Jó lenne, ha a magyar külpolitika nem középhatalmi álmokat dédelgetne, hanem megpróbálna kiegyezni a demokratikus nyugati államok közösségének vezetőivel.
Orbán Viktor országstratégiáját nemrég Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója vázolta fel „Nem a szétbontásra, igen az összekapcsolásra – ez Orbán stratégiája a következő évtizedre!” címmel. Az írás egy tavaly év végén, zárt körben elhangzott Orbán Viktor-beszéd összefoglalójaként jelent meg, először a Mandiner.hu-n, majd minimális változtatással és a kormányfőre utalás nélkül a nyomtatott Mandiner hetilapban is. A kijelölt céllal – felzárkózás a fejlett országokhoz – nehéz nem egyetérteni. Nekem ugyan kicsit hiányzott, hogy most éppen hány év alatt fogjuk Ausztriát utolérni, de ennél nagyobb bajunk sose legyen.
Ám ha alaposabban elemezzük az írást, akkor világosan látszik: a kormány stratégái alapvetően értik félre a globális gazdaság működését, Magyarország lehetőségeit, és azt, hogy milyen szerepet játszhatunk a világpolitikában. Márpedig rossz kiindulópontok alapján nem lehet helyes végkövetkeztetésekre jutni. Ez elég riasztó, különösen annak fényében, hogy a stratégia újdonságát egyedül az újdonságként tálalása jelenti. Sajnos a beszédben megfogalmazottak, mindenekelőtt az erőfitogtatás az Európai Unióval szemben, több mint tíz éve a mindennapjaink része. Új elem csupán az Ukrajna elleni háborúban elfoglalt pozíció, de hát Oroszország alig egy éve támadta meg Ukrajnát.
A gazdaság
A neoliberális doktrína az ipari termelés helyett a szolgáltatói szektor fontosságát, illetve a profitabilitást helyezte a középpontba. Így egy-két évtized alatt leépült számos nyugati ország hagyományosan fejlett ipari kapacitása. Ez ütött vissza 2008-ban: az ipar nélkül maradó nyugati, főleg európai hatalmak jobban megérezték a válságot, az ázsiai országok – azon belül is főleg Kína – pedig megerősödtek
– írja, illetve tolmácsolja Orbán Viktor gondolatait Orbán Balázs.
Ha ez az állítás igaz lenne, akkor nem lettek volna globális hatású válságok a 19. század második felében, és nem lett volna az 1929-es nagy gazdasági világválság sem.
Akkoriban az ipar és a mezőgazdaság aránya még a legfejlettebb Egyesült Államokban is sokkal magasabb volt. Arról lehet értelmes vitát folytatni, hogy most vajon nem lengett-e túl az inga: bizonyos iparágak áttelepülése Kínába és más ázsiai országokba olyan gazdasági hátrányokkal jár – részben stratégiai szempontból, részben az ellátási láncok megszakadásának kockázata miatt –, amelyek hosszú távon felülmúlják az olcsóbb termelés költségelőnyét. Ám az elmúlt két-háromszáz év tapasztalatai alapján az egész emberiség gazdasági tevékenységében, ha országonként eltérő ütemben is, de egyre kisebb lesz az aránya az iparnak és a mezőgazdaságnak. Ez igaz az Egyesült Államokra, Németországra, Kínára, Mexikóra és Magyarországra is. Lehet és kell értelmes ipar- és agrárpolitikát folytatni, de nem érdemes a gazdasági fejlődés kerekének visszafordításával kísérletezni, nem fog sikerülni.
A miniszterelnök az Orbán Balázs-összefoglaló szerint beáll a globalizáció „népszerű” bírálóinak hosszú sorába – miközben azon búsong, hogy az orosz–ukrán háború miatt megszakadnak a kereskedelmi útvonalak. A szokásos mese: amíg tele vannak a boltok, ostorozzák a „neoliberális” globalizációt, aztán meg azon sopánkodnak, hogy Kínából nem érkezik meg az alkatrész. Azon az állításon pedig akár derülhetnénk is, hogy épp a világjárvány hozta volna „napfényre a neoliberális világrend sérülékenységét”. Nyilván a spanyolnátha, a kolera, a himlő és a pestis is a neoliberális világrend sérülékenységének a következménye volt.
