Polgári perbe az ember általában nem egy konfliktus kirobbanásának másnapján kerül.
Sokszor hónapok, akár évek alatt alakul ki olyan helyzet, amit a felek már nem tudnak egymás közt feloldani, ezért a közhatalom segítségét kérik, hogy tegyen köztük igazságot. Ez is egy szolgáltatás (miként a nevében benne is van), amit az állam az adónkból (és az illetékből) biztosít, joggal várjuk el tehát, hogy kielégítően működjön. Csakhogy a gyakorlatban a perek a konfliktusok jelentős részét nem feloldják, hanem elmélyítik, ami újabb pereket termel – nem véletlen, hogy a közvélemény nincs túlzottan megelégedve a magyar bíróságok munkájával. A jogi praxisban ezért is kaphat egyre nagyobb szerepet a pszichológia fejlődő tudománya, amit akár a tanúk szavahihetőségének ellenőrzésére, akár konfliktus feloldására alkalmazhatnak a bírók és az ügyvédek. Az ELTE jogi karának jogpszichológiai tudományos diákkörének előadásán az ELTE-n pszichológia szakot is végzett Grád András ügyvéd (aki a strasbourgi Emberi Jogok Bíróságának első magyar munkatársa volt) mutatta be a hallgatóknak, milyen pszichológiai folyamatok mozgatják a polgári pereket, és hogyan lehet ezeket befolyásolni.
Az esetek többségében már maga a per is attribúciókkal, vagyis tulajdonításokkal indul. Grád András Elliot Aronsont idézi, aki A társas lény című szociálpszichológiai alapművében leírta, hogy ha Mr. Protestáns, jómódú, fehér amerikai elmegy egy Puerto Ricó-i bevándorló háza előtt, és lát két felborult kukát, azt fogja gondolni, „ezek a Puerto Ricó-iak úgy élnek, mint a disznók”. Ha ugyanezt egy másik protestáns, jómódú fehér amerikai háza előtt látja, akkor meg azt, hogy „biztosan a kóbor kutyák voltak”. Ugyanígy aki a pert elindítja (a felperes), azt feltételezi a másikról, hogy rosszhiszemű, és úgyis hazudni fog. Ezért bár pontosan tudja, mennyi pénz jár neki, háromszor annyit ír a keresetébe – családjogi perben pedig egy valós állítás helyett három valótlant –, abban bízva, hogy a bíróság majd úgyis levesz belőle, és valahol középen megáll az igazság. A bíróság kiküldi a levelet az ellenfélnek (az alperesnek), aki meglátja a háromszoros összeget, és úgy felmegy benne a pumpa, hogy bekövetkezik az önbeteljesítő jóslat klasszikus esete: noha tudja, hogy valójában mi ebből az igaz, leírja, hogy a másiknak ugyan nem jár semmi.
Az ellenkérelem (viszontkereset) visszamegy a felpereshez, aki öntudatosan nyugtázza, „lám, milyen bölcsen tettem, hogy háromszor annyit írtam! Tudtam én, hogy le fogja tagadni!” Ettől kezdve beindulnak azok a pszichológiai folyamatok, amelyek mentén a felek beássák magukat a lövészárokba, innét lövöldöznek egymásra az akár évekig tartó állóháborúban.
Újragyártott emlékek
A polgári perek egyik jellegzetes pszichológiai mechanizmusa a kognitív disszonancia feloldása: ha a fejünkben két egymással össze nem egyeztethető tudattartalom egyidejűleg van jelen, az stresszt okoz bennünk, és késztetést arra, hogy feloldjuk.
Ha szeretem a gyerekemet, de utálom a házastársamat, könnyen meggyőzöm magamat arról, hogy a másik nem is szereti a gyereket, csakis azért követeli őt magának, hogy engem bosszantson. Könnyebb ezt elhinni, mint azt, hogy a másik is szeretheti a gyereket
– hoz példát az ügyvéd, aki keresetlevelek tömkelegében találkozik ezzel. Párhuzamosan működő pszichológiai folyamat a jó egészre törekvés, amit a gestaltpszichológia (alaklélektani megközelítés) jeles képviselője, Max Wertheimer írt le a múlt század elején. Eszerint szeretjük a világot kerek egésznek látni, és ami ebbe nem illik bele, azt szépen lenyesegetjük. Mi vagyunk a jók, ők a rosszak, hajlamosak vagyunk feketén-fehéren látni a dolgokat, ahogy a politikában, úgy a perekben is.
