Mick Jagger: 80

Mi a máig tartó siker titka? Egyáltalán: ki ez az ember? A hetvenes években nem sokan tippeltek volna rá, hogy 2023-ban nem nekrológban kell majd körüljárni ezeket a kérdéseket. Szerencsére nem abban kell. A Jagger-sztorinak ráadásul még mindig nincs vége – még akkor sem, ha a Rolling Stones társadalmi hatása ma már történelmi távlatban is értelmezhető.

„De hát ez hamis!” – a döbbenet talán hangosan is kimondatta velem a mondatot. Első találkozásom volt ez Mick Jagger hangjával. Az első tudatos, legalábbis. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, néhány hónapig abban az évben jártam egy remek gitártanárhoz – ő másolta át nekem Hendrix első lemezét és a Rolling Stones Get Yer Ya Ya’s Out című koncertfelvételének nagy részét ugyanannak a 90 perces kazettának A és B oldalára. Nem sokkal korábban a Képregényes rocktörténet című könyvben láttam ezt a nagyszájú figurát, meg olvastam a Stonesról. Az imidzs nagyon tetszett. Biztos akkor a zenéjük is jó – gondoltam. Ezért kértem meg a macskahúgyszagú Nefelejcs utcai albérletben lakó és tanító zenészt, hogy tőlük is legyen valami a kazin. Otthon, amikor betettem, gyorsan ki is vettem a lejátszóból. Nem tetszett.

Hendrix igen. Ő sem volt egy Pavarotti, de gitározásában, a dalok harmóniáiban és szerkezetében, triójának játékában volt valami földöntúli. Ha tetszik, isteni. A született zseni ereje ütött át a kismagnó hangszóróin – a másolt kazetta lassan, de biztosan nyúlni kezdő szalagjának közvetítésével is.

Így aztán eltettem a kazit indulás előtt, amikor öcsémmel – nyári szünet lett – szokás szerint Apcra lettünk kihelyezve, nagymamánkhoz. Hetekre. Köztudomású, ugye, hogy a falusi élet szépségei a városi kistiniket néhány nap után már csak mérsékelten nyűgözik le. Az unalmat elűzendő ilyenkor előkerülnek a nagyi videókazettái… Amikor azokat már mind megnéztük kétszer, nejlonzacsóval át Sőregi Jani bácsihoz, a falu legnagyobb másolt VHS-gyűjteményének tulajához. Néhány nappal később már kívülről tudtuk A hét mesterlövészt meg A bagdadi tolvajt és leutánoztuk már az összes Bruce Lee-film minden harcjelenetét is, úgyhogy végül csak ráfanyalodtunk a könyvekre – én például kiszúrtam a polcon egyet, amelyhez legalább valamicske közöm volt. Rajta volt az a szép, nagy, piros nyelv meg száj, amelyet a Képregényes rocktörténetben is láttam lerajzolva. Igen, a könyv a Rolling Stones-ról szólt, bizonyos Földes Hobo László írta. Épp csak átlapoztam, megnézegettem a fekete-fehér képeket, amikor eszembe jutott, hogy van nálam Rolling Stones kazettán. A Hendrix B-oldalán. A verandán volt a kétkazettás magnó, betettem max hangerőn, hogy a kert végében is halljam.

És akkor ott, a hevesi alkonyatban egyszerre csak leesett, mi ez. Ami egy-két hónappal korábban még csak béna és hamiskás volt, hirtelen izgalmas és megfejtendő lett. Abból az egyáltalán nem szép hangból egyrészt erő, másrészt jelenlét sugárzott.

Annyira erős jelenlét, hogy az apci kertet a New York-i Madison Square Gardenné tudta változtatni. Egy szót sem értettem a szövegekből, de az angol énekes hirtelen kapcsolódni tudott a 13 éves gyerekhez, időben több mint két évtizedet, térben sok ezer kilométert is lazán ugorva át. Bárdolatlan, csiszolatlan hangja azt üzente: a földinek, a halandónak, a tökéletlennek is létjogosultsága van. Hogy nem a mű tökéletessége számít. Hanem az ember számít. Az egyszeri és megismételhetetlen emberi lény, aki küzd és bízva bízik. Legfőképpen pedig azt csinálja, amit szeret. Ha az a valami nem tökéletes, vagy másnak nem tetszik, akkor is. Akkor is méltósága és értéke van az elhatározásának, elkötelezettségének, akaratának. S hogy ha ezek megvannak, akkor is kiemelkedhet a tömegből, ha nem a legnagyobb zseni, aki valaha született.

