Ha a Magyarországról közvetített kultúrpolitikai üzenet az, hogy a magyar kultúra kisebbségellenes, diszkriminatív, homofób, akkor az külföldön úgy csapódik le: a magyarok (a magyar alkotók, kurátorok, intézményvezetők, szerkesztők) kisebbségellenesek. Vélemény.
Sajátosan „belmagyar” történetként bomlik ki a Nemzeti Múzeum körüli botrány. A magyar sajtó azt találgatja, milyen hatalmi harcok mehetnek a háttérben. Kinek az embere L. Simon László, hirtelen leváltott múzeumigazgató (a hatalomé), ki jöhet utána (a hatalomé). Merre tart Magyarország (amerre a hatalom diktálja, a még nagyobb, még erősebb hatalom felé).
Határon túl
És ezek között a viták között, az egyre kétségbeesettebb, dühödtebb köldöknézés napjaiban fel sem tűnik, hogy jelentős veszteségeket könyvelhetünk el mi, Magyarország határain kívül élők is. Ez az a tragikomédia, amelyben hülyét csinált magából a magyar kultúrdiplomácia, és amely tovább élezi a társadalmi ellentéteket, mindig nagyobb veszély és megbélyegzettség felé sodorva a kiszolgáltatottakat (például az LMBTQ+-közösség tagjait, hiszen őket ábrázolják a Nemzeti Múzeumban kiállított, majd cenzúrára ítélt fotók).
Azok, akik elhitték az elmúlt évek kormányzati „stratégiáit”, ígéreteit, hogy a határon túli alkotók művei, a határon túl keletkező magyar kultúra is részévé válik egy, a saját határain túlra is látó, reagáló magyar kultúrpolitikának, azok most saját hiszékenységükben, megelőlegezett bizalmukban csalódhatnak.
A magyar kultúrdiplomácia nemcsak Magyarországot képviseli, hanem tényleg a teljes magyar kultúrát. Bármilyen nemzetközi hírű, szintű kiállítás van, bárhol jelennek meg világszerte a magyar intézmények, küldöttek: rajtuk keresztül értelmeznek mindent, ami magyar kulturális jelenség.
Amilyen nehéz megértetni a kettős állampolgárság által teremtett jogi viszonyokat, hiteles módon elfogadtatni, hogy a Magyarország határian belül és kívül élő magyarok ugyanannak az állampolgári közösségnek a részei (vagy nem), éppoly nehéz elérni azt, hogy a szlovákiai, erdélyi, vajdasági, kárpátalji magyar kultúrát elválasszák a magyarországitól.
Kulturálisan, különösen a kívülállók számára, különösen az ismerethiánnyal vagy éppen előítéletekkel rendelkező kívülállók számára mi mind ugyanolyanok, ugyanazok vagyunk. Magyarok – és ide kerülhet pozitív, negatív előjel egyaránt. Most éppen nagyon kínos jelzőkkel birkózunk.
Kisebbségellenes
Ha a Magyarországról közvetített kultúrpolitikai üzenet az, hogy a magyar kultúra kisebbségellenes, diszkriminatív, homofób, akkor az külföldön úgy csapódik le: a magyarok (a magyar alkotók, kurátorok, intézményvezetők, szerkesztők) kisebbségellenesek. Hiába küzd valaki Bukarestben, Pozsonyban stb. azért, hogy az országos (nemzeti?) emlékezetpolitika integrálja a magyar kisebbségi kultúrát is, ha ennek pont az ellenkezőjét lehet tapasztalni Budapesten.
Kisebbségi kultúrát akartok a közép-kelet-európai államok kiemelt kulturális intézményeiben? Mennyi jut kisebbségi kultúrából, toleranciából minderre Budapesten? Ez az a válasz, amit sokan, sokszor megkaptunk, és meg fogunk még kapni ebben a térségben. Na pont ugyanannyira számíthattok. És ugyan mit is válaszolhatnánk erre? Hogy L. Simon László a tolerancia éllovasa a Fidesz rezsimben, mert időnként, kivételesen nem követte totális merevséggel a kisebbségellenes jogszabályokat? Ennyi lenne a mentségünk?
