Bod Péter Ákos: Az 1, 2, 3 százalék logikája

A június 9-i kettős választás mérsékelt érdeklődést keltő, szinte lefutott hazai eseménynek nézett ki akár csak negyedévvel azt megelőzően. Aztán nagyon másként alakultak a politikai viszonyok. Ami a gazdaságot illeti: a rossz és romló költségvetési helyzet láttán tudható volt, hogy ezúttal nem lesz mód választások előtt hangulatjavító költekezésre. Különösen úgy, hogy igen drága államosítási tervek, valamint a nagyközönség előtt ismeretlen mértékű nagyvállalati támogatások, továbbá az adósságszolgálati terhek miatt az állam költségvetési kiadásai roppantmód megugrottak. Így, amint mértékadó elemzések, valamint az Európai Bizottság tavaszi előrejelzései mutatták, a túlzott mértékű hiány mielőbbi korrekciója lett volna szükséges. Ilyenre persze nem volt kapható a kormány június előtt, eltekintve egy kiadásmérséklő csomagtól. Már az is eredmény, hogy legfeljebb az üzemanyag-kereskedőket presszionálta a kiskereskedelmi árak átmeneti mérséklésére.

Nem volt titok, hogy június 9. után jön korrekció, mégpedig jelentős. Erre még tavasszal kaptak ígéretet a hitelminősítők. Meg is tartották a magyar besorolást, ki egy, ki két lépcsővel a bóvli szint felett. Ám olyan feltételezéssel – ez világosan kiolvasható a rating-indoklásokból –, hogy a kormány a választások után hamar megszorító („konszolidációs”) intézkedéseket hoz, valamint hogy az EU a magyar borítékban levő pénzek nagyobb részét fel fogja szabadítani a kormány és az uniós intézmények közötti „zajok” ellenére. A magyar államháztartást látva a profi kockázatelemző cégek azt várták, hogy a zajokat majd mérsékli, az érdemi ütközések élét tompíthatja a magyar EU-elnökség eljövetele.  

A gazdaságelemzői várakozások inkább csak abban szórtak, hogy a választást követően mennyire hamar születnek meg a konszolidáló intézkedések, és azokban milyen lesz az arány az állami bevételnövelő, illetve a kiadáscsökkentő csomag, vagyis a deficitmérséklés két fő típusa között. Nos, végül is nem egy, hanem négy hét kellett a csomagok közzétételéhez. A gazdasági újságírók komoly munkával igyekeznek most desifrírozni a konszolidációs intézkedésekről szóló bejelentések tényleges tartalmát, a fokozatosan közzétett apró betűs szövegek jelentőségét, a kiadási oldali intézkedések lényegét.

Komoly elemzői munka a várható gazdasági következmények felmérése. Becslések szerint az intézkedések még az idén a GDP fél százalékát kitevő korrekciót hoznak a költségvetésben, így a 2024-es államháztartási hiány nem lépi majd túl az 5 százalékot, sőt a gazdaság remélt élénkülése mellett talán visszanyomható arra a 4,5 százalékos mértékre, amelyet a kormány a beadott konvergencia-programban vállalt. Mások szerint viszont még sokat kell tenni az idén a négy és fél százalékért.

Az mindenesetre korán világossá vált, hogy nem kerülhető el a túlzott deficit eljárás; azt előrevetítette az Európai Bizottság tavaszi makrogazdasági kitekintése, majd megerősítette az EB júniusi elemzése: indokolt az eljárás megindítása a magyar költségvetési helyzet és a kilátások alapján.

Nem valami sajátos magyar ügy ez: rajtunk kívül a listán van Belgium, Franciaország, Olaszország, Málta, Lengyelország és Szlovákia, valamint folytatódik az eljárás a román esetben. Máshol is érdekes belpolitikai viszonyok közepette kell megkezdeni-folytatni a népszerűtlen költségvetési kiigazítást. Számunkra a lényeg:

ÖTÖDIK ÉVE TÚL NAGY A DEFICIT, NEM EGYSZERI KIUGRÁS VAGY ÁTMENETI MEGCSÚSZÁS TÖRTÉNT A MAGYAR FISKÁLIS POLITIKÁBAN.

A tartós hiány okai között fő helyen áll az ambiciózus kormányzati programok miatti költekezés, miközben egy sor fontos területen a több éves pénzhiány miatt súlyos lemaradások gyűltek fel.  

