Megszólalt a héten Heti Világgazdaságban Ablonczy Balázs történész és a nemrég már negyedik kiadásban megjelent nagysikerű, Visszatért Erdély című könyve kapcsán adott interjújában históriánk azon 1940 és 1944 közötti fejezetéről fejti ki gondolatait, melynek a bemutatásával a legutóbbi időkig feltűnően szemérmesen bánt a magyar történettudomány.
A Hamvay Péter által feltett kérdésekre válaszolva úgy tárja fel ennek a négy évnek a történetét, hogy magyarázatot kapunk arra: miképpen lett újra magyar Észak-Erdély, hogyan próbálta a magyar kormányzat átformálni magyar nemzeti térré, megtartani, és végül hogyan veszett el ismét.
Ablonczy Balázs - Fotó: HVG/Veres Viktor
Négy évvel ezelőtt, amikor megjelent Ablonczy Balázsnak az Ismeretlen Trianon című könyve, melyben nem politika- és diplomáciatörténeti sémákat követett, hanem az eseményeket új megvilágításba helyezve elsősorban az egyének által megélt Trianonról értekezett, a kötet szerzője interjút adott interjút adott a Maszolnak.
Ebben a történész, aki saját bevallása szerint „évek óta Trianonnal kel és fekszik”, egyebek mellett, arról is beszélt, ez a kapcsolat számára gyerekkora óta megvan. „Trianon nyilván nemzeti sokk, és nyilván van benne távoli személyes érintettség is. Azonban ezt az ember igyekszik háttérbe szorítani az elemzés során” – mondta.
Majd azt is hozzátette egy sokatmondó élménye felidézésével, hogy az objektív szemléletű historikusnak is van lelke, és ő miként éli meg legnagyobb nemzeti traumánkat: amit „nem lehet letagadni, az a székelykocsárdi állomás nekem is gyerekkori élményem, ahol a hetvenes évek végén ugyanúgy fullatag sötét volt, mindig hat óra késést jeleztek és aludt Péter, János, Jakab, akik akkor általában nagykalapos cigányemberek voltak, ott a váróteremben. Szóval nyilván van személyes érintettség ezekben a trianoni történetekben, de azt hiszem minden történésznél van, anélkül ez a műfaj nehezen megy.”
A Visszatért Erdély könyv új kiadásnak címlapja - Fotó: ujkonyvek.hu
Most, hogy a másik kötete, a Visszatért Erdély már negyedik kiadásánál tart, a HVG gondolta időszerűnek elbeszélgetni a legavatottabb Trianon szekértőnkkel.
Hadd jegyezzem meg, mielőtt hozzálátnék A magyar Erdély kísérlete című interjú bemutatásához, hogy őróla írtam meg évekkel ezelőtt a Trianon legendák című könyve kapcsán, hogy joggal mérgelődik. Ugyanis azt látja, dacára annak, hogy mára pontosabbak lettek az ismeretek Trianonról, e sorstragédiát illetően a tisztánlátás továbbra se következett be a közgondolkozásunkban. Ennek okát abban véli felfedezni, hogy azt az érzelmi és átpolitizált megközelítés ellehetetleníti. Ha pedig mindez nem lenne épp elég akadálya a trauma oldódásának és feldolgozásának, jelentkezik egy másik tehertétel is: a hiteles Trianon-képet a politika és a közvélemény-formálók többsége tudatosan meghamisítja. Leginkább, azzal, hogy „a jobboldal nagyítani, a baloldal kicsinyíteni igyekszik a történteket.”
A friss megszólalásában a „Téli olimpia a Radnai-havasokban, Székelyföld villamosítása, bábaképzés” – címszavak után feltett első kérdés az első és a második bécsi döntés közti különbség mentén fogalmazódik meg: etnikai szempontból mennyire volt jogos az 1940-es revízió? Ugyanis miközben az 1938-as verdikt értelmében a visszakapott felvidéki területeken zömében magyarok éltek, Észak-Erdélyben csak a lakosság fele volt magyar.
„Már az első világháború idején azzal bocsátották útnak szakértők az amerikai delegációt, hogy Közép-Európában etnikai alapon igazságos határokat meghúzni nem lehet. – szól Ablonczy válasza, amit így folytat: Erdélyben ez különösen nehéz volt, hiszen a magyar Székelyföldet és az Alföld keleti részét jórészt román lakosságú terület választja el. Hogy jogos volt-e a Hitler kezéből kapott revízió, nehéz megmondani, az bizonyos, hogy a magyarok felszabadulásként, a románok pedig megaláztatásként élték meg. Ehhez az is hozzátartozik, hogy Románia rövid idő alatt elveszítette Észak-Erdély mellett Besszarábiát, Bukovina egy részét és Dél-Dobrudzsát is, azaz egy magyarországnyi területet.”