Na de hát az etnikai kisebbségekkel szembeni toleranciát ne keverjük össze a szexuális kisebbségekkel – horkan fel a nemzetállami, biopolitikai előítéletekből várakat és elnyomó rezsimeket építő autokráciák kisebbségi támogatója. A kisebbségi magyarok a nemzeti hagyományokat ápolják, a buzik azok meg buzik. Körülbelül ez az ellenvélemény logikája.
Lehetne ez ellen strukturálisan is érvelni, történelmi példákat hozni fel arra (a náci Németországtól a thatcheri Nagy-Britanniáig), amikor a különböző etnikumokhoz, felekezethez vagy szexuális kisebbségekhez tartozó embereket egyszerre bélyegezték meg, egyszerre indult ellenük leszámolás, és ugyanabban a szolidaritásközösségben kellett megtanulniuk együttműködni, védekezni. Akkor legalábbis, ellentétben a modern autokráciák kozmetikázott, rejtett elnyomásainak korával, megértették, hogy ugyanolyan kockázatokkal néznek szembe.
Tegyük félre most ezeket a történelmi, strukturális érveket – nem a cizellált eszmecserék korát éljük. Utaljunk csak arra a tényre, hogy a most hatalomra törő szlovák, román és más közép-kelet-európai szélsőjobb folyamatosan kombinálja a magyarellenességet a homofóbiával, az antiszemitizmust a romaellenességgel. Ez egy jól meghangszerelt, felhangolt kórus. Egy szólamot megszólaltatsz és a propaganda arra kapható áldozata már hallja is a következő szólamot. Indulatai az egyik megbélyegzett csoportról áttevődnek a másikra. Nem is nagyon tud, nem is nagyon akar különbséget tenni a magyarok és a „buzik” között. Az elfajzottak azok elfajzottak.
Mi történik akkor, ha a homofób üzenetet Budapesten szólaltatják meg? Rezonálni fog rá Pozsony, Bukarest! Az a szélsőjobb, ami ma Magyarországon erősödik, az erősödik a szomszédos régiókban is. Csak ezekben az országokban a kisebbségi magyarok az idegenek, a megtűrtek, azok, akik ellen izgatva egyre több támogatót szerez magának a szélsőjobb. Van, hogy egyértelmű jelei vannak ennek – így tör az élre a román szélsőjobb. És van, hogy ez most nem látszik, mint például a Fico-féle szüneteltetett, felfüggesztett magyarellenesség vidékén. Aki a nacionalizmusok történelmét ismeri, az tudja, a különböző xenofóbiák nem szűnnek meg, az időszakos szünetekből bármikor reaktiválódhatnak.
Az elbocsátás
Tegyük félre a tartalmi aggályokat. Azt, hogy milyen kiállítás miatt volt botrány Budapesten (World Press fotók, a világon mindenhol elismert vizuális tartalom vált „gyanússá” és megkérdőjelezetté itt), és tegyük félre azt is, hogy mi a „gyermekvédelminek” csúfolt homofób törvénycsomag. Ez utóbbit nehéz félretenni, mert mintául szolgál a kisebbségellenes törvénykezésnek régiószerte, de némi vigaszt jelent, hogy az intolerancia legalizálásában és intézményesítésében a Magyarországgal határos nemzetállamok le vannak maradva. Bízzunk továbbra is a lassúságukban, mert másban nem nagyon bízhatunk! Maradjunk annál az egyszerű ténynél, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóját egyik pillanatról a másikra, rajtaütésszerűen, engedve a politikai izgatásnak le lehet váltani.
És vessük össze ezt a tényt azzal, hogy mit akar a Magyarország határain kívül élő magyar nemzet? Kulturális autonómiát, a politikai hatalomgyakorlástól független, védett kulturális környezetet. Jogot a döntéshez a saját kulturális tartalmaik fölött. Ehhez pedig megfelelő intézményeket és intézményvezetői posztokat. Sőt még annál is többet (merész, és messzire szaladó álmaiban): döntéshozói lehetőséget annak az országnak a központi, kiemelt kulturális életében, amelyben él. Nem csak kisebbségi lábjegyzet lenni félreeső, marginalizált zugokban. Hanem meghatározó, egyenrangú döntési pozíciót, jól hallható, jól látható kisebbségi tartalmakat a többségi tartalmakkal szemben.
