Mit kezdjünk a bűnös felmenők miatti traumákkal?
Apámnak nem tudunk – mi, emberek: akiket elárult és akiket nem – megbocsátani, mert előttünk nem ismerte el tettét és nem bánta meg azt, nem bánta meg, hogy lelkének sötétebbik fele legyőzte őt. Így aztán lehet őt szánni, lehet gyűlölni és lehet rá se hederíteni. Köpni vagy fütyülni rá: ez az én apám sorsa. A fentiekben felkínált (és általam is elfogadott) lehetőségeken túl, én még szeretem is őt […].
Húszéves koromban olvastam Esterházy Péter Javított kiadását, és nagy hatással volt rám. Esterházy akkoriban tízévnyi munka után befejezte hatalmas aparegényét, élete fő művét, a Harmonia Caelestist, majd két héttel később bement a Történeti Hivatalba, ahol három, a könyvénél is vaskosabb aktát adtak a kezébe, benne apja III/III-as ügynöki jelentéseivel, amelyeket több mint húsz éven át írt a belső elhárításnak. A Javított kiadás, Esterházytól különösen szokatlan lélektani reflektáltsággal, azt a kutya nehéz utat mutatja be, amit az írónak be kellett járnia ahhoz, hogy megértse apja döntéseit, és az addigi apaképét és a vele való viszonyát újragondolja, korrigálja. Ennek a folyamatnak a sok szégyennel, félelemmel és könnyel járó, mégis finom derűvel megírt feldolgozása teljesen lenyűgözött.
…köszönettel tartozom Ungváry Krisztiánnak. Köszönettel, amiért szembe kell néznem nagyapám múltjával, a nagyapáméval, akinek nem volt módja és ideje meghatározni engem, semmilyen módon és semmilyen mértékben. De ez a család dolga. Ez a szembenézés. Mert ilyen az élet, hogy nekem is vállalnom kell ezt.
Ezt már Bayer Zsolt írta válaszul a történésznek, aki levéltári kutatásai alapján írt cikket a publicista nagyapjáról, Gyimes Károlyról, aki testüregmotozó kiskőrösi nyilasból lett kommunista besúgó.
A két eset persze csak nagyon távolról hasonlít egymásra, a lélektani vonatkozásai miatt most mégis eszembe jutott egyikről a másik, mivel újra felmerültek az olyan kérdések, mint hogy milyen felelősségük van a leszármazottaknak a felmenőik tetteiért, vagy hogy hogyan lehet szeretni egy bűnös apát, nagyapát. A kérdéseket Bokor László pszichiáter-pszichoterapeutával és Varga Ágotával, a magyar zsidóság deportálását megszervező Endre László leszármazottairól filmet készítő rendezővel járjuk körül.
A rossz családi minták nem így öröklődnek
A pszichoterapeuta azzal kezdi, hogy az apák és fiúkozás (beleértve ebbe a nagyapák és lányunokákozást, stb.) nyilvánvalóan azért is problémás, mert a leszármazottakon nem kérhetők számon a szülők és nagyszülők cselekedetei, és az öröklődés-örökítés sem ilyen egyszerűen működik. „Amikor egy bűnöző gyereke azt mondja, hogy azért loptam, mert az apám is lopott, az a klasszikus példája a hamis és leegyszerűsített ok-okozati összeillesztésnek. Hiszen a tulajdonságok és viselkedési minták nem ilyen módon adódnak át: bűnözők és agresszorok gyerekei nem törvényszerűen lesznek szintén azok. Felnőttként mindenki maga felelős a tetteiért, még akkor is, ha a bűnöző gyereke valóban látott káros mintákat az apjánál.” Az más kérdés, teszi hozzá Bokor László, hogy belső harcokkal küzdő nemzeteknél alakulhatnak úgy a viszonyok, hogy ezt a harcot a generációk átadják egymásnak.