Kora nyárra oda jutottunk, hogy erőteljes korrekció nélkül még a saját belső pénzügyi stabilitási törvényünk betartása is gondot okozhatna idén, az pedig kényes helyzetet idézhet elő a Költségvetési Tanács és a kormány között. Legalább ennyire kellemetlen a hitelminősítői vonatkozás. Lehetne ugyan hivatkozni a külső egyensúlytalansági gondok enyhülésére és a gazdasági növekedési mutatóknak az idei javulására, ám így is nagy a deficit, a bőven 70 százalék feletti GDP-arányos államháztartási adósságráta pedig sok a mi besorolásunk mellett. Még fájóbb maga a túlzott hiány eljárás, és nemcsak a negatív PR-hatása miatt. Annak keretében már nem elégséges egyszer lenyomni a deficit-hányadot, hanem folyamatos konzultációs rendben kell a jogosan szkeptikus bizottsági szakapparátussal egyeztetett módon fenntartható jelleggel kiigazítani a költségvetést, mégpedig az európai jogrendbe illeszkedő korrigáló intézkedésekkel (nesze neked háborún nyerészkedő multira menetközben kivetett sarc). Máskülönben további támogatási pénzek fagyhatnak be.

És itt sokasodnak a kérdőjelek

A gazdasági ésszerűség logikáját követő elemzők okkal gondolhatták ez idáig, hogy a magyar kormány, amely nem támaszkodhat sem kellően jól húzó gazdaságra, sem érdemi fiskális-monetáris élénkítésre a 2023-ban kialakult helyzettel a háta mögött, mindent megtesz majd az uniós pénzekhez való hozzáférésért. Nemcsak országos érdekből, hanem a maga belpolitikai szempontjai miatt is: jobb 2024-ben túljutni a gazdasági konszolidációs szakasz zömén, hogy a 2026-os újabb választási ciklus előtt már ne kelljen népszerűtlen anyagi ügyek sokaságával foglalkoznia. Általános feltevés szerint, melyet magam is osztottam, az uniós viszonyrendszerben feszültségmérséklő szakasznak kell jönnie az uniós választásokat követően.

Nos, a „zajok” nemhogy elhaltak volna, hanem minden várakozást megcáfolóan élessé váltak az EU-elnökség első napjaiban. A magyar kormánynak az uniós felhatalmazás nélküli kül- és biztonságpolitikai aktivitása a vegyes előjelek ellenére meglepetésként érte az uniós intézményeket, partner kormányokat.

A motívumokat és a további lehetséges kimeneteket e helyütt nem érdemes megtippelni. Ahhoz túl nagy lett a konfliktus hőfoka, hogy egyszerűen a hazai választópolgárnak szóló keretezést szolgálja, mintegy könnyen fogyasztható magyarázatot ajánlva arra az előre látható fejleményre, hogy az országot az uniós deficiteljárás alá vonják, és a kormány költségvetési konszolidációs intézkedések meghozatalára kényszerül. A bizottsági deficit-eljárás jelentőségét a kormánypropaganda talán képes sikerrel minimalizálni. A megszorításokat és a nyomukban járó inflációélénkítő jelenségeket azonban nehezebben tarthatja távol magától a kormányzat, ehhez valóban kapóra jöhet a magyarázat: a brüsszeli elit büntet a neki nem tetsző karakán magyar különútért.

ÁM LEHET, HOGY MINDEZ CSAK AZ EDDIG TÖRTÉNTEK GAZDASÁGI LOGIKA SZERINTI RACIONALIZÁLÁSA, MIKÖZBEN A POLITIKA CSÚCSÁN EGÉSZEN MÁS LOGIKA SZERINT DÖNTENEK, FIGYELMEN KÍVÜL HAGYVA A KÖZGAZDASÁGI RACIONALITÁST, AMÍG CSAK LEHET.

De vajon lehet-e? Nem magyar sajátosság, hogy egy kormány a neki fontos ügyekben saját gazdasági súlycsoportján felül exponálja magát. Erre találni példákat az európai integráció történetében. A görög kormányok valaha igen aktív külső politikát folytattak, és nem ritkán egyetlenként „akasztottak botot az uniós kerekek közé”, annak ellenére, hogy Görögország anyagi erőben csekély százalékát adta a közösségnek. A luxemburgi politika pedig – inkább pozitív példaként álljon itt – gyakran tudta formálni az uniót az ország csekély gazdasági részaránya ellenére.

