Jobboldal, hogy vagy?

„Mi volt az a ’jobboldaliság’, amely Magyarország vesztét okozta? Valamilyen hit, hétszer szent elv, tételes meggyőződés? Nem, más volt.

Ha vége ennek a háborúnak, a feladatok mérhetetlen sora vár ránk; el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagy része megszökött már, reánk hagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a ’jobboldaliság’ címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint ’keresztény magyar ember’, előjogokkal élhet a világban; egyszerűen azért, mert ’keresztény, magyar úri ember’, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ’keresztény­magyar’ vagy ’úriember’, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidó-birtokot, potya nyaralást a Gallyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a ’jobboldaliság’ igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a ’jobboldali, keresztény, nemzeti’ világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett ’előkelő közhivatalnok’-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.” (Márai Sándor: Napló 1943–1944, Révai, 1945. 501–503. 1.)

1994 májusában olvasom ezeket a sorokat, két választási forduló között, Márai 1944-es naplójában, amit találomra emelek le a polcról, afféle munka utáni, tűnődő-szemlélődő lapozgatásra ezen a kora nyári alkonyon. S habár tudván tudom, hogy nincs „találomra”, nincs „véletlen” akkor, ha egy könyv sorai hirtelen beszédessé válnak, mint mindig, most is ámulattal tölt el, hogy az évtizedekkel ezelőtt, a második világháború végén leírt sorok úgy találnak rám most, mintha az épp akkor negyvennégy éves Márai egyenesen ide és nekem címezte volna, aki 1994-ben vagyok negyvennégy és egy – szerencsére csak – pártpolitikai összeomlás tanúja. Mert igen, hihetetlen bár, de 1994-ben is erről van szó, s még csak nem is mutatis mutandis. Ezt a jobboldaliságot böfögte vissza 1991-ben a „rendszerváltástól” felfordult magyar politikai gyomor – jobb híján, és ez bukott meg, ez tűnt le – azt hiszem, végleg – a történelmi színről, akarom mondani: foszlott szét a politikai levegőégben – 1994 májusában. Ez a jobboldaliság az, s nem más, amiről kiderült, hogy a magyar társadalomnak nem kell, ez az, amivel szemben a társadalom többsége a baloldalra – mai liberálisokra és szocialistákra – szavazott, jóllehet egyáltalán nem lett ettől baloldali. A baloldal ugyanis azáltal, hogy ezzel a jobboldalisággal találta szembe magát 1993–94-ben, már pusztán e szembenállás révén, mindenféle ideologikus megfogalmazás és túlzás nélkül hatásosan és hitelesen jeleníthette meg a modernitást és a demokráciát, amire a társadalom már 1990-ben is szavazott, s nem rajta múlott, hogy végül is a Máraitól – és Adytól Bibóig minden gondolkodó magyartól – gyűlölt, utált, megvetett és vészterhes jobboldaliság jutott a kormányzati politikában túlsúlyra. Mert ez a jobboldaliság a magyar demokráciát – mondjuk ki – alapjaiban kérdőjelezte meg, alapjaiban tagadta, fenyegette, még ha – hála a világpolitikai helyzetnek, a magyar társadalom modernségének, a hatalommegosztás elvéből következő ellensúlyoknak: alkotmánybíróságnak, köztársasági elnöknek, sajtószabadságnak és a kormányzó párton belüli „másként-jobboldali” erők ellenállásának megdönteni már nem tudhatta is.