Ezek persze csupán érzések voltak akkor, szavakba most, harminc évvel később öntöm őket, mindenesetre az élmény hatására egy szuszra elolvastam Hobo könyvét, hogy gyorsan rá is csodálkozzam: évtizedekkel korábban mások is éppen ebből a tökéletlenségből merítettek erőt. A szerző maga is: míg a Beatles a hibátlan, elérhetetlen zsenialitást testesítette meg, a Stones, élén Mick Jaggerrel már mindenkinek azt üzente: hajrá, lehet követni a példát, lehet zenekart alapítani. Énekelni fontos meg kevésbé fontos, teljesen hétköznapi dolgokról. Ha szereted csinálni, úgyis megtalálod az útját-módját, hogy működjön. Ennek a nem tudatos, csupán mintaadással átvitt üzenetnek a hatására világszerte sokak merték vállalni a vágyaikat, s lettek sikeresek zenészként vagy máshogy a hatvanas évektől – mi például Hobót részben biztosan Jaggernek köszönhetjük.

Földes László nagymamám polcáról leemelt könyvét forgatva figyelmes lettem aztán egy képre. Keith Richardsról lőtték a hetvenes években. A felirat ennyi volt a Stones gitárosának pólóján: Who the fuck is Mick Jagger? Gyengécske angoltudásommal ezt a kérdést éppen képes voltam már értelmezni, vagy ott volt magyarul képaláírásban – erre már nem emlékszem.

Ki a fene az a Mick Jagger?

Ennek a kérdésnek járunk mindenesetre utána most, minden rocksztárok archetípusának 80. születésnapján. S nem csupán a jeles nap miatt. Hanem azért is, mert a válasz korántsem egyértelmű. A látszat e páratlan karrier alatt ugyanis gyakran ellentmondott a valóságnak.

×××

Michael Philip Jagger 1943. július 26-án látta meg a napvilágot. London külvárosában, Dartfordban nevelkedett tisztességes középosztálybeli családban. Apja tanár volt, sőt már nagyapja is, Mick a legkevésbé sem volt tehát ágrólszakadt, kitaszított utcagyerek: gimnáziumba járt, jól sportolt, de zenés esteken is be-beugrott énekelni szórakozásból, aztán a kor divatjának megfelelő iskolai skiffle-zenekarokban is megfordult. A gimi után a London School of Economicsra járt, közgazdaságtant hallgatott egészen addig, amíg éppen hatvan évvel ezelőtt lemezszerződést nem kaptak az akkor már létező Rolling Stones-szal. (Addig hétvégente játszottak, 1962-ben kezdve ezen a néven.) A vad, rosszfiús proli-imázzsal a zenekar sokkolta a hatvanas évek Angliájának idősebb nemzedékét, ám ez leginkább tervezett imázs volt. Menedzserük eleinte Beatles-szerű egyenzakókba bújtatta őket, egyrészt persze nem volt kedvük viselni a kényelmetlen szerkót, másrészt

Mick gyorsan rájött arra, hogy üzletileg is pozícionálniuk kell magukat. Márpedig sokkal jobb pozíció a Beatles ellentéteként feltűnni, mint annak gyengébb kiadásaként.

Míg tehát a valóban proli környezetből érkező liverpooli együttes a jól neveltek jófiús imázsát vette fel menedzseri javallatra, a középosztálybeli Jaggerék válaszként a prolis, akkor vadnak ható megjelenést. A húszas évei elején járó énekes rendkívül tudatos volt és nagyon gyorsan felismerte a hatáskiváltás technikáit. A televízió szerepét. Amikor karrierjük elején meghívást kaptak a mindenki által nézett Ready, Steady, Go! című műsorba, Jagger jóval a saját fellépésük előtt bekéredzkedett a stúdióba és tanulmányozta a kameraállásokat. Kitalálta, mikor hova néz majd, mikor milyen mozdulatot tesz. A Jagger-féle mozgásról a Maroon 5 bő tíz éve dalban is megemlékezett, azok a mozdulatok azonban csak részben természetesek. Az alapjuk az: Jagger automatikusan mozgott a zenére, mindig szeretett táncolni. A színpadi mozgását viszont nagyon tudatosan építette fel, tanulva olyan idoljaitól, mint James Brown vagy Little Richard, sőt Tina Turner – 1966-os amerikai turnéjuk alatt az öltözőben lesett el lépéseket előzenekaruk énekesnőjétől.

