A történelemhamisítás nem mindig bűn, de a tendenciózusság megbocsáthatatlan
A Napóleon című film semmiképpen sem „epikus történelmi dráma”, sokkal inkább egy tendenciózus gúnyrajz. Ridley Scott a tudományellenességével veszélyes vizekre evezett.
Szergej Eisenstein, a legendás rendező a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tizedik évfordulójára nagyszabású filmeposzt készített Október címmel. A „megrendelő”, a kommunista párt igényeinek megfelelően rengeteg statisztával, látványos akciójelenetekben dolgozta fel a Téli Palota elképzelt ostromát.
Eisenstein filmje annyira jól sikerült, hogy a belőle kiemelt fotók valódi felvételeknek hazudva a sztálini Szovjetunióban a történelemtankönyvekbe is bekerültek. Arra, hogy valójában talán két tucatnyi bolsevik puccsáról volt szó, ekkor már tilos volt emlékezni, és az új történelmi valóság az lett, amit a tömegek a vásznon láttak, Eisenstein kurzusfilmjében: vagyis hogy matrózok, katonák és népi felkelők tömegei fegyverrel harcolva foglalták el a Kerenszkij-kormány utolsó menedékét.
Eisenstein óta történelmi filmeposzok, kalandfilmek garmadája készült, és ezek szinte kivétel nélkül fikciós alkotások. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a valós történelmi alakok mellett kitalált, a valóságban sosem létezett személyek is feltűnnek a vásznon, hanem abban is megnyilvánul, hogy a film alkotója bonyolult társadalmi-politikai folyamatokat leegyszerűsítve, közérthetőbben ábrázol, a valóságban banális módon bekövetkező eseményeket pedig, a grandiózusabb hatás vagy éppen az aktuális hatalom elvárásainak való megfelelés végett, erősen felnagyítva, esetleg torzítva mutat be. Ugyanez vonatkozik a történelmi személyekre is, akiket gyakran túlidealizált, vagy ellenkezőleg, túldémonizált karakterként álmodnak vászonra a rendezők, ebből következően aztán gyakran olyan hőstetteket vagy éppen rémtetteket tulajdonítanak nekik, amelyeknek a korabeli forrásokban nyomuk sincs.
Kurzusfilm-e a Napóleon?
Az efféle rendezői húzás voltaképpen történelemhamisítás. Ez azonban olyan erős, már-már orwelli kifejezés, hogy inkább csak a kurzusfilmek esetében illik használni.
Mi is a kurzusfilm? A Szómagyarító szerint olyan propagandaelemeket is tartalmazó film, amely a történelmi személyeket vagy eseményeket a regnáló hatalom szája íze szerint, annak aktuális napi politikai érdekeinek alávetve mutatja be. Korábban főleg a szocreál filmgyártás „remekeit” értették rajta, mostanság viszont a magyarországi független sajtóban leginkább a magyar kormány által bőkezűen támogatott, történelmiként aposztrofált, valójában az adott korszakról vagy történelmi alakról hamis, túlidealizált képet festő, a szakmabeli hiányosságokat nemzeti giccsel kompenzáló alkotások megfelelője.
Kérdés, hogy a kurzusfilm megjelölés használható-e olyan történelmi filmekre is, amelyek alkotói nem kifejezetten egy konkrét hatalmi tényezőnek akarnak megfelelni, hanem inkább az éppen aktuális korszellemhez, divatos szóval mainstream eszmei irányzatokhoz igazítják, „hajlítják” a történelmi nyersanyagot. Ennek a legfrissebb példája Ridley Scott Napóleon című filmje, amely a Joaquin Phoenix által alakított francia császárt meglehetősen tendenciózusan ábrázolja, mintegy a toxikus maszkulinitás megtestesítőjeként, akinek a nőkkel való kapcsolatát leginkább a félelemből fakadó agresszió jellemzi, és aki a párkapcsolati kudarcokból fakadó frusztráltságát a csatatéren, katonák millióinak a húsdarálóba küldésével éli ki.
Mintha Putyint keresztezték volna Trumppal
A 2023-as Bonaparte egyszerre szadista hajlamú diktátor, aki ágyúval lövet a fegyvertelen tömeg közé, és egy nagyzási mániában szenvedő, szánalmas bohóc, akit az anyja meglett férfikora ellenére is madzagon rángat, és aki majdnem összecsinálja magát az első nagyobb csatája előtt. Mintha Putyint Trumppal keresztezték volna – ennél kegyetlenebb karaktergyilkosságot manapság nehezen lehet elképzelni.
Scott filmje tehát valójában egy tendenciózus gúnyrajz, semmiképpen sem „epikus történelmi dráma”, ahogy a film műfaját a Wikipedia-szócikk meghatározza. Hogy pontosan mi volt a művészi szándék, nem derül ki a csaknem háromórás mozgóképből. Az említett tendenciózusság kifejezetten árt az alkotásnak, amennyiben a főhőst egy fájóan egysíkú, unalmas, szánni való, stabilan ellenszenves figurává silányítja. Azt a Napóleont, aki a valóságban a világtörténelem egyik legizgalmasabb, legellentmondásosabb, egyszerre dicsőített és gyűlölt alakja, és akinek a jelleme rengeteget változott az évek során, a karrierje alakulásának függvényében.