Bizonyára sokan emlékeznek az olvasóink közül Csibi Lászlónak az Édes Erdély, itt voltunk című, a Lakitelki Filmszemlén 2016-ban fődíjat elnyert remek dokumentumfilmjére, melyben a megvallatottak, köztük az én édesanyám is, nemcsak azt emlegették fel, milyen izgalommal várták, hogy újra Magyarország lakói legyenek, hanem arról is szóltak: nem volt súrlódásmentes az anyaországból Erdélybe „ejtőernyőzött” hivatalnoksereg és a helybéliek viszonya.
E kettős érzésnek a gondja is helyet kapott az interjúban, amiről az alábbi párbeszéd tanúskodik:
„Gyakran emlegetik most is Erdélyben a „magyar világot” nosztalgiával, ami évtizedekre megerősítette a nemzettudatot, de a magyar tisztviselők fennhéjázó viselkedésére is panaszkodtak. Mennyire volt mindez igaz?
Olyannyira, hogy még ma is előkerül Erdélyben az „anyás”, azaz „ejtőernyős” tisztviselők negatív képe. Csilléry Edit ugyanakkor kimutatta, hogy a tisztviselői karnak csupán mintegy harmada érkezett Magyarországról, jó részük az első világháború utáni erdélyi menekült volt, kifejezetten kerestek románul beszélő tanítókat, postásokat. A magyarországi tisztviselők rossz híre inkább abból fakadt, hogy elsősorban a bíróságokba, a rendőrségre és pénzügyi igazgatásba kerültek, akikkel rendszerint konfliktushelyzetben találkoztak a helyiek. Hozzátartozik az is, hogy az addiginál jóval modernebb, korrupciómentesebb közigazgatást honosítottak meg a magyarok, emiatt is érezhették az erdélyiek, hogy merevebbek a hivatalok.”
A marosvásárhelyi főtér egyik háza a magyar csapatok bevonulásakor, 1940. szeptember 10-én - Fotó: Fortepan
Mifelénk ma is nagyon sokan tudják, de Magyarhonban vajmi kevesen, hogy ebben a négy évben a háborús idők ellenére hatalmas infrastruktúra-építésbe kezdett a magyar állam Erdélyben. Hogy erre miért volt szükség akkor, arról is van a historikusunknak érvekkel alátámasztott véleménye:
„Ebben az esetben a nacionalizmus és a modernizáció együtt járt. A magyar elit azt gondolta, itt a pillanat megteremteni a magyar Erdélyt, és belevetette magát a nemzetépítésbe. Úgy adták ki az iparengedélyeket, hiteleket, állami támogatásokat, különböző engedélyeket, úgy irányították az út- és vasútépítést, hogy az kizárólag a magyar nemzetiségűeknek kedvezzen. Az útkaparói (útkarbantartó) állásra kizárólag nagycsaládos magyarokat kerestek a románok lakta területekre, az ellenőrizendő út hosszát is lerövidítették öt kilométerről háromra, hogy minél több embert fel tudjanak venni, és legyen annyi magyar gyerek, hogy egy-egy korábban színromán faluban is lehessen nyitni magyar iskolát.”
Értetlenkedő faggatója számára világos a magyarosítás szándéka, viszont nem látja, ebben hol volt a modernizáció? Sebaj, Ablonczy elmagyarázza neki. Ebből kiderül: szűkebb pátriánk akkor Magyarországhoz került tájain olyan volumenű beruházásokra vállalkozott az akkori Budapest, aminek jótéteményei vitathatatlanok voltak, előnyeit pedig magyarok és nem magyarok egyaránt élvezhették.
„Például a rendkívül rossz minőségű úthálózat fejlesztésében, a Székelyföldre menő vasút megépítésében, a villamosítási programban. Ehhez Svájcból szállították végig a háborús Európán azt a két hatalmas gázturbinát, amit aztán a visszavonuló németek felrobbantottak még beüzemelés előtt.” – sorolja az érveket Ablonczy, majd a többi akkori intézkedésre is kitér, melyek között éppúgy volt életbevágóan fontos, mint többé-kevésbé délibábos álom:
A borsafüredi síugrósánc - Fotó: Művelődés
„Katasztrofális állapotban volt Székelyföldön az egészségügy, drámai a csecsemőhalandóság, ami a korszakban sokat javult a bábaképzés kiépítésével, de egyéb járványügyi intézkedéseket is tettek. Úgy érezte a magyar politika, hogy adósa a dualizmus alatt elhanyagolt székelyeknek. Ám nem ipart telepítettek oda, hanem elsősorban a háziipart fejlesztették és a turizmust. Úgy gondolták, Erdély lesz a magyar Svájc. Legendák keringenek arról, hogy még téli olimpiát is akartak rendezni, a Radnai-havasokban felépítették az akkori Európa legmagasabb síugró sáncát. Négy év alatt érezhető infrastrukturális javulás következett be, és akkor alakult ki a ma is élő Erdély-kép.”