A gazdasági célok némelyike egyenesen szürreális. Az OTP tiszteletre méltó teljesítménye mellett sem vehető komolyan, hogy „régiós és globális szereplővé kell tenni a magyar bankrendszert”.
A cikk gyakran hivatkozik a hálózatok működésének tudományos vizsgálataira. E kutatások szerint nem mindegy, hogy egy személynek, vállalatnak vagy éppen országnak hány kapcsolata van; bizonyos szintig a több kapcsolat több ügyfelet, több bevételt, több boldogságot eredményezhet. De ahogy egy embernek sem lehet tízezer barátja, úgy egyetlen ország sem tud 200 másikkal egyformán intenzív gazdasági kapcsolatokat ápolni. Közeli és erős gazdasági kötelékeket kialakítani 10–15 országgal lehet, s ezeket a földrajz meg a történelmi, kulturális hagyományok jelölik ki. Nekünk szerencsénk van, a világ egyik legnagyobb piacának vagyunk szerves, beágyazott része. Nyilván ki kell használni minden egyéb, kínálkozó lehetőséget is, de semmilyen állami kommunikáció, ügyeskedés nem tudja semmissé tenni azt a költséghátrányt, ami a gazdasági kapcsolatépítést nehezíti a távoli országokkal. A kormány ráadásul számos olyan állammal próbálkozik, ahol elterjedt az állami korrupció, alacsony hatékonyságú a közigazgatás, és a helyi vállalkozók is elsősorban a saját piacaikat védik. Ez reménytelen vállalkozás. Az EU vámhatárai mögé igyekvő, távoli országok befektetéseinek Magyarországra vonzásával valóban előnyt kovácsolhatunk magunknak, ám a vita arról, hogy ennek fő eleme a magas elektromos energia- és vízigényes, környezeti kockázatokkal járó akkumulátorgyártás legyen-e, elmaradt. Való igaz, Kína fontos kereskedelmi partnere az Egyesült Államoknak vagy Németországnak – de ezek az országok más ligában játszanak, Magyarország gazdasága nem képes ilyen szintű kereskedelmi kapcsolatokra. A magyar–kínai, magyar–amerikai kapcsolatok jelentős része most is valójában a nagy multinacionális cégek oldalvizén zajlik.
A cikk a jó szocialista hagyományoknak megfelelően a „fokozott állami szerepvállalást” hangsúlyozza a fejlesztésekben. Ez már 1945 után, a szocializmusban sem jött be. Megemlít más, fontos tényezőket, az adórendszert, a felsőoktatást, de
a magyar felemelkedés zálogának a nemzetközi gazdasági kapcsolatok számának növekedését tekinti. Ez súlyos félreértés.
Ahhoz, hogy egy ország sikeres legyen, csupa olyan területen kellene jól tejesítenünk, amelyekről a cikk nem szól: a közoktatás, az egészségügy, a hatékony közigazgatás, a korrupciómentesség. A mindennapos és értelmetlen állami beavatkozások a teljes magyar gazdaság termelékenységét csökkentik, akárcsak a valós piaci verseny felszámolása az állami és baráti cégek térnyerése érdekében. Ezekre a hiányosságokra kellene koncentrálni a mindenféle nyitások délibábjainak kergetése helyett.
Középhatalom
Magyarországnak „Közép-Európán belül regionális középhatalmi státuszt” kell elérnie – ez a cikk legmeredekebb állítása. Még szerencse, hogy nem nagyhatalom akarunk lenni. Én például nem szeretném az európai életminőségemet elcserélni Kína, Oroszország, Brazília, de még az Egyesült Államok nagyhatalmi státuszára sem. A hatalom, az tudniillik, hogy erősebb vagyok másoknál, jelenthet lehetőségeket (főként az einstandra), csökkentheti a kiszolgáltatottságból adódó veszélyeket, de mint a fenti példák egy része is mutatja, nem jelent feltétlenül gazdasági fejlődést, felzárkózást, jólétet.
