előtt még Ursula von der Leyen is megpróbálkozott, nagy botrányt kavarva. 

Von der Leyen magán-pávatánca mögött az a prózai ok áll, hogy hiába jelölték a posztra a tagállami állam-, illetve kormányfők, kinevezését az EP-nek is meg kell szavaznia, és még saját pártcsaládján belül sem teljes a támogatottsága. A minimálisan szükséges 361 képviselő megnyerése érdekében a július 18-i titkos voksolásig égnek a telefonok Brüsszelben, az ECR után most balra próbál nyitni a német politikus – azonban egyelőre egyáltalán nem biztos, hogy meglesz a többsége. 

Hasonlóan intenzív csatározás várható majd az európai biztosi pozíciókért – a Politico forrásai szerint itt Magyarországnak látványosan gyenge portfóliót szánnak a többiek, de az alkudozás itt is hozhat még meglepetéseket.

Nemzetállamok Európája

Az európai parlamenti és bizottsági osztozkodás útvesztőivel együtt – és az európai bürokraták uralmáról regélő magyar kormánypropagandával szemben – az Európai Unióban még mindig a tagállamokat tömörítő társtörvényhozó szerv, az Európai Unió Tanácsa, valamint az állam-, illetve kormányfők csúcsszerve, az Európai Tanács a fajsúlyosabb erőközpont a parlamenttel szemben. Nem véletlen, hogy a magyar kormány is itt próbálja érvényesíteni saját és külpolitikai partnerei érdekeit vétópolitikájával.

Ebből fakadóan a következő évek uniós politikájára nagyobb hatással lehet, hogy milyen összetételű kormány alakul a francia nemzetgyűlésben, képes lesz-e megállapodni Emmanuel Macron a baloldali összefogással, és ennek érdekében mennyire kell majd temperálnia nagy uniós terveit. A francia elnök a külpolitikai ügyekben tág alkotmányos autonómiával bír, de Macron 2017 óta számos, szorosan a kormány és a parlament hatáskörébe tartozó integrációs kérdésben is messze a legaktívabb uniós vezető volt, a gazdasági, technológiai és innovációs kérdésektől kezdve az ipar- és kereskedelempolitikán át az uniós kül- és védelmi politikájáig. A probléma számára, hogy a baloldali összefogás egyes tagjai számos kérdésben nem osztják álláspontját – sőt még egymás között is elég méretes nézeteltéréseik vannak. Ezért ha Macron egyezkedésre kényszerül – márpedig arra fog kényszerülni – akkor kénytelen lehet visszafogni ambícióit, még ha ez mélyen karakteridegen is tőle.

Szintén fontos kérdés, hogy mennyiben változik majd az új, a jobbközéptől a Szabadságpártig terjedő holland kormánykoalíció politikája, és Geert Wilders PVV-vezér mennyire tud érvényt szerezni euroszkeptikus nézeteinek a szövetség Európa-barát tagjaival szemben. Ahogy az is érdekes lesz, hogy a flamand jobboldal előretörése után Belgiumban milyen kormány alakul (és mikor: az előző kabinet felállása több mint 400 napot vett igénybe), továbbá lesz-e néppárti és szabadságpárti paktum az osztrák választás után, amelyen a két jobboldali formációnak áll a zászló – bár a néppárt és a zöldek vagy szociáldemokraták koalíciója sem kizárható. 

A jobbra tolódás emellett nem csak az EP-ben és a Tanácsban érdekes, hanem közvetett hatásai miatt is: a Zöldek és a liberálisok meggyengülése és az EPP-tagságának egyes megosztó társadalmi kérdésekben való jobbra tolódása kikezdheti a nagykoalíciót. Bár a teljes jobbszél összeborulására egyelőre kicsi az esély, nem kizárható, hogy a következő években lesznek olyan politikai kérdések a migrációtól a zöldpolitikáig, ahol hajlandó lehet együtt szavazni az EPP, az ECR, a PE és az AfD-s csoport, amivel akár szűk ad-hoc többség is formálható. 

Az EPP a választási kampányban egyebek mellett az autóipar zöldítésének halasztását és általában véve az európai Zöld New Deal felvizezését hirdette, amit illetően inkább jobbra találhat magának partnereket. Ehhez hasonlóan a „rendpárti” politika támogatottsága nőhet, az integráció mélyítésének és a nagyobb uniós pénzköltés engedélyezésének támogatottsága csökkenhet a következő években.

Gyengülhet továbbá az eddig jellemzően Macron és Von der Leyen által képviselt uniós „stratégiai autonómia” tartalommal való feltöltése, vagyis az EU külügyi, védelmi és geopolitikai szerepének növelése, a világgazdasági turbulenciák protekcionizmussal és iparpolitikai programokkal való kezelése, a Kínával szembeni, egyelőre alacsony lángon égő kereskedelmi háború felhevítését illető eltökéltség is. Az osztrák szélsőjobb és a francia szélsőbal esetleges hatalmi pozícióba kerülése pedig Ukrajna számára sem jó hír, miután ez tovább nehezíti az ország gyakran amúgy is magyar vétók által hányattatott katonai és anyagi támogatását. (g7.hu)