De akkor milyen felelősségük lehet a leszármazottaknak? Bokor László úgy fogalmaz, hogy ha valakinek a felmenői valamilyen traumát okoztak, arról természetesen a felmenők tehetnek, de az ezzel való szembenézés, ennek feldolgozása viszont már a leszármazott feladata. „Vagyis álláspontom szerint a szüleinktől a múltban kapott mentális nehézségekért a jelenben már mi vagyunk a felelősek. Ez persze nagyon igazságtalan, de hát ez van.”
Apám éjjelente betakart engem, másokat besúgott
A téma talán legnehezebb kérdése, hogy mit lehet kezdeni az olyan egymásnak feszülő érzésekkel, mint a szeretet és a megvetés. „Az ember az apját, nagyapját kisgyermekként egy ideig csodálja, bálványozza, legfeljebb később a csalódások sorozata miatt eltemeti ezt az érzést. De szereti, hiszen éjszakánként betakarta, és biztonságot adott neki – erre viszont bármely gonosztevő képes. Gyilkosok is lehetnek jó apák, akiket egyszerre lehet szeretni és később elutasítani, hálát és haragot egyszerre érezni irántuk. Az agresszorok a családon belül nem feltétlenül viselkednek agresszorként, még a náci vezetők is melegszívű családapaként jelentek meg a családi emlékezetekben” – állítja a szakember, aki szerint ettől is lehet annyira traumatikus ennek a megélése, mert a két apakép összeegyezhetetlen, miközben mindkettő igaz: apám éjjel biztonságot adott nekem, másokat viszont besúgott, esetleg a halálba küldött.
Ilyenkor sokan azzal a gyakran tudattalan megoldással élnek, hogy az egyik képet letagadják: megtagadják az apjukat és gyűlölettel beszélnek róla, vagy pedig letagadják a bűneit.
A felmenők tettei vagy nézetei miatti trauma komplex feldolgozására a pszichoterapeuta is egy irodalmi művet említ, György Péter Apám helyett című könyvét, ami szerinte gyönyörű példája annak, amikor valaki tartja magát a saját világnézetéhez, mégis végiggyötri magát a folyamaton, hogy megértse, mi mozgatta az apját, amikor az a szélsőjobboldali eszmék felé fordult. Szerinte az esztéta végül képes volt magában egymás mellé illeszteni az apja iránti szeretetet és világnézeti, ideológiai meggyőződésének elutasítását. „E feldolgozás során nagyon sok mindent megértett az apjából, majd önmagából, és végül sokat megtudott az emberről – ez utóbbiról szól a könyve.”
Megbocsátást kaphatnak, felmentést nem
De a megértés és a feldolgozás Bokor László szerint akkor is megtörténhet, ha valaki nem egy zseniális alkotó, Esterházy és György Péter mindenesetre „szépen megmutatják, milyen zegzugos, mennyi erőfeszítést igénylő folyamat ez”. De mi kell ahhoz, hogy valaki eljusson a megbocsátásig? A pszichoterapeuta szerint a feldolgozás a gyűlöletet mindenképpen kioltja, de ha el is jut valaki a megbocsátásig, az nem jelenthet felmentést. „Elismerjük, hogy a családtagunk bűnös volt, miközben megértjük azt a folyamatot, amelyben bűnössé vált. A bűnelkövetők lélektanilag megérthetők, de felmentést ezzel együtt nem kaphatnak. Ha valaki rákényszerül arra, hogy nyíltan szembenézzen a felmenői sötét oldalával, van esélye arra, hogy ez valamiféle katarzist okozzon benne.
Azonban attól, hogy valamit pszichológiailag rendbe rakunk magunkban, nem feltétlenül válunk jó emberré. De talán önazonosabbakká igen.