Ezt akár el is intézhetnénk egy kézlegyintéssel – mindannyiunknak van egy emlékképe a tornatermi öltözőből, amikor a leggyengébb fiú magáról megfeledkezve a legerősebbnek akar látszani, de még arra sem méltatja senki, hogy egy pofonnal helyre tegye. De középhatalmi ambíciókat hirdetni ebben a régióban, ahol még mindig nem forrtak be az elmúlt évszázadok sebei, legalábbis kontraproduktívnak tűnik. A hatalom azt jelenti, hogy mások felett az erőnk segítségével tudunk befolyást gyakorolni, és olyasmit is el tudunk érni, amire a hatalmi státusz nélkül esélyünk sem lenne. Vajon épp ezen az alapon építhetők ki baráti kapcsolatok, gyümölcsöző gazdasági együttműködés a környező országokkal? Nem inkább a kisantant újjáalakítására felhívás ez az igény? Ráadásul ezt az a kormány hirdeti meg, amely az elmúlt 12 évben minden lehetséges esélyt kihasznált arra, hogy éljen, még inkább visszaéljen az Európai Unióban a kis országoknak biztosított, gazdasági és katonai méretüket aránytalanul meghaladó jogosultságokkal. Az EU-ban már sokan és sokszor verték a fejüket a falba annak láttán, hogy a Luxemburgra, Dániára, Portugáliára szabott kisebbségvédelmi lehetőségek hogyan fordulnak Orbán Viktor kezében a visszájára.
De meg is fordíthatjuk a kérdést. Örülnénk-e annak, ha Románia, Csehország, Szerbia, Ausztria hasonló ambíciókat fogalmazna meg?
Újból hidegháború küszöbén állunk; nagy blokkok fognak kialakulni és a periférián lévők rosszul járnak – szól a következő állítás, s Orbán ennek alátámasztására történelmi példákat citál: a török megszállást, a Habsburg-birodalom korát. Csakhogy ezek a példák ma teljességgel irrelevánsak, ahogy sántít a hidegháborús szovjet példa is – elvégre a szocialista táboron belül relatíve legjobban mi, a legvidámabb barakk tudtunk, ha gúzsa kötve is, de fejlődni. Finnország és Ausztria pedig pont a kormányfői tétel ellenkezőjét bizonyítja: ezek az országok épp a peremvidéken voltak képesek évtizedeken át gyorsabban fejlődni, mint sok más nyugat-európai vagy mediterrán ország. Valóban: az évszázados háborús határvidéki lét nem segíti a gazdasági, társadalmi fejlődést, manapság Doneck és Luhanszk megye lakói tudnának erről érzékletesen beszámolni. Ha másért nem, hát ezért is érdemes lenne Ukrajnát a honvédő háborújában támogatni: azért, hogy a háborús határvidék ne költözzön át a Kárpátok nyugati oldalára.
Blokkosodás
A blokkosodás jellemzője, véli Orbán, hogy „minden gazdasági, politikai és kulturális transzfer a tömbök vezető államain keresztül zajlik”. Először is, ez az állítás képtelenség. Egy-egy tömb vezető hatalma legfeljebb a legfontosabb kérdéseket tudja kontroll alatt tartani, nem pedig a gazdasági, politikai és kulturális cserék egészét. A történelem eddig minden esetben azt bizonyította be, hogy az erre törekvő rendszereket nem lehet tartósan és hatékonyan működtetni.