Ezeket az egyenjogúsító vágyakat és törekvéseket hogy lehet összeegyeztetni a magyarországi mintával? Megint játsszuk le a képzeletbeli párbeszédet Bukarestben, Pozsonyban és a többi helyen. Képzeljük el, hogy a hatalmi túlkapásokkal és méltánytalanságokkal szemben veri az asztalt a kisebbségi magyar. Mire számíthat? Hogy barátságosan figyelmeztetik: még mindig nagyvonalúbban és demokratikusabban bánnak vele, mint amilyen elbánásban a magyar kulturális élet központi intézményének vezetője részesült a magyar kormány részéről.
A magyar „kultúrharc” egyébről sem szólt az elmúlt években, mint arról, hogyan lehet megszerezni és megerősíteni a hatalmat kulturális eszközökkel. Az, amit a Magyar Nemzeti Múzeum botránya Magyarországról külföldre közvetít, valami egészen mást tanít: azt, hogy hogyan lehet a kultúrát felszámolni, hitelteleníteni hatalmi eszközökkel. És ha ezt netalántán a közép-kelet-európai szélsőségesek megtanulják, akkor a kisebbségi közösségeknek annyi. Állampolgárságok, közjogi intézmények jöttek-mentek ezen a vidéken, impériumok változtak. A kulturális javaink viszont még a legsötétebb diktatúrák éveiben is nyújtottak annyi tartalékot, ami elég volt a közösségben maradáshoz. Volt valami kulturális közös nevezőnk. Ez kerül most veszélybe.
A kultúrharc ideológusai
És mit tesznek a kultúrharc ideológusai mindeközben? Mialatt a Magyar Nemzeti Múzeum botránya dúlt, aközben cseverészett vidáman Demeter Szilárd és Békés Márton a számtalan propaganda talkshow-k egyikében. Mit tudhattunk meg ebből a beszélgetésből? Demeter Szilárd fűt-fát megígért az elmúlt években: határokon átívelő, új sajtóstratégiát (annyi valósult meg belőle, hogy eltűnt az erdélyi magyar sajtó – 1918 óta nem volt ilyen szűk a tartalomkínálat), a Kárpát-medencei, tömegeket elérő irodalom-népszerűsítést (az elindított lapok bedőltek, sokat hitegetett szerkesztőségek, alkotók maradtak magukra, fokozódott a kulturális elsivatagosodás), és a kortárs magyar irodalomnak új, hatékony intézményes hátteret biztosító központot: a Petőfi Irodalmi Múzeumot. Erről a múzeumigazgató most, kudarcainak sokadik évében mit mond? „Én egy közepes méretű, nem túl izgalmas múzeumnak vagyok az igazgatója”.
Valóban, messze elmarad a PIM az ígéretektől, de nem volt túl nagy az ár meg a milliárdos költségvetés ehhez a kudarcos teljesítményhez? De. Sem Békés, sem Demeter nem jön zavarba attól, hogy tevőlegesen hozzájárultak és megerősítették a kultúrafelszámolás rendszerét. (Demeter esetében annyival súlyosbítva ezt, hogy rá, mint erdélyi társtettesre haragszik most a magyar társadalom jelentős része).
Azon derülnek, egymás humorát mélyen elismerve, hogy – egy időre – senki nem zaklatta őket pénzért. Vicces, nem? A kiéheztetés, a kézből etetés, a személyes lekötelezés, lefizetés, kulturális korrumpálás, kiszolgáltatottá tevés rendszerében azon nevetgélni, hogy kunyerálnak az éheztetettek? Hogy Demeter Szilárdnak és Békés Mártonnak, a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve a Terror Háza igazgatójának hogyan áll hatalmában megalázni alkotókat. Komáromban vagy Marosvásárhelyen azért, ahol az oly sokat emlegetett nemzeti (úgyis mint kisebbségi) kultúra mindig kunyerálástól, potentátok jóindulatától függött és függ, nehezebb tiszta szívvel velük nevetni. (DENNIKN)