Nézzünk hát rá a nagy tablóra, kezdve azzal az indikátorral, amellyel a leggyakrabban mérik egy ország gazdaságát. A GDP-adatok önmagukban nem adnak teljes képet egy tagállam anyagi viszonyairól, különösen az adott kormány gazdasági mozgásteréről, de talán erős vizualitása miatt célszerű tanulmányozni az EU gazdasági térképét az Eurostat 2023-as évi adatai alapján.

A tagállamok bruttó hazai termékének százalékos megoszlása

Forrás: Eurostat.  https://ec.europa.eu/eurostat/en/web/products-key-figures/w/ks-ei-24-001

Közismert, sőt közhelyes tény, hogy hazánk gazdasági értelemben a kisebbek közé tartozik (és külgazdasági, pénzügyi nyitottsága igen jelentős). Részlet-ügy, de a GDP az ország területén megtermelt új értéket, vagyis nem a rezidensek, ott lakók jövedelmét méri; márpedig a tőkeimportőr gazdaságokban, mint nálunk is a térségi társainkkal megegyezően, a jövedelem nem csekély része a külföldi tőketulajdonosoké. A kép ezzel együtt látványosan mutatja, hogy harmadévszázados felzárkózással is csupán bő egy százaléka keletkezik minálunk az uniós szintű, összegzett GDP-nek. Ez bizony szerény gazdasági erő még a román vagy cseh, vagy pláne a szomszédos Ausztria méretei szerint is, nem említve Lengyelországot.

Az osztrák adat különösen érdekes, mivel az elmúlt évtizedek során a jóval kisebb lakosságú szomszédunk lényegében azonos lélekszámot mondhat magáénak (9,1 millió tavaly év elején; szemben a magyar 9,6 milliós hivatalos adattal). Alapvetően a vándorlási trendek miatt vált immár velünk egy méretűvé; a gazdasági teljesítménye sokkalta nagyobb.

A lakosságszámnak nagy a társadalmi, gazdasági, politikai jelentősége, ezért érdemes idehozni ezt a statisztikai vonatkozást. A magyar realitásokra utal a címben a második adat: két százalékos ország. A térségben vannak ennél kisebbek, mint ahogy jóval nagyobbak is (Románia 19, Lengyelország 37 milliós) az EU csaknem 450 milliós lakosságából.   

És végül létezik intézményi-politikai súlya minden tagállamnak. Az alapító államok a kisebb lakosságszámú és gyakran kevésbé fejlett újabb tagokra tekintettel az európai intézményekben betöltött súlyarányokat és szavazati jogokat nagyvonalúan úgy alakították, hogy a kisebbek a statisztikai súlyuknál nagyobb arányt élvezhetnek. Ez egyfajta kiegyenlítő-demokratizáló elv, noha másfelől azt is magával hozza, hogy egy máltai (vagy magyar) szavazat az uniós parlamenti választáson sokkal „többet ér”, mint egy német vagy francia.

A magyar uniós parlamenti képviselők száma a teljes EP-hez képest mintegy három százalék. Innen a címben szereplő hármas. Most tegyük félre azt, hogy számos ügyben a tagállami kormány (legyen az görög, máltai vagy éppenséggel magyar) a legnagyobbakkal azonos erőt képvisel – ha ugyanis egyhangúan kell(ene) dönteni valamiről, akkor vétójoga van a legkisebbeknek is.

A tényleges döntési eljárások az uniós intézményekben (a Tanácsban, a Bizottságban, az EP-ben, az Európai Központi Bankban, stb.) ennél cizelláltabbak. A 3 százalékos jelző azonban megfelelő itt annak a kontrasztnak a bemutatásához, amely a jelen elemzésnek a tárgya.

A kontraszt alapvetően a mai (és a belátható időn belüli) magyar gazdasági súlycsoport és az unión belüli politikai súly között feszül. Amikor tehát kisebb lélekszámú és szerény gazdasági erőt képviselő országok vezetői esetenként méretkategóriájuk feletti aktivitást mutatnak uniós ügyekben, egyszerűen élnek azzal a kedvezménnyel, amelyet valamikor helyesnek láttak a nagyok megadni a kisebbeknek, a később jövőknek. (Talán nem számoltak minden lehetséges következménnyel, és bizonyára most már körültekintőbben döntenek a további bővítési körökben – ez azonban nem itteni témánk.)