Nem vitatom, hogy a blokkosodás folyamata a következő évtizedekben felerősödhet. Azt sem, hogy ennek lehetnek kedvezőtlen hatásai a sokat átkozott globalizáció kiteljesedésére. De ha már ez a veszély leselkedik a világra: vajon nem a velünk azonos gazdasági, kulturális elveket valló Egyesült Államokkal, Németországgal, Franciaországgal lenne érdemes egy tömbbe tartozni? Véletlenül sem állítanám, hogy ezen országok soha nem éltek és soha nem fognak visszaélni az erőfölényükkel. De az alternatíva az orosz nagyhatalommal folytatott „kölcsönös előnyökön alapuló együttműködés” lenne – ennek tapasztalatairól bőségesen és kevéssé szalonképesen tudnának beszámolni az ukránok vagy a grúzok. A tömbök logikája szerint, aki belül van, annak az alapvető kérdésekben igazodnia kell. Ez az ára a tagsággal járó előnyöknek: esetünkben a NATO-tagságból származó biztonsági garanciáknak, az egységes uniós piacnak és az EU-ból érkező pénzügyi támogatásnak.
S vajon miből gondolja a kormány, hogy a mi blokkunk vezetői az elmúlt 12 év nagy részéhez hasonlóan továbbra is maflán fogják szemlélni a magyar kormány kapcsolatépítését Oroszországgal meg Kínával, s dörgölőzését mindenféle obskúrus diktatúrákhoz, autokráciákhoz? Nem fogják maflán szemlélni. Ez rossz hír a kormánynak és emiatt az országnak is. De furcsa mód a hatalmi logikát a belpolitikában kíméletlenül érvényesítő fideszes politikusok nem akarják tudomásul venni a Magyarországot körülvevő hatalmi viszonyok realitását. Kis hal vagyunk az akváriumban, és a nagy halak elunták a barátkozásunkat a másik akvárium nagy halaival. Egy idő után árulásként fogják megélni a külön utas politikát, s azt se hinném, hogy különösebben fogékonyak lennének arra a magyarázatra, hogy mi csak a hálózattudományok legújabb eredményeit követtük. Ha Magyarország folyton keresztbe tesz, akkor bizony velünk sem lesz kíméletes senki, s ez mindannyiunknak sokba kerülhet. A példák sorakoznak: a Fidesz kizárása az Európai Néppártól, a jogállamisági feltételességi eljárás, a magyar–amerikai kettős adózást elkerülő egyezmény felmondása, az uniós pénzek visszatartása, az Erasmus- és Horizon-programok felfüggesztése. És a brüsszeli bürokrácia valóban legendásan jól ért a szabotázshoz: ha akarják, évekig elhúzhatják az uniós források elindításául szabott 27 feltétel teljesítésének igazolását. Nem olyan bonyolult üzenet ez a magyar kormány felé: nem akarunk és nem is fogunk mindenbe beleszólni, de az európai normák minimumát tartsátok be, ne tapossátok olyan nyilvánvalóan a demokratikus alapértékeket, ne lopjátok el olyan szemérmetlenül az általunk adott pénzeket, és ne akadályozzatok minket a nagy nemzetközi ügyekben!
S az sem igaz, hogy Orbán ne értené ezt a logikát és ezt a nyelvet. „Aki fizet, az rendeli a zenét” – mondta tavaly júliusban, az elhíresült tusnádfürdői beszédében. Ugyanitt azt is jósolta, hogy 2030 környékén jön el az ő ideje. amikor Magyarország az unió nettó befizetőjévé válik. „Ekkor kell majd az erő.” De rossz hírem van. Nem leszünk 2030 körül nettó befizetők, és a magyar gazdaság mérete, ereje alapján akkor sem mi fogjuk rendelni a zenét, ha egyszer tényleg nettó befizetők leszünk. Az erő nem velünk van. Épp ezért jó lenne, ha a magyar külpolitika nem középhatalmi álmokat dédelgetne, hanem megpróbálna kiegyezni a demokratikus nyugati államok közösségének – a mi „blokkunk” – vezetőivel, és betartaná a játékszabályokat. Az ország érdeke biztosan ezt kívánná – s ez még csak nem is járna feltétlenül belpolitikai bukással. Eladott már Orbán a magyar választóknak ennél jóval nagyobb pálfordulásokat is.
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. február 9-i számában jelent meg. A szerző címzetes egyetemi tanár, volt pénzügyminiszter.