Kirekesztő önmeghatározás

Nyilván nem a puszta véletlen műve, hogy 1990 után egy modernitásnak és demokráciának elkötelezett jobboldal helyett – mondjuk, a konzervatív liberalizmus és a nyugat-európai kereszténydemokrácia helyett – ez az ásatag, autochton magyar – sőt, hellyel-közzel kelet-európai – rendies jobboldaliság, demokrácia előtti jobboldaliság vagy e jobboldaliság porló múmiája került elő a negyven esztendeig tartó politikai jégkorszak vastag jégtakarója alól. Ez a jobboldaliság létrehozhat és létre is hozott egykor alkotmányos monarchiát, monarcho-fasiszta rezsimeket, félparlamenti, rendies diktatúrát, és elősegíthette „tiszta” fasiszta politikai képletek kialakulását is, de nem hozhat létre és soha sehol nem is hozott létre demokráciát, nem „fért el”, nem találta helyét semmilyen demokratikus politikai rendszerben, csakis azzal szemben, mert miként ő a demokráciára, úgy a demokrácia őrá nézve halálos veszedelmet jelentett. Ha jól meggondoljuk, a magyar demokrácia minden eddigi elvetélt kísérlete – 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban – és e napjainkban zajló legújabb kísérlet is mindig a rendies, autoritárius, antimodern és antidemokratikus függőségekkel, struktúrákkal, mentalitással szemben bontakozott ki (még akkor is, amikor ez a „szocializmusnak” nevezett kényszerzubbony alatt rejtőzködött), s így szükségképpen baloldali fogantatású volt, és az ma is. Innen nézve egyáltalán nem meglepő, hogy a liberalizmus nálunk mindmáig a baloldalhoz sorolódik, s nem is csak az ásatag, rendies jobboldal szemében, ha pedig egy liberális identitású párt jobboldaliként akarja magát elfogadtatni vagy hitelesíteni, akkor tüstént magára aggatja a „nemzeti” jelzőt, vagyis átveszi a rendies jobboldal kirekesztő önmeghatározását, amely a politikai közösség tagjait – az állampolgárokat – méltókra és méltatlanokra, „magyar” magyarokra és „nem-magyar” magyarokra osztja, magának tartva fenn – mint természeténél fogva „magyar” magyarnak – az osztályozás és megítélés oszthatatlan jogát. A modern politikai közösség effajta felosztása „mieinkre” és „idegenekre”, s az így kettészelt társadalom mitologikus azonosítása a „jókkal” és a „rosszakkal”, az eltérő érdeké, az „ellenség áskálódásaival”, a más célkitűzéseké és értékrendeké a „nemzeti értékek pusztításával”, melynek során csak az marad érték, csak az igenelhető, ami „magyar” (a „magyarok Istenétől”, a „magyarok demokráciáján” át a „magyarok piacgazdaságáig”), nos, mindez a modernitás szellemének és a politikai demokráciának a megtestesült tagadása. Ahol „magyar” ellenzéket követelnek a magyarnak (valójában a „magyarnak”), ott igazából azt követelik, hogy ne legyen ellenzéke, hogy a „magyar” magyarok diktatúrája legyen modern demokrácia helyett. Politikai szempontból egyetlen értelme lehet annak, hogy valaki magyar vagy nem magyar, mégpedig az, hogy a magyar állam polgára-e vagy sem, tehát mindenki mással egyenrangú és egyenjogú tagja egy politikai közösségnek, az őt megillető jogokkal és a rárótt kötelességekkel. Egyedül ebben a vonatkozásban és egyedül ettől az állammá konstituálódott politikai közösségtől fogadható vagy tűrhető el, hogy magyarként, németként, románként stb. azonosítsa az autonóm individuumot, föltéve, hogy ennek a politikai közösségnek tagja akar vagy kénytelen lenni a nemzetállamok és nemzetgazdaságok korában. De senkitől és semmitől nem tűrhető el, hogy bármilyen – szellemi, vallási, erkölcsi, politikai, biológiai – kritérium szerint bárkit is „magyarként” azonosítson, azon az alapon, hogy ő maga – akár egyetlen személy, akár egy párt, akár valamilyen kulturális csoport – így azonosítja magát és nem másként. Minden más tekintetben az autonóm individuum kizárólagos – mondhatnánk legszentebb – joga, hogy miként és mivel azonosítja magát, miként tudja, érzi, vállalja például magát magyarnak. Azt, hogy magyar-e és mit jelent számára ez, ki-ki maga mondja meg, ha egyáltalán ki akarja ezt nyilvánítani, és nem „ő”, és nem „te”, különösen nem a politikai közösség vele egyenrangú, s tőle semmivel több joggal nem rendelkező másik tagja vagy része. A nemzet politikai közösség és nem organikus közösség, alapja szellemi és nem természeti. S minthogy nem a természet „csinál” magyarokat és nem-magyarokat, ahogy mondjuk orrokat és füleket csinál, azért minden ilyen felosztás diszkrimináció és kizárás, tehát erőszak a szellemen, mely nem egyenlősít, hanem egyenrangúsít és kire-kire magára bízza, hogy mivel, mennyire és hogyan azonosul, mire építi – ha tudja – identitását. Az „én”, az „ő”, a „te” identitásod nem magánügy, de az egyén – a személyes egyén – ügye a modernitásban, nem pedig a politikai közösségé, az államé. A személyiség azon áll vagy bukik, hogy létrejön-e, létre tudja-e hozni valamely egyén ezt az identitást (hiszen az egyének többsége egyáltalán nem fáradozik ezen, elvan személyiség nélkül is, elszenvedi, hogy azonosítják, vagy kibújik minden azonosítás alól, s mindenféle identitás nélkül él), a modern állam pedig azon áll vagy bukik, hogy mennyire mond le – kénytelen lemondani – az egyének azonosításáról, mennyire biztosítja az önazonosítás – tehát a személyiséggé, „meglett emberré” válás – szabadságát (mely persze csak a lehetőség szabadsága a modernitásban). Innen nézve minden állami-hatalmi, minden pártpolitikai-ideologikus azonosítás terror, erőszak az életen, az eleven személyiségen és végső soron bukásra ítélt.