Ugyanakkor a méret, a tényleges súly mégis csak számít. A minap az ukrán elnök mint magától értetődőt említette, hogy Magyarország túl gyenge közvetítő szerep eljátszásához: csak „komoly és erős szövetségek” segíthetnek a háború lezárásában. A lehetséges magyar katonai, geopolitikai és diplomáciai súly, mozgástér, képesség megítélése nem ide tartozó téma. A kiinduló konkrétabb dilemmáink kapcsán viszont jogos és időszerű a kérdés: mire képes EU-szintű ügyekben csupán egymagában egy gazdaságilag csekély – egy százalékos – és az átlagnál sokkal fejletlenebb ország (ez utóbbi vonatkozás megmutatkozik abban, hogy lélekszámot tekintve a demográfiai zsugorodásunk ellenére az EU két százalékán állunk, de csak a GDP 1,2 százaléka termelődik nálunk).

Ez a csekély méret határt szab az állami költségvetési erőnek:

AZ ÚJ TAGÁLLAMOKHOZ MÉRVE TÚLADÓZTATOTT MAGYAR TÁRSADALOM ÉS GAZDASÁG ENNÉL KÖLTEKEZŐBB, FELADATVÁLLALÁSBAN MÉG AGILISABB ÁLLAMOT NEM KÉPES FENNTARTANI.

A kormánypolitika persze kiemelhet egy-egy területet, mint újabban a katonai kiadásokat, de az adott GDP-nek a 2 százalékára emelt védelmi költségvetés a gazdaságilag fejlettebb vagy egyszerűen nagyobb nemzetekhez képest továbbra is csekély. Lehet világrendezvényeket ambicionálni, ám láthattuk Görögország esetét az olimpiával (és annak idején a görög gazdaság kétszázalékos volt – a rendezés előtt). Dönthet úgy a politikus, hogy tőkeigényes gigaprojektért beszáll a támogatási versenybe más, tehetősebb országokkal szemben, de az ország anyagi ereje annyi, amennyi.

A magyar lakossági fogyasztás immár feltűnően csekély szintje jelzi a sokat vállaló állammal járó komoly társadalmi következményeket.

Nem vadonatúj, sőt – mondhatni – közhelyes megállapítások ezek. Mégsem felesleges kimondani: az eleve csekély mértékű gazdaság, és az abból fenntartott méretes államháztartás még jó konjunktúra mellett is körültekintő gazdaságpolitikát igényel, nemhogy ilyen törékeny helyzetben. A 2020-tól mértéktelenül deficites állami költségvetés most már akkor is gyökeres korrekcióra szorul, ha nem indul túlzott-deficit eljárás, és ha az országkockázati besorolásunk lengyel vagy cseh szintű. De nem az, a bizottsági eljárás pedig indul.

Szükséges és elkerülhetetlen a gazdaságpolitikai konszolidáció – ebben megegyeznek a közgazdasági rációt követők. Csakhogy a hangjuk valahogy nem jut el a politika csúcsaira. Sokadszor vártak az elemzők konszolidáltabb belső viszonyokat és kiszámítható szövetségesi viselkedést kifelé a soron levő választási küzdelem lezárultával. Ehhez képest itt belül a Szuverenitásvédelmi Hivatal, mely már pusztán a létével komoly ütközés az európai keretekkel és normákkal, most lendült akcióba civil szervezetek és az újságok ellen. Kifelé pedig a magyar kormány az uniós elnökségi félév nyújtotta bizalomnövelő, konfliktus-csillapító alkalmak ügyes kihasználása helyett a kereteket feszegeti látványosan.

Súlyos kérdés, hogy az egy százalékos anyagi valóság és a sokkalta nagyobb ambíciók közötti ellentmondás meddig állhat fent ilyen mértékben. A gazdasági folyamatok, az intézményi viszonyok, versenyképességi állapotaink és az erőforrás-kilátások alapján sajnos nem látszik esély arra, hogy üzleti-gazdasági erőt tekintve egyről kettőre jussunk a belátható időben. (Portfolio)