Addigra már megvolt a világhír, egy évvel korábban megjelent a nemzedéki himnusz Satisfaction, amelyben Jagger röviden foglalta össze a felesleges információkkal, hülye reklámokkal, identitásmeghatározó termékekkel kapcsolatos ellenérzéseit (ráadásul még a lány is épp menstruál, úgyhogy épp a szex sem hozhat kielégülést). Ám miközben a hatvanas évek ifjúsági mozgalmainak, ellenkultúrájának zászlóira tömegek őt és a Stones-t festették fel, Jagger rendkívül politikus, néha a megalkuvást is vállaló alkata már ekkoriban megmutatkozott. Miután majdnem lecsukták drogfogyasztásért, tévéműsorban bizonygatta: ő senkit sem buzdít a fiatalságból drogozásra, „ellentétben más popsztárokkal”.

A korszellemet, divatot Jagger a kezdetektől máig egyszerre alakítja és hódol be neki. Talán ez, a rugalmasság, a helyzetek pontos felismerése és az azokra való gyors reagálás képessége lehet elképesztő sikerének titka.

Még maga a dalszerzés sem valamilyen belső hangra indul be nála: egyszerűen azt igényli éppen a piac, az addigi blues-, rock and roll- és Motown-feldolgozások a Beatles saját szerzeményeinek elképesztő sikere után hirtelen már nem elegek ahhoz, hogy egy zenekar fenn tudjon maradni a felszínen. Jagger és Richards némi menedzseri unszolásra pillanatok alatt meg is birkózik a feladattal, ontják a sikerdalokat a hatvanas években, hol követve a trendeket (ha a Beatles pszichedelikus albumot ad ki, hát kiadnak egyet ők is), hol diktálva azokat. Az elsőség egyes esetekben elvitathatatlan: egyrészt Jagger a modern rockbanda közönséget megdolgoztató, azzal folyamatos kapcsolatot tartó frontemberének mintapéldánya. A prototípus. Szólóelőadók előtte is szántották már fel a színpadot, de az állandó zenekar élén csupán a mikrofonba kapaszkodó frontembert ő teremtette meg. Piaci újítása is teljesen bevett ma, mindenesetre (noha a Beatlesnek volt almája) a zenekari logó fontosságát is ő ismerte fel. A híres kiöltött nyelv ötlete Jaggertől származik – igaz, nem a saját szájáról mintázta, ahogy sokan gondolják: az ihletet egy keleti istenség képe adta. Jagger arra jött rá, hogy a nagy multicégeknek nem véletlenül van jól megkülönböztethető jelképük – a Shellnek mondjuk a kagyló. Rájött, hogy az azonosításhoz-azonosuláshoz egy rockzenekar esetében is elengedhetetlen egy jó jelkép – ő tehát az első valódi, tudatos brandépítő a rocktörténetben.  

A zenekari brand felépítése túl jól is sikerül. Amikor húsz év együtt zenélés után elegük lesz egymásból Keith Richardssal, kiderül: Jagger önmagában messze nem annyira érdekes a publikum számára, mint a Rolling Stones. Felejthető filmekben is szerepel, de színészként nem jó, szólólemezei pedig mérsékelt sikert aratnak. Még az 1993-as, éppen harminc éves Wandering Spirit is, amely pedig legkiforrottabb, legegységesebb munkája, remek dalokkal, nagy zenészekkel – és még énekelni is megtanult eddigre. Hiába a művészi siker, minthogy üzleti nem érkezett vele, Jagger gyorsan elfelejti a dolgot, és irányt vált – visszafele, a Stones felé.

Gyors és jó döntések, alkalmazkodás új helyzetekhez, profi problémamegoldás: ez jellemezte Jaggert akkor is, amikor világhír ide vagy oda, a Rolling Stones a tönk szélén volt a hetvenes évek elején. Átköltöztek hát Franciaországba a jóval kedvezőbb adószabályok miatt. Amikor a dalforma a társadalmi üzenetek leggyorsabb közvetítésének eszköze volt, Jagger egész korszakok érzéseit sűrítette néhány percbe (Street Fighting Man, Gimme Shelter, Sympathy For The Devil), amikor viszont már csak szórakoztatásra kellett, meg táncalapnak, hát írt olyat (Miss You). Amikor az átgondolt nagylemezekben volt pénz és siker, sorra hozták ki őket, ám amikor Jagger észrevette, hogy a letöltések korában ilyesmivel lemezek (főleg az ő esetükben) már nem kecsegtetnek, nem is készített új dalokból álló albumot: a legutolsó 2005-ben jelent meg (bár most már elvileg készen van egy, megjelenésének dátuma még kérdéses). Inkább turnéztak, még tavaly is – óriási sikerrel és borsos jegyárakkal. És igen: Mick Jagger természetesen fenn van a TikTok-on.