A régi vágású, rendies, demokrácia előtti jobboldaliság nem a parlamentáris demokráciában határozza meg magát modern politikai pártként (mely nem a másik párt megsemmisítésére tör, hanem újra meg újra a kormányzati hatalom megszerzésére szabad választások útján), hanem a parlamentáris demokráciával szemben „a” nemzetként, „a” magyar népként, tehát mindig a tagolatlan egész, az „organikus egész” (azaz az ideologikus, a nemlétező egész) nevében lép fel, az egészet akarja magának – azaz a résznek –, amit az azonosítás (vagyis kirekesztés és diszkrimináció) ideológiai-morális terrorjával és az állam totális erőszakával igyekszik elérni. S akár eljut a totalitárius azonosítás zsarnokságának fokáig, akár megmarad az „ancien régime” ellenállásának politikai fokán, akár átcsap a jobboldali radikalizmus modern áramlataiba, mindig úton van efelé.

A modern, demokráciában fogant, pártpolitikai értelemben vett jobboldal hiánya a magyar politikai szervezetnek mintegy szervi fogyatékossága volt, s az is maradt. Ez a hiány végzetes lehet, s felbomlással fenyegeti az egész demokratikus játékrendet. Nincs működőképes demokrácia ilyen jobboldal nélkül. A régi vágású, rendies és totalitárius irányultságú jobboldal letűnése a magyar politikai színtérről önmagában még nem biztosítja a demokratikus politikai berendezkedés stabilitását. Ehhez még létre kell jönnie – egyebek között éppen a választást elvesztett pártokból – a modern és demokratikus jobboldalnak, különben vagy a leválthatatlan baloldal lelkét eszi meg – a demokrácia lelkével egyetemben – a korlátlan hatalom, vagy az antidemokratikus és antimodern jobboldaliság fúriái szabadulnak el és söprik el magát a demokratikus berendezkedést, mint már – ebben a sorrendben – e században többször is.