Hogy milyen is ez az Erdély-kép a tegnap és ma Magyarországán, erről így szól a szűkebb pátriánk múlt századi históriájáról oly sokat tudó szakember:
„A modern civilizációtól meg nem rontott, rurális, ősi, a magyarországinál is magyarabb világ képe. A fenyőerdők, a havasok, a székely harisnya, a kalotaszegi templomtornyok akkor égtek bele a tudatunkba, köszönhetően a turisztikai propagandaanyagoknak, filmeknek, plakátoknak. Valóban akkor ismerték meg a magyarországiak Erdélyt, még Móricz is azt mondta a Székelyföld határán, hogy „Na, most kezdődik a világ, mert ezen túl még én sem jártam”. Akkor született meg a Nagyvárad–Kalotaszeg–Kolozsvár–Székelyföld útvonal, ami ma is az Erdélybe járók fő iránya. Az odautazás „hazafias kötelesség” is volt. Az állam az idő tájt is jobban szerette, ha otthon nyaralnak a magyarok, otthon költik el a pénzüket, és persze a háborús időkben be is zárult a világ. 1786 és 1986 között 42 útikönyv jelent meg Erdélyről, a fele ez alatt a négy év alatt született.”
Az ún. „magyar világban” kiadott bédekkerekben a románok, a németek, a zsidók csak a periférián voltak jelen – mondja el Ablonczy. „A románok legfeljebb érdekes színfoltként szerepelnek, akik színes népviseletben lejönnek a hegyekből a városba a hetipiacra. A németekről rosszat nem lehetett írni, így inkább hallgattak róluk. A zsidókat pedig igyekeztek kiszorítani mindenhonnan. Ha meg is tudta őrizni egy-egy zsidó kereskedő az iparengedélyét, a főtéren nem lehetett kiírva zsidó név.” – fogalmazott.
Ehhez hadd tegyem hozzá: az észak-erdélyi magyar bevonulást a magyar ajkú zsidóság nagy része is ünnepelte, annak ellenére, hogy Magyarországon már érvényben volt a második zsidótörvény is. Erre utal az a mai szemmel nézve dermesztő korabeli fénykép is, amelyen egy rabbi üdvözli a bevonuló magyar katonákat, háta mögött a horogkeresztes német zászlóval. De honnan is tudhatta volna ez a magyar érzelmű pap, hogy 1944-ben a német megszállás és a Sztójay-kormány hatalomra kerülése után szinte a teljes, észak-erdélyi zsidóságot, közel 140 000 embert deportálni fognak a magyar hatóságok közreműködésével alig három hét alatt és a háborút az észak-erdélyi zsidók csak 15 százaléka, 8-10 ezer ember éli majd túl? Abban is igaz van a történészünknek, hogy a magukat magyarnak valló zsidók elpusztításával valójában a magyar etnikum csökkent Erdélyben.
Zsidó rabbi köszönti valahol Észak-Erdélyben a bevonuló honvédeket 1940 szeptemberében - Fotó: hvg.hu
A beszélgetés végéhez közeledve meg nem kerülhető a kitérés a bevonuláskor történt atrocitások ügyére, melyeket illetően a románok a magyar, a magyarok a román gyilkosságokat hangsúlyozzák. Ablonczy állítja, hogy az ippi és ördögkúti vérengzés, amikor a magyar hadsereg partizánveszélyre, orvlövészekre hivatkozott, semmivel sem volt indokolható, ahogyan az erre adott 1944-es szárazajtai borzasztó „válasz” sem magyarázható semmivel.
Végül még két szintén kardinális kérdésre is kitér a dialógus. A legjobb szolgálatot azzal teszem, ha szöveghűen közreadom ezt a záró kérdezz-feleleket:
„Milyen volt 1940 után a Dél-Erdélyben maradt magyarok sorsa?
A két ország óvodás módjára viselkedett a nemzetiségi kérdésben: ha az észak-erdélyi románoknak egyetlen lapjuk lehetett, akkor Dél-Erdélyben is csak egyetlen magyar újság maradhatott, ha a magyarok ortodox püspökséget alapítottak, a románok belepiszkáltak a református egyház autonómiájába és így tovább. Mégis némileg rosszabb helyzetben voltak a magyarok Dél-Erdélyben, mint a románok Észak-Erdélyben, ugyanis ott előfordult, hogy erőszakkal elvették a termésüket, igyekeztek kiéheztetni, távozásra bírni a magyar közösséget.
A dél-erdélyi magyarságra hogyan hatott Észak-Erdély visszaszerzése?
Katasztrofálisan. 400 ezer dél-erdélyi magyarból 200 ezer maradt 1944 végére. A középosztály, de sok esetben parasztok is áttelepültek, volt falu, ahonnan az összes katonakorú fiú átment Észak-Erdélybe, mert nem akartak bevonulni a román hadseregbe. A magyar kormány próbálta mérsékelni az áttelepüléseket, hiszen az a későbbi revíziós igényeket ásta alá. Észak-Erdély Romániához visszakerülése után csak kis részük tért vissza – vagy helyben maradt, vagy Magyarország felé vette az útját. Jól mutatja ezt a folyamatot Nagyvárad és Arad lakosságának etnikai változása. A XX. század elején nagyjából 80–90 százalékos volt a magyar többség, de Aradon már 1930-ban többségbe kerültek a románok, ami Nagyváradon csak harminc év múlva következett be. Ennyit jelentett a négyévnyi magyar világ.”