Miért néz félre a legtöbb magyar, ha szabályszegést lát, ahelyett, hogy beavatkozna?

Magyarország egy időben valóban a házmesterek országa volt, de nem ez az oka, hogy az önkéntes rendőrködést továbbra is általános lenézés övezi – miközben Nyugaton a szabályszegő feljelentése normális, és közösségi feladatnak minősül. Itthon az alacsony közösségi szellemből, a szolidaritás hiányából és a küzdelmes létfenntartás miatti agresszióból fakad, hogy a legtöbben szemet hunynak mások normaszegése fölött, akkor is, ha közbeléphetnének. Ráadásul a magyarok abban nőttek fel, hogy árulkodni csúnya dolog.

Magyarországon az elnyomó politikai hatalmak egyik fontos bázisát jelentette, hogy az emberek megfigyelték, besúgták, feljelentették egymást. Az önkéntes rendőrködést azóta is általános lenézés övezi. Azonban számos nyugati társadalomban a szabályszegések feljelentése inkább közösségi feladatnak minősül, és természetes jelenség, hiszen amennyiben a közösség tagjai betartatják egymással a törvényeket, szabályokat, egyre tisztább, élhetőbb és rendezettebb lesz a világuk. 

Cikkünk fő kérdése, hogy társadalmunk normális működését segítjük-e azzal, amikor egy szabályszegőt levideózunk, egy bántalmazót feljelentünk, vagy még mindig elítélendő viselkedésnek minősül, hiszen a történelmi háttere igencsak keserű.

Mikor, hogyan és miért lettünk a „házmesterek országa”? 

Ádám István Pál történész több ízben kutatta a házmesterek világát a 20. század közepén. Kutatásai alapján elmondhatjuk, hogy Magyarországon, ezen belül is Budapesten a házmesterek különösen a háború utolsó szakaszában, 1944-45-ben váltak hírhedtté a feljelentéseikről, besúgásaikról. Ebben kulcsfontosságú, hogy korábban egyfajta köztes társadalmi szerepbe kényszerültek: a bérházak tulajdonosai alkalmazták őket, de nem adtak nekik rendes fizetést, mindössze ingyenes lakhatást, és a lakók által fizetett járulékokból (liftpénz, kapupénz), borravalókból voltak kénytelenek élni. Emellett a hatóságokkal is ők tartották a kapcsolatot, ők vezették a lakókról a nyilvántartókönyvet az összes adattal, beleértve például a lakók vallási hátterét. 

Ez egy kvázi hatósági szerep volt, amiért viszont nem járt nekik juttatás. Ha a rendőrség vagy később a Gestapo bárkit keresett a házban, először a házmesterhez mentek.

„A házmesterek tényleges hatósági pozíciókra és valódi fizetésre, anyagi megbecsültségre vágytak, de senki nem hallgatta meg a vágyaikat. Ebből a köztes szerepből, félig-meddig hatósági feladatból, ugyanakkor még mindig rendkívül alacsony társadalmi és anyagi megbecsültségből következett a rengeteg frusztráció és gátlástalanság, ami a házmesterekhez kötődik. A házmester képe úgy rögzült, mint durva, tanulatlan, tiszteletlen alaké, és a legtöbb házmester nem sokat hezitált, amikor fel kellett jelenteni egy lakót akár 1944-ben, akár később, a kommunista diktatúra idején” – fogalmazott a történész.

Nyugat-Európában a szabályok betartásának van hagyománya, itthon az elkerülésüknek

A történelmi szálak ellenére Ádám István Pál nem gondolja, hogy csak ezzel lenne magyarázható, ami ma jellemző a magyarokra. 

Szerinte inkább a rendkívül alacsony közösségi szellem a döntő: ahol nincs közösségi összetartozás, együvé tartozás érzése, ott mindenki csak a saját baját igyekszik megoldani. Itthon ráadásul nagyobb az esélye, hogy a szabályszegő, ha emlékeztetjük a kötelezettségére, agresszívan reagál. 

Nálunk lényegesen alacsonyabb az életszínvonal, mint Nyugaton, az átlagembereknek sokkal több energiája megy el a puszta létfenntartásra, emiatt kommunikációnkban is sokszor reagálunk frusztráltan, dühödten, főleg, ha egy ismeretlen kér rajtunk számon valamit.