Önkorlátozással, párbeszéddel

Ahhoz, hogy a parlamentáris jobboldaliság erőre kapjon, hogy pártjában vagy pártjaiban a politikai játszmák meghatározó súlyú szereplője lehessen, amely nélkül egyszerűen nem is lehetségesek ilyen játszmák, ahhoz mindenesetre már állnia kell a demokratikus játéktérnek, a demokratikus intézményeknek, működnie kell a „szabadság technikájának”. Ezt a – demokratikus játszmák szempontjából létfontosságú – parlamentáris jobboldalt ugyanis maga a demokrácia konstituálja, bizonyos értelemben, saját létrejövési folyamatában, jóllehet a demokrácia politikailag – a történeti leszármazást tekintve – szükségképp baloldali fogantatású. (Ebből egyáltalán nem következik, hogy baloldalról nem fenyegeti veszély a parlamentáris demokráciát. A baloldalról is elmondható, hogy parlamentáris politikai tényezőként végsőleg a demokrácia konstituálja. A baloldaliság veszedelme is azt jelenti, hogy valamely baloldali párt a demokráciával szemben határozza meg magát, csak nem demokrácia előtti, hanem demokrácia utáni, demokrácián túli „eszmeként”, „politikai berendezkedésként”, „világállapotként”, ami szellemileg és erkölcsileg lehet ugyan nemes és termékeny álláspont, a hatalmi gyakorlatban viszont a demokrácia elpusztításán, vérontáson és terroron kívül nem sok jóval kecsegtet.) Ahhoz tehát, hogy Magyarországon létrejöhessen a parlamentáris és demokratikus jobboldal, a demokratikus játékrend és demokratikus érzület meghonosodására és természetessé válására van szükség, ezen belül leginkább arra, hogy a parlamentáris, modernitásnak és demokráciának elkötelezett baloldal legsajátabb érdekének és a demokrácia létfeltételének tekintse egy parlamentáris jobboldal létét, mi több, önkorlátozással, párbeszéddel elősegítse ennek létrejöttét. Máskülönben könnyen találhatja magát a régi kutyaszorítóban: vagy nem adja – nem tudja vagy nem akarja, mindegy – átadni a hatalmat, mert nincs kinek, vagy a szélsőjobb söpri el a demokráciával együtt.

Vannak azonban biztató jelek is. Ilyen mindenekelőtt maga a választások ténye és a választási eredmény nyugodt tudomásulvétele a kormányzati erők oldalán. Kiáltó ellentétben áll ez mind a kormányzatban túlsúlyra jutott antidemokratikus jobboldaliság demokrácia-faló terjeszkedésével az elmúlt két-három évben, mind pedig a kormánypárti választási kampány hisztérikus média-stílusával, amely hamisítatlanul azé a jobboldalé volt, amelyről Márai rajzolt portrét 1944-ben, s amely bumerángként ütött vissza erre a jobboldalra, olyannyira ellentétes volt a magyar társadalom többségének érzületével és gondolkodásmódjával, s nem találhatott támogatásra immár a külvilágban sem. (Az „idegenként” azonosított magyarokat ugyanis mindig idegen hatalmak politikai vagy katonai jelenléte segített üldözni a „magyar” magyaroknak.) E mintegy másfél éves nyíltan antidemokratikus terjeszkedésből és különösképp ennek ideológiájából ugyanis nemhogy nem következett a demokratikus választások kiírása és a választási eredmény elfogadása, a sima hatalomátadás, de éppen ennek ellenkezője következett volna: ha egyszer az ellenzéki pártok „nem magyarok”, „nemzetietlenek”, „liberál-bolsevikok”, és a magyar nemzet „végpusztulását” áhítozzák, ha a baloldal kormányzati hatalma „visszarendeződést”, „kommunizmust”, „új Trianont”, „verőlegényeket és ÁVÓ-t” stb. jelent, akkor a hatalom efféle demokratikus átengedése az ellenségnek segédkezés a „nemzetgyilkosságban”, amit minden jóérzésű „magyar” magyar csak undorral utasíthat el (természetesen a „nem-magyar” demokráciával és a „nem-magyar” választásokkal egyetemben). A politikai gyakorlatban viszont – ezen az egyetlen ponton, de döntő ponton – a létező jobboldal kénytelen volt reálpolitikailag felmérni az esélyeket és „igen”-t mondani mind a választások kiírására, mind a választási eredményre, a kormányzati hatalom átadására (amivel mellesleg már önmagában is nevetségessé tett minden átkot és rémlátomást, amelyet a választási kampány előtt és közben a baloldallal, liberálisokkal és szocialistákkal szemben megfogalmazott). Nem biztos, hogy erre akkor is sor került volna, ha a létező jobboldalon belül nem ellensúlyozzák ki egymást a rendies és modern, az ideologikus és pragmatikus erők, ha a legnagyobb kormánypártnak nem sikerül lemetszenie magáról a jobboldali radikalizmust. Innen nézve a választásoknak nem csupán a baloldal a nyertese, hanem a parlamentáris jobboldal is az, vagy legalábbis az lehet, hiszen az anakronisztikus jobboldaliság látványos választási bukása után máris az eddig háttérbe szorított, mértéktartó, józan, pragmatikus, parlamentáris jobboldal erősödött meg az MDF-ben. Ha igaz, hogy az első szabad választás a demokratikus és modern parlamentáris baloldal születési aktusa is volt, s paradox módon épp mert választási vereséget szenvedett, a második szabad választás a parlamentáris jobboldal születési aktusa lehet, ami azt jelentené, hogy Magyarországon létrejött és megszilárdult a politikai demokrácia. A választások ténye és a kormányzati hatalom sima átadása a győztes pártnak, illetve pártoknak a magyar demokrácia első nagy teljesítménye, amelyhez a jobboldal is hozzájárult és amely – így – a jobboldal számára is kamatozik, föltéve, hogy a következő időszakban ki tudja használni az esélyt, és erős, parlamentáris jobboldallá válik, végleg megszabadulva a múlt kísérteteitől és a jelen radikális csábításaitól.