A jogpszichológián belül külön tudomány a tanúvallomások hitelességének vizsgálata, hiszen egy perben olyan dolgokról kell számot adni, amelyek talán évekkel korábban történtek, miközben a legtöbb ember azt se tudja megmondani, mit ebédelt 8 nappal ezelőtt. Ekkor a kognitív disszonancia feloldása és a jó egészre való törekvés mentén akár újragyártjuk az emlékeinket is. Így lehetséges, hogy egy tanú mélyen átéli és elhiszi azt is, hogy még a hatvanas években örökölt valakitől egy személyi számítógépet, noha ez fogalmilag kizárt. „A peres felek is teljesen másképp fognak emlékezni ugyanarra az eseményre. Ha a feleség három évvel ezelőtt egy vállalati mulatságból spiccesen jött haza, a férj el fogja mondani, hogy a neje négykézláb jött haza, és részegen nekiment az ajtófélfának, míg a feleség állítja, hogy színjózanul jött haza, és a férje lekevert neki egy akkora pofont, hogy nekiesett az ajtófélfának. Ennyire eltérhetnek egymástól a vallomások, míg az igazság általában valahol a kettő között van” – érzékelteti Grád András. Persze nem szabad kizárni annak lehetőségét, hogy az egyik fél nem hazudik a perben, hiszen vannak, akik becsületesek, nem ferdítenek, de
ne legyenek illúzióink arról, hogy amit a bíróságon látunk-hallunk, az megfelel a valóságnak.
Lehet, hogy az illető mélyen el is hiszi, amit állít, de ettől még nem lesz igaz. És ha valaki egyszer már elkötelezte magát egy állítás mellett, azon már a perbeli igazmondás kötelessége miatt sem változtathat, különben a pénzbírság tetejébe elveszíti még a jóhiszeműsége látszatát is, és borítékolható a pervesztés.
Frusztráció, regresszió
Az ügyvéd szerint mindenki azt várja a bírótól, hogy vele azonosuljon. Ha a másikat is próbálja megérteni, már nem lehet elfogulatlan – pedig éppen ez az elfogulatlan bíró mércéje. A szubjektív torzításaik mentén a felek mégis azt élik meg, hogy ha a bíró „középen” van, akkor a másik javára elfogult – ezért tesznek rengeteg elfogultsági indítványt a bírókkal szemben, jórészt alaptalanul. Minden tárgyalás rendkívül frusztráló, hiszen sok forog kockán, az egzisztenciánk, a lakhatásunk, vagy hogy kinél legyen a gyerek elhelyezve, így a frusztráció-agresszió hipotézis is működésbe lép: a frusztráció agressziót szül, ami frusztrációt, és így tovább, ami eleve nem tesz jót a perek hangulatának. A frusztráció még egy sajátos pszichológiai jelenséget okoz, a regressziót. Amikor valaki szorong, hajlamos olyan magatartásra, ami csak fiatalabb életkorban lenne normális. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy
a felek úgy viselkednek a tárgyalóteremben, mint az egymásra mutogató, nyafogó óvodások, és döbbenetes állításokra ragadtatják magukat,
például azt mondják a válófélben lévő házastársukról, hogy éjjel bicskával faragja a közös bútoraikat – hoz példát Grád András.