A totális tagadás
Varga Ágota 2005-ben, Leszármazottak címmel készített fontos dokumentumfilmet a magyar holokauszt kulcsfigurájának számító, a hazai zsidóság deportálását kivételes hatékonysággal megszervező egykori belügyi államtitkár, Endre László fiáról. (Endre László történelmi szerepét Sarkadi Zsolt néhány éve egy alapos, kétrészes cikkben dolgozta fel a 444-en.) Endre Zsigmond huszonéves volt, amikor a háború után Ausztriában bujkáló apjával együtt elfogták őket, ezután az apja ellen zajló per időszakában is rendszeresen látogatta őt az Andrássy út 60.-ban. Amikor a népbíróság elítélte Endre Lászlót, és kivégezték, Zsigmond elmenekült az országból, és közel hatvan éven át Argentínában élt, majd idős korára visszaköltözött Magyarországra.
Varga Ágota az akkor a nyolcvanas éveiben járó Endre Zsigmondot eleinte a családtörténetéről kérdezte, a férfi pedig láthatóan szívesen mesélt a legendáriumaikról, büszkén mutatta az apjáról és nagyapjáról szóló hatalmas irat- és fényképgyűjteményét és azt a petőfiszállási kúriát, ahol a gyerekkorát töltötte. És ahol 1944 áprilisában apja Adolf Eichmann-nal közösen döntött arról, hogy minden magyar zsidót egyenesen Auschwitzba küldenek.
Endre Zsigmond azonban nem hitt a holokausztban, az interjúk során a rendező hiába szembesítette őt nemcsak apja tetteivel, hanem alapvető történelmi tényekkel, a férfi szerint a beszámolók hiteltelenek voltak, a gázkamrák nem léteztek, és Auschwitz nem halál-, hanem munkatábor volt.
A rendező azt mondja, ekkor értette meg a holokauszttagadás pszichológiájának egyik lehetséges működését. „Endre Zsigmond vakon szerette az édesapját, rajongott érte, a túl szoros érzelmi kötődés pedig megakadályozta a tisztánlátását. És bár saját gyerekei is születtek, ő maga soha nem tudott igazán felnőni, mintha megragadt volna a gyermeki-fiatalkori énjében. Ezáltal képtelen volt szembenézni az apja valódi személyiségével, így pedig egy út maradt előtte: a teljes tagadás” – fogalmaz Varga Ágota, aki szerint Endre Zsigmond életének ez az erős apakép adta a legfontosabb talapzatát, amit ha megpróbált volna lebontani, talán minden összeomlott volna alatta. „Csakis így tudott megteremteni magának egy kiegyensúlyozott életet, és valószínűleg a családja is úgy látta jobbnak, ha nem szembesítik őt ezzel, és nem is vádaskodnak. Hiszen Endre Zsigmond gyerekei megmenekültek apjuk és nagyapjuk szemléletétől.”
A rendező ugyanis telefonon felhívta Endre Zsigmond Argentínában élő fiát és lányát, a beszélgetésekből pedig kiderült: ők már egyértelműen elutasítják apjuk és nagyapjuk szellemiségét. Varga Ágota szerint ez feltehetően toleráns anyjuknak és az argentin közegnek volt köszönhető.
Mindketten tisztában voltak a nagyapjuk tetteivel és az apjuk nézeteivel, amiket ők már ellöktek maguktól, miközben ezt a nehéz örökséget helyre tették magukban.
Endre Zsigmond lánya a telefonban úgy fogalmazott, azt nem kívánhatják tőle, hogy a nagyapja ellen beszéljen, ő viszont semmi olyasmivel nem ért egyet, ami mások életét vagy jogait sérti. „Az édesapám az egész életét annak szentelte, hogy próbálja megérteni és próbálja igazolni az édesapját. Ez emberileg érthető” – mondta, és hozzátette, nagyon nehéz helyzet, ha valaki nem tudja megérteni az elődei bizonyos lépéseit, mégis szereti őket.