Jobboldalinak sem volt mondható

De maradjunk még annál a jobboldaliságnál, amelytől ezzel a választással végleg búcsút vett a modern Magyarország. Mert ha magyarázatát tudjuk is adni, hogyan jutott lépésről lépésre túlsúlyra a legerősebb kormánypártban, azért még egyáltalán nem biztos, hogy az avítt, „úri-magyar” jobboldaliság „feltámadása” eleve elkerülhetetlen volt. Végtére az 1990-es választást megnyert legnagyobb párt, az MDF eredetileg nem ezt a jobboldaliságot képviselte (ez akkor legfeljebb „kampányszínező” elem volt még), s a legkevésbé sem arra kapott választói felhatalmazást, hogy ebben a szellemben kormányozzon. A „nyugodt erő” választási szlogenje egy parlamentáris jobboldali, „jobbközép” pártot sejtetett, amely nem új eszméket és ideológiai kényszerképzeteket emel a mintegy két évtizede üres államtrónra, hanem a pragmatizmust, a szakértelmet, a türelmet, és a gazdaságot és a magánéletet megkötő utolsó politikai és ideológiai béklyókat is leoldja. Csakhogy ez a választási „image” a nyugati jobboldalról volt mintázva, az MDF viszont nem volt születésénél fogva ilyen jobboldali párt. Az a mozgalom, majd gyűjtőpárt, amely MDF-ként részt vett a megegyezéses politikai rendszerváltásban, a demokratikus játékrend kereteinek és alapszabályainak kialakításában, még jobboldalinak sem volt mondható, nemhogy a szóban forgó „úri-magyar-keresztény” jobboldaliság fórumának. A „demokrata” jelző – mint a többi „rendszerváltó” pártnál is – diktatúra-ellenességet és demokrácia-pártiságot jelentett, s plebejusok, baloldali és jobboldali populisták, reformkommunisták és „úri-középosztálybéli” jobboldaliak közös nevezője volt. Akárhogy is volt, ettől az MDF-től nem a demokráciát kellett félteni, legfeljebb a diktatúrát azoknak, akik gyakorolták mindaddig. Viszont attól az MDF-től, amelyből – hatalomra jutva – Antall doktor próbált meg modern parlamentáris jobboldali pártot formálni az „úri-magyar-keresztény-stb.” jobboldaliság antidemokratikus és antimodern képletéhez visszanyúlva, tehát sikertelenül, attól az MDF-től, amely nem a parlamentáris jobboldal játék-térfelét, hanem az egész politikai teret akarta a maga számára örökletesen – történeti leszármazásra, hivatástudatra s egyebekre hivatkozva – lefoglalni, amelyben előbb szorultak a pártban perifériára a modern konzervatív-liberális és/vagy nemzeti-liberális erők, mint a jobboldali radikalizmus, s előbb hagyták el a pártot a plebejus demokraták, liberális nemzetiek, mint a fasisztoid jobboldal, nos, attól az MDF-től bizony volt ok, s volt alkalom félteni a magyar demokráciát az elmúlt négy esztendőben. Hogy miként vált saját szélsőjobboldala „fékentartása” közben az MDF-kormányzat mind féktelenebbé, hogy mi minden játszott közre politikai metamorfózisában, mely