„A magyarok nemzetközi összehasonlításban alig szolidárisak egymással. Külön tüntet az utcán a tanár, külön az egészségügyi dolgozó, külön a rendőr. Egymásra kevéssé figyelünk, egymás privát szféráját nem tiszteljük, és úgy tekintünk az előttünk sorban állóra, vagy előttünk haladó autósra, mint aki feltart, hátráltat minket. Nem mindegy, hogy partnerként vagy akadályként tekintek a másik emberre” – fejtette ki a történész.

Fontos szempont még, hogy Magyarországon, de a térség más országaiban is jelentős történelmi hagyománya van a hatósági szabályok elkerülését, megkerülését, az „ügyeskedést” övező pozitív szemléletnek. Már a török hódoltság idején is létezett társadalmi igény (és mozgalom) az adóelkerülésre. A kommunista berendezkedésben is alapvető hazugságokra, nyilvánvaló tényelferdítésekre alapult nemcsak a hatalombirtoklás, de több esetben a hatalom szabályalkotási tevékenysége is. „Ennek nyomán  nem alakulhatott ki a szabálykövetés automatizmusa ugyanúgy, mint Nyugat-Európában, ahol a polgárok elhihetik, hogy a szabályok értük vannak, és a békés együttélést segítik elő, vagy a társadalom hosszú távú fenntarthatóságát növelik. 

De itt megint kulcsfontosságú az együvé tartozás érzete, illetve a mások privát szférájának tisztelete, ami már a szolidaritás kérdéséhez tartozik” – fogalmazott Ádám István Pál.

Nyugat-Európában elvárás egymással is betartatni a szabályokat: Németországban, vagy akár Svájcban is mindennapos jelenség, hogy a szemtanúk feljelentik a szabályszegőket az illetékes hatóságnál. Legyen az szemetelés, tiltott napon mosás vagy bármilyen szabálytalankodás, az állampolgárok saját társadalmi feladatuknak tekintik, hogy a közösség többi tagjával is betartassák az érvényben lévő szabályokat, hiszen ettől működik hosszú távon a társadalom, és a közös értékrendhez való igazodással lehet valódi közösségi szellemet kialakítani. Németországban nem mosunk vasárnap, nem húzunk ki ruhaszárítót a szabadba, de a piros lámpa ellenére átkelőkre is rádudálnak, mert egymástól is elvárják a fegyelmezett szabálykövetést.  

„Árulkodni csúnya dolog!” 

Ha egészen a gyermekkorig megyünk vissza a kérdésben, mi is számtalanszor hallhattuk a felnőttektől, hogy árulkodni csúnya dolog. Sonkoly Zsuzsa család- és párterapeuta szerint mind a szülőknél, mind a pedagógusoknál

időszerű lenne egy szemléletváltás az árulkodás fogalmát illetően, hiszen ha a gyerekeket nem tanítjuk meg helyesen felismerni és kezelni a felmerülő helyzeteket, akkor erre felnőttkorban sem lesznek képesek. 

A szakember három lehetséges helyzetet vázolt fel: az első, ha egy szituáció konkrétan érint egy adott gyermeket, neki származik problémája belőle, és ilyen helyzetben bevon egy külső felet – akkor a terapeuta szerint ezt nem árulkodásként, hanem segítségkérésként kell kezelnünk. A második esetben, ha egy gyermek csak szemlélője egy helyzetnek, akkor is lehet inkább segítségkérésként kezelni, mint árulkodásként, hiszen egy másik gyermek védelmében is kérhet segítséget. A harmadik helyzetben, amikor egy gyermek tevékenysége csak önmagát érinti, mégis „beárulja” valaki, akkor a szülők, pedagógusok, tekintélyszemélyek hajlamosak árulkodásként tekinteni a helyzetre, pedig még akkor is mondhatjuk, hogy a gyerek nem rosszat akar a másiknak, csak szeretné behatárolni, hogy egy tevékenység megtehető-e.