Hogy ne gondolna semmit a világról, csupán egy szórakoztató vén bohóc lenne, az ennek ellenére sem igaz. A tavalyi bécsi koncerten például ukrán színekbe öltözött ukrán gyerekkórus került a színpadra, s olykor-olykor még dalban is hangot ad mondjuk az amerikai neokonokkal szembeni ellenérzéseinek. A nagy lázadó imázsa mögött azonban tényleg ott a felső elit tagja, a politikus, a taktikus is: a Some Girls című dalt már régóta a fekete nőkről szóló sor nélkül adja elő, de a legutóbbi turnén nem játszották az egyik legnagyobb klasszikusukat, a Brown Sugart sem. Tartva attól, hogy a woke őrülete őket is eléri.

A félelem nem volt alaptalan: elég a Far Out listájára pillantani. A nagyon érzékeny és haladó magazin összegyűjtötte azt az öt Rolling Stones-dalt, amely szerintük rasszista és/vagy szexista, ezért ki kellene törölni a kollektív emlékezetből. A listát a Brown Sugar vezeti, ami különösen vicces annak fényében, ha megtekintjük, amikor Jagger megmutatja Ike és Tina Turnernek a még csak készülő, a rabszolgaságot és a megerőszakolásokat is témává tevő dalt. Jót nevetnek rajta, fekete létükre.

2023-ra mindenesetre ide jutott a közbeszéd: rasszizmussal lehet vádolni olyan művészeket is, akiknél többet kevesen tettek az amerikai rasszizmus ellen. Ezeknek a brit srácoknak a hősei ugyanis szinte mind fekete amerikai zenészek voltak. Akiket Amerikában a fehérek nem hallgattak akkortájt.

Többek között éppen Jaggerék vitték vissza oda azt a zenét. Oda, ahonnan származott. Minthogy ők fehér britek voltak, őket hallgatták a fehérek is, akik így felfedezték a saját országuk fekete zenéit és zenészeit. Ez márpedig Jagger történelmi érdeme is: ha nem is volt ez átgondolt célja, egyértelműen volt hatása a hatvanas évek társadalmi változásaira.

A szexizmus meg: igen, vannak nem túl kedves szövegek nőkről a Jagger-repertoárban. És van mögöttük rengeteg tapasztalat: több száz szerető, nyolc gyerek öt anyától. (Most éppen 36 éves exbalerina barátnőjével él, közös fiuk Jagger legifjabb gyereke, idén hétéves, azaz fiatalabb apja egyik dédunokájánál.) A húsz éve lovaggá ütött Sir Mick van, amit ma is énekel az „elítélendő” dalok közül, ha turnéra mennek, más szerzeményeitől inkább már elhatárolódik, de még ezt is megteheti anélkül, hogy sérülne a szabadságot, lazaságot, lázadó rakendrollt sugalló Stones-brand. Az nem sérül már semmitől: Jagger még önironikus megjegyzéseket is megengedhet magának.

Fiatalon az ember rakendrollt játszik, hogy hozzáférhessen drogokhoz meg legyen szex, öregen meg drogokat szed, hogy képes legyen a rakendrollra és a szexre.

Persze nem csak ezt teszi: hihetetlen önfegyelemmel végzi az edzéseket, figyel az étkezésre – mindent megtesz, hogy formában maradjon 80 évesen is. Minthogy magánvagyonát 180 milliárd forintnyira becsülik, mindenki biztosra veheti: ha ez a már ma is történelmi személyiségnek számító legenda színpadra áll, azt azért teszi, mert szereti csinálni. Szereti a zenét is, a zajos sikert és persze a pénzt is – mindazt, ami ahhoz kell, hogy jó életet éljen a saját szabályai szerint. Talán ezért működik ma is a varázslat: annak alján ugyanis önazonosság van, a tetején pedig elképesztő önuralom, profizmus és munka.

Érdemes ma megsüvegelnünk az elmúlt hatvan év showbizniszének legemberfelettibb teljesítményét. (valaszonline.hu)