„Az egész tulajdonképpen egy játszma: mindenki tudja az igazságot, kivéve a bíró, pedig neki kell dönteni. Így kénytelen trükkök gazdag tárházával rendelkezni, hogy ezt kiderítse. Ilyen például a lőszerhajó-effektus: a II. világháborúban a lőszerhajók általában 8 nap alatt keltek át Amerikából Európába, és közben tudták, hogy tengeralattjáró-támadásnak vannak kitéve. Az első napon a matrózok még lázasan pásztázták a tengert, hátha felbukkan egy periszkóp. Így tettek a második, harmadik napon, és miután a hatodik napon hátradőltek, hogy nincs itt semmi veszély, a hetedik napon érte őket a támadás. A bíró ki tudja használni, ha lanyhul az éberség, ez a hamis tanúzás lebuktatásának is egy módja. Mint amikor A nyolcadik utas: a halál végén Sigourney Weaver már a mentőhajóban ül, majd egyszer csak előbújik a háta mögül a szörny, és a moziban mindenki hanyatt esik a székében. Amikor fel vagyunk készülve a támadásra, az éberségi szintünk magas, ezért a tárgyalás elején még mindenki nagyon figyel, de amikor a bíró közli, hogy nincs több kérdése, leeresztenek. Aztán megszólal, mint Columbo, az ajtóból visszafordulva, hogy „bocsánat, egy dolgot még elfelejtettem megkérdezni”.
Feudális hagyományok
A polgári perek menete hazánkban a mai napig tele van feudális hagyományokkal, a tárgyalóterem elrendezésétől a megszólalás sorrendjéig – magyarázza Grád András. A bíró középen trónol a pulpituson, paternalisztikus helyzetben, akár a hajdani szolgabírók, míg a felek a konfrontatívan szembefordított asztalok mögött ülnek, de még a felszólítás sorrendje is a hűbéri láncot idézi. Semmi nem kötelezi a bírókat, hogy a tanúkat végig állva hallgassák meg – és ők sem túlélőtréningre jelentkeztek –, a gyakorlat mégsem változik. Ezek az íratlan szabályok nem szerepelnek a polgári perrendtartásról szóló törvényben (Pp-ben) sem, csupán töretlenül túlélő több száz éves hagyományok. Pedig a tapasztalat azt mutatja, ahol mindenki egymás mellett ül – például a japán családjogi bíróságon, ahol a felek közösen egy asztalt ülnek körbe –, már ettől sokkal könnyebb a megegyezés. Ennek elősegítésére, illetve az ellenfél legyőzésére hatékony módszer lehet az NLP (lásd keretes írásunkat), amit nem csak jogászok alkalmazhatnak, hogy céljaikat elérjék. A módszer bevethető az élet bármely területén, ahol fontos a hatékony kommunikáció, a neveléstől az üzleti életen át a politikáig.
„Programozza agyát, mielőtt más teszi meg ön helyett”
A neuro-lingvisztikus programozás úgy született meg az 1970-es években, hogy amerikai kutatók (nyelvészek, pszichológusok) „intuitív zsenik” kommunikációs módszereit gyűjtötték össze, majd tanulható rendszerként leírták ezeket. Az NLP egyik alapaxiómája, hogy az emberek soha nem a valóságra reagálnak, hanem a valóságról magukban kialakított saját „térképükre”, amelyen nem is elsősorban tények szerepelnek, hanem a helyzet egésze, annak valamennyi érzékleti minőségével: a látvány, a hangok, a tapintás, illetve szag- és ízingerek is. Fontos információkat rejt a metakommunikáció, mint a hangszín, a testtartás és a szemmozgás is, amit a magyar nyelv érzékletesen leír: ha valaki szemforgató vagy a hangja hamisan cseng, valószínűleg nem mond igazat. Ennek megítélésekor érdemes a szubjektív intuíciónkra hagyatkozni, ami többnyire helyesen jelez nekünk.
Az NLP praktikus kommunikációs fogásokat is tartalmaz, mint a probléma felszeletelése („egy versenybiciklit is meg lehet enni, kellően apró darabokban”), a kizökkentés váratlan fordulattal (ami akár az életünket mentheti meg például egy utcai rablásnál), vagy az elkötelezettség megteremtése ügyünk iránt (erről szól minden nyilvános aláírásgyűjtés). Léteznek persze különféle „agymosó” technikák is, mint a sulykolás, amivel a reklámok és a propaganda is élnek, hiszen már tudományosan is kiszámolták, hány óriásplakátot kell látnunk naponta, hogy egy párt kampányüzenete vagy egy mosópormárka rögzüljön a tudatalattinkban. Ha nem ismerjük ezeket a módszereket, védtelenebbek vagyunk velük szemben, ezért is jobb, ha mi programozzuk az agyunkat, mielőtt mások teszik meg helyettünk.
(Népszava)