végül is – valahol a Horthy-újratemetés tájékán kifelé is vállaltan – ebbe a – néhai „urbánusoktól” és „népiektől” egyként, ha nem is egyformán utált és elutasított – jobboldaliságba torkollott, azt még sokan fogják elemezni. Remélhetőleg mindenekelőtt maguk a vesztes pártok, amelyek számára egy ilyen kritikai elemzés az újraeszmélés és a parlamentáris jobboldalisághoz való átmenet feltétele. Bármily számosak voltak is a metamorfózis okai (a népszerűtlenedés nyomán fellépő legitimációs légszomjtól kezdve, a nem-szeplőtelen politikai fogantatáson át, a politikai inerciáig és nemzedéki hierarchiáig), és bármily sokféleképp vettek is részt ebben a metamorfózisban a pártvezetés tagjai és csoportjai (a statisztálástól, a mérséklő-visszafogó, leszerelő-hatástalanító nyilvános és rejtett közbelépésekig, és a harcos, kezdeményező aktivitásig), a lényegen ez már nem változtat: a túlsúlyra jutott rendies, autoritárius, antimodern és antidemokratikus jobboldaliságnak, akár személyes megszállottság, múló politikai elmebaj, akár jól megfontolt egyéni és/vagy csoportos érdek állt is mögötte, négy év alatt sikerült elérnie (az ismert viccel szólva), amit a kommunistáknak nem sikerült negyven év alat: megszerettetnie a szocializmust. Komolyra fordítva a szót: megutáltatni – s az okozott csalódás miatt jobban, mint valaha – az ideologikus erőszakoskodást, folytonos hatalmi hazudozást, átnevelést, kioktatást, indoktrinációt, a magánember molesztálását, a megosztást, kirekesztést, „magyarozást”–„idegenezést”, a civil kezdeményezések „átpolitizálását”, a kliensrendszert, az alattvalóvá degradálást, a közszolgálati média „megszállását” és „elbutítását” és viszont: megszerettetve talán először – az egyébként kevéssé szeretetre méltó, hellyel-közzel elviselhetetlen modernitást mint normális világállapotot, amelyhez az államszocializmus utolsó tíz-tizenöt évében Magyarország közelebb került bármely más kelet-közép-európai „testvérénél”, s amelynek kiteljesítését, nem pedig felfüggesztését remélte a „rendszerváltástól”.

A korabeli vicc karikaturisztikus túlzásában annyi igazság mindenképpen van, hogy ennek az „úri-magyar-keresztény-stb.” jobboldaliságnak a kísérteties térfoglalása és a politikai túlvilágról visszatért, holt eszmékre jellemző, mondhatnánk, zombi-szerű étvágya nemcsak ijedelmet keltett az élőkben (beleértve ebbe a kormányzó pártok elevenjeit is!), hanem balra tolta még azokat is, akiknek soha eszükbe sem jutott, hogy baloldaliak lennének, ha ugyan nem egyenest jobboldalinak vallották magukat. A politikai átváltozás ugyanis, amiről beszélek, kettős volt, még ha az utóbbi csak követő jellegű, inkább öntudatlan és szenvedőleges: miközben „fent” a kormányzó hatalom olyan jobboldaliságba kezdett átalakulni, amire csak