Sonkoly Zsuzsa rámutatott: „Egyszerűen csak próbálják az értékrendeket, a határokat, a szabályokat meghatározni, követni és kontrollálni. Az a fontos, hogy megtanítsuk a gyerekeknek, hogy képesek legyenek pontosan elmondani, mi történik, hogyan érinti az adott helyzet őket, hogyan, és kitől kérjenek segítséget. Meg kell tanulni megfogalmazni az érzéseiket is.”

Az „árulkodás” elítélése érdekes ellentmondásokat vet fel gyermek-, kamasz- és felnőttkorban egyaránt. Vajon akkor is ezt mondanánk egy gyermeknek, ha épp arról akarna szólni, hogy bántják egy társát, vagy egy másik gyerek épp balesetveszélyes dolgot csinál? Kamaszkorban különösen fontos szerepe van a határ meghúzásának, és annak, hogy mit tanítunk, tanítottunk nekik. 

Elvárhatjuk-e egy kamasztól, hogy jelentse, ha tudomása van egy bántalmazásról, zaklatásról, ha egész addigi életében azt tanítottuk, hogy árulkodni csúnya dolog, ráadásul azzal is szembe kell néznie, hogy saját közössége spiclinek tartja majd?

Felnőttként sokan elítélik, ha valaki például lefotózza és feljelenti, aki mozgáskorlátozott parkolóhelyre parkol, hiszen azt vallják: ne önkéntes rendőrködjön, törődjön a saját dolgával. De vajon akkor is ezt mondanák, ha a buszon a szemük láttára zaklatnának valakit?

Sonkoly Zsuzsa arra hívta fel a figyelmet, hogy mindig érdemes először az indítékot megvizsgálni: a segítségkéréssel vajon azért jelzünk egy problémát, hogy megoldódjon egy helyzet, vagy azért, hogy a másik bajba kerüljön. A szakember úgy véli, ha egy gyermek azért „árulkodik”, mert felismeri, hogy a másik gyermek olyat tesz, amit nem szabad, és szeretné, ha a másik megtanulná, mit szabad, és mit nem, annak van pozitív hatása. Adott esetben azt szeretné megtudni, hogy érvényes-e az a keret, normarendszer, amit neki megtanítottak. Felmerül a kérdés benne: „Neki lehet? Nekem nem?” Ezt pedig felnőtt korban is gyakorolhatjuk.

Közös értékrend csak egészséges társadalomban lehetséges

A terapeuta szerint egy jól működő közösségben nem az szorul ki, aki beavatkozik a szabályok betartása érdekében, hanem az, aki nem az adott értékrend szerint él. Hiszen a többség joggal vár el bizonyos normakövetést mindenkitől, és mi magunk is akkor lehetünk önazonosak, ha kiállunk a saját értékrendünk mellett, ez azonban korántsem könnyű.

„Az lenne a cél, hogy mindenki tiszta keretek és értékrend között működjön. Ha egy közösségbe tartozunk, legyen az akár munkahelyi vagy lakóhelyi közösség, mindenki ugyanahhoz az érvényes értékrendhez tartsa magát. Ilyen lehet egy iskolában a dolgozat alatti puskázás, a lopás a boltban, a szemetelés vagy a munkahelyi késés is” – foglalta össze a szakember.

Ádám István Pál úgy látja, a magyar társadalom végletesen polarizált, viszonylag alacsony az empátiás készség, ráadásul nincs olyan széles körűen és stabilan elfogadott értékminimum vagy „value-system”, mint például Németországban vagy különösen Angliában. Fontos az is, hogy milyen példát lát a magyar állam a politikusaitól mint nyilvános szereplőktől. Úgy fogalmazott:

Itthon az együttműködés helyett a folytonos sértődöttség állapota a jellemző, így szerintem egyelőre nem fog működni a szabályok betartatása egymással. Ehhez úgy kellene tekintenünk a másik emberre, mint olyan partnerre, akinek értékítéletében megbízhatunk, aki egy általánosan elfogadott értékrendet képvisel, és annak követésére emlékeztet. De ilyen értékrend és ilyen szemlélet nincs, talán egyedül a diákok egyes önszerveződéseiben fedezhető fel.”

(rtl.hu)