Napóleon esete a nem ember által épített piramisokkal
Azzal nincsen különösebb baj, ha egy történelmi film nem követi pontosan az eseményeket olyan formában, ahogy a történészek feltárták, vagy kiszínezi egyes történelmi személyiségek karakterét, felnagyítva bizonyos jellemvonásaikat. A legtöbb filmes el is ismeri, hogy az alkotásaik sok szempontból nem tekinthetők hitelesnek. A történelmi tényektől való eltérést rendszerint a művészi szabadsággal, a drámai hatáskeltéssel, esetleg dramaturgiai szükségszerűséggel, illetve a filmes adaptációk korlátaival magyarázzák.
Nem így Ridley Scott. „Amikor történészek kritizálnak, meg szoktam kérdezni: Bocs, haver, ott voltál? Nem? Akkor fogd be a kibaszott pofádat!” – hangzik az azóta szinte szállóigévé vált idézet a Sunday Timesnak adott interjúból. A 86 éves brit rendező azt is büszkén újságolta el: nem volt szüksége arra, hogy a filmje forgatása előtt vagy közben történészekkel konzultáljon.
Azok után, hogy egy másik interjúban megjegyezte, a piramisokat biztosan nem emberek építették (és ez vajon elég ok, hogy a kis francia káplár ágyúval lövessen rájuk?), inkább bele se merünk gondolni, honnan merítette akkor az információit Napóleon életéről. (A legszembetűnőbb történelemhamisításokat és blődségeket Lenthár Balázs történész, a hvg.hu munkatársa gyűjtötte össze.)
A nyilatkozataiból az is kiderül, hogy Scottnak meglehetősen bizarr és gyermeteg elképzelése van a történészszakmáról. Olyannak láttatja a történészeket, mint a kódexmásoló szerzeteseket, akik kizárólag arra képesek, hogy a másodlagos forrásokat reprodukálják, illetve a hézagos részeket a fantáziájukkal töltsék ki. „Napóleon meghal, majd tíz évvel később valaki könyvet ír róla. Aztán valaki fogja azt a könyvet, és ír egy másik könyvet, és így 400 évvel később rengeteg fantázia van [a történelemkönyvekben]” – nyilatkozta a Sunday Timesnak. Eszerint a komplett történelemtudomány a segédtudományaival, a forráskutatással és a forráskritikával együtt, de talán még a régészet és a nyelvtörténet is csak humbug. Senki nem volt ott, senki nem tudhat semmi biztosat.
Nem nehéz belátni, milyen abszurd eredményre vezet az efféle tudományellenes attitűd. E logika alapján ugyanis nem csupán azt lehet kijelenteni, hogy Napóleon egy megalomániás tömeggyilkos volt, aki csak halált és pusztulást hozott Európára, hanem például azt is, hogy Hitler végső célja valójában Európa felvirágoztatása volt, haláltáborok pedig nem is léteztek.
Húsz-harminc év múlva már nem lesz szemtanú, aki igazolhatná az állítás ellenkezőjét, tehát a scotti logika szerint akár igaz is lehet, hiszen a korabeli propaganda is ezt állította. Hogy ebből a korból már audiovizuális források is rendelkezésünkre állnak? Azokat bárki manipulálhatja, például azok, akik el akarják hitetni velünk, hogy az egyiptomiak képesek voltak 20 tonnás köveket arrébb görgetni.
A történelmi filmek napos és árnyékos oldala
Miklósi László történelemtanár, a Történelemtanárok Egyletének elnöke nyilatkozta korábban, hogy egy jó történelmi film rengeteget segíthet a diákoknak elképzelni egy adott korszakot. Nem baj, ha a cselekmény nem követi pontosan azt, ami a történelemkönyvekben szerepel, ha a korrajz hiteles, a sztori szintjén néhány ferdítés vagy pontatlanság is belefér. A lényeg, hogy felkeltse a diákok érdeklődését a téma iránt.
Miklósi azonban azt is hozzátette, hogy bizonyos esetekben egy történelmi film árthat is, amennyiben téveszméket terjeszt, vagy torzítja a múltról alkotott képet. Példaként ő is Eisenstein Október című opuszát hozta fel. Magának a beszélgetésnek az apropója az Aranybulla című sorozat volt.
A Napóleon sajnos ez utóbbi kategóriába tartozik, bár bízunk benne, hogy egyetlen képkocka vagy sor sem kerül majd belőle egyetlen tankönyvbe sem. A film szerencsére csak 16 éven felülieknek ajánlott, az viszont biztos, hogy ha néhány tanuló megnézi, és szóba kerül az iskolában, a történelemtanárnak sok értékes időt kell majd elfecsérelnie arra, hogy lebontsa a film által kreált mítoszokat.
A figyelemfelkeltő hatása azonban vitathatatlan. A Napóleonról (a személyről, nem a filmről) szóló szócikk már a trailer megjelenése napján a harmadik helyre ugrott a legolvasottabb angol nyelvű Wikipedia-szócikkek listáján, maga mögé utasítva az olyan népszerű vetélytársakat is, mint a Sex és a ChatGPT.
Persze kérdés, ki olvassa végig a közel 20 000 szavas, több mint 420 lábjegyzettel ellátott ismeretterjesztő cikket a valaha élt leghíresebb franciáról. Remélhetőleg többen, mint ahányan megnézik a róla készült film négyórásra tervezett rendezői változatát. (NAPUNK)