Bogatin Bence elemzi Orbán gazdaságpolitikai koncepcióját vagy koncepciótlanságát „OrbánViktor és a jövő megértésének képessége” című írásában (Mérce).
A szerző alapos munkát végez! Csak a lényeget nem kapiskálja!
A kérdés megértéséhez, nevezetesen Orbán előrelátásának/tervezésének megítéléséhez a célját kell(ene) felismerni! Azt, hogy mit miért művel, és mit miért rohaszt el!
Látni kell, a szerzőnek is látnia kellene, hogy Orbán kormányzati tevékenysége kizárólag önös hatalmi/gazdasági célt szolgál.
Eredeti tőkefelhalmozást hajt végre, a történelemből ismert folyamatként, azzal a különbséggel, hogy nem uralkodói kegyből (és részesedésért elvégezve a piszkos munkát), hanem saját korlátlanná tett hatalma „jogán”, továbbá, hogy nem gyarmatokat foszt ki, hanem a saját országa köz-, és állampolgárainak magánvagyonát rabolja ki/el.
Ha eltekintünk a kormányzati smoncától, minden lépése azt az egyetlen célt szolgálja, hogy a saját uralmát és családjának gazdagságát biztosítsa, bármilyen áron (amit másokkal fizettet meg).
Természetesen egyéb momentumok is hatnak: végtelen önhittsége, a törekvés, hogy kielégítse a legképtelenebb, legirracionálisabb személyes, infantilis, gyermeteg vágyait, a felcsúti kisvasúttól és a focitól az olimpia rendezéséig.
De, a fő cél, aminek mindent alárendel: egy ország erőforrásainak teljes kisajátítása, a saját és csatlósai hasznára fordítása!
Értelmetlen tehát bármiféle olyan kormányzati vagy gazdaságpolitikai logikát keresni a működésében, amely e célon kívül esik.
Hogy mire költ (jelen esetben a hadiipar), és mit hanyagol el (az összes közszolgálati kormányzati funkciót, melyek működtetése a kormány, minden kormány alapvető és magától érthetődő feladata – ez a dolga), csakis ezen a szemüvegen keresztül értékelhető!
Márpedig haszontalan dolgokra (közoktatás, egészségügy, szociális kiadások, közlekedésügy, környezetvédelem és társai), melyekből közvetlen profitra nem tehet szert, "csak viszik a pénzt", a zendülés-elhárító minimumot költi, mely az életben maradáshoz kevés, az éhenhaláshoz sok.
Ebből az alávaló szempontból, közelítésből, mely Szálasit leszámítva az ország történetének legkártékonyabb vezetőjévé teszi, minden cselekedete logikus és érthető, melyeket ráadásul, ha kell (NOlimpia) végtelen türelemmel hajt végre.
Számonkérni lehet (kellene), de meglepődni, valamelyes épeszű közszolgálati normalitást keresni a működésében: fölösleges!
A külpolitikáját is ennek a célnak rendeli alá!
Nem egyszerűen az uniós források elsíbolásáról van szó, melyek, és a 2010-es években végbement világgazdasági hausse kihasználásával, épeszű iparfejlesztéssel, Móricz kifejezésével Tündérországgá tehette volna, nem Erdélyt, hanem Magyarországot.
Európát, melynek politikájában végtelen önhittségében vezető szerepre tör, beteg embernek ítéli gazdaságilag is (a politikai handabandát most hagyjuk!), ezért nyit keletre, onnan beruházásokat, hiteleket vár el trójai faló-szerepéért cserébe (miközben elsivatagosítja, veszélyes hulladékok tárolójává teszi az országot, a földjét, a vizeit, a levegőjét) csakúgy, mint az annak idején hirtelen támadt oroszbarátságától olcsó gázt, melyet saját zsebre drágán árul.
Mindamellett a német nagyiparral, dafke beintve a szociáldemokrata/zöld kormánynak, virágzó gazdasági kapcsolatokat ápol.
Az autóipari óriások számára végzett olcsó bérmunka mellett most éppen a Rheinmetall számára (és a saját német, a mindenkori kormánytól független gazdasági kapcsolatai számára) ágyaz meg, mégpedig levegőnek nézve az éppen barátságtalan német kormányzatot.
A kisebb német ipari és kereskedelmi cégeket pedig, melyeknek politikai súlyuk nincs, illetve azokat, melyek monopolhelyzetbe kerülni szándékozott ágazatokban működnek nálunk, keményen kiszorítja.
Egyedül Biden Amerikáját írta le, gazdaságilag is, hagyva megszűnni a kettős adóztatásról szóló egyezményt, ezzel távozásra késztetve az amerikai cégeket. Ha azonban Trump győz, meglesz az új egyezmény öt perc múlva.
A jövőképe is ennek alárendelt: hatalmon maradni bármi áron!
Ha kell, megpucolni – a vagyonka zöme biztos helyen van!
De, valószínűleg azt nem méri föl rosszul, hogy erre a fejleményre kevés az esély.
A többi, az ország sorsa, jövője nem érdekli.
És nem ő az egyetlen a történelemben, aki egyetlen dolgot rosszul mér föl: a neve egyszer majd nem az ország dicsőséglapján fog szerepelni! Ellenkezőleg!
De, talán ez se érdekli. Minket meg nem vígasztal.