Varga Ágota azt is megemlíti, hogy a Kádár-kor kulturális főideológusa, Aczél György leszármazottairól is forgatott egy dokumentumfilmet, amelynél hasonló benyomásokat szerzett: Aczél két lánya közül a fiatalabb, de leginkább az ő fia, azaz az unoka tudott reálisabb képet adni a három T politikusának közéleti szerepéről. Vagyis úgy tűnik neki, hogy sokszor legalább két generációváltás szükséges ehhez a tisztánlátáshoz, tapasztalatai szerint pedig a fiatal generációt kimondottan foglalkoztatja a generációkon átívelő traumák feloldásának, feldolgozásának témája.
Bokor László szerint a bűnös apával-nagyapával való azonosulás legalább olyan erős tud lenni, mint az ellenazonosulás, és az, hogy melyiket választja a gyerek, sok belső és környezeti összetevőtől függ. „Endre Zsigmond valószínűleg áldozatnak is tekintette magát: felakasztották az apját, az ő kivégzőivel szemben pedig hogyan lehetne elfogadó? Az apám gyilkosai azt állítják, hogy apám zsidókat küldött a halálba, de hogyan hihetnék azoknak, akik az én apámat akasztották fel?”
De az sem szerencsés, állítja a szakember, ha a szülők és nagyszülők egyfajta áldozatidentitást adnak át a gyerekeiknek. „Lehet és szükséges is együttérezni az ősökkel az átélt veszteségeik miatt, de az az áldozatidentitás, ami feljogosítottságérzéssel is párosul, nagyon destruktív, és megágyaz az előítéleteknek vagy az agressziónak. Mint amikor például egy zsidó származású ember azt mondja, hogy a múlt miatt ő minden egyes németet utál.”
Nem azt akarom, hogy elfelejtsék a Papi ügyét
Az is kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán megpiszkálnunk a nagypapa iratait, vagy jó helyen vannak ott a levéltárak mélyén. Bokor László szerint az mindig szerencsés, ha valakinek kérdései vannak a saját felmenőivel kapcsolatban, de az ügynökakták máig nem teljes transzparenciájára például nem azért lett volna szükség, hogy mindenki kikutassa a felmenői múltbeli bűneit, hanem a közélet hitelessége miatt.
Ha viszont a nyilvánosság előtt élő emberek felmenőivel kapcsolatban kerülnek elő múltbéli bűnök, az a pszichoterapeuta szerint nagyon sebezhetővé is teszi őket, hiszen olyasmiért kell nyilvánosan vezekelniük és elviselniük a köz megvetését, amiről nem tudtak – de még ha tudtak is, nem tehettek. „Egy agresszor leszármazottjának lenni ugyanolyan transzgenerációs traumát okozhat, mint akiknek áldozatok voltak a felmenői. Csakhogy előbbi esetében a leszármazott még csak támogatásra és együttérzésre sem számíthat, és ezzel a kiközösítéssel, szégyennel magára maradhat. Holott nyilván nem tehet arról, hogy ki volt a felmenője, senki nem választhatta meg az apját vagy a nagyapját.”
Ugyanakkor a pszichoterapeuták tapasztalata és a szakirodalom is azt mutatja, hogy
szinte minden családnak megvan a maga szégyene: tolvajok, besúgók, árulók, a gyereküket elhagyó apák és anyák. Csak az a kérdés, mekkora körben vagy időben milyen mélyen kutatunk.
A kollektív emlékezetet a családi múlttal való egyéni szembenézések mindenesetre biztosan erősítik, ezt a lehetőséget látta meg Esterházy Péter is a saját drámájában az ezredforduló környékén. A Javított kiadásban azt írta:
„Én a felejtés ellen dolgozom. Nem azt akarom, hogy elfelejtsék a Papi ügyét, hanem hogy megjegyezzék. Bocsánatot se akarok. (Ha kéne, térden állva esdekelnék. Ha ez volna a megoldás.) Hanem mit is? Hát... hogy valahogy az egész látszódjék. Hogy van, ami van, és ez van, az derült ki, hogy ez van.”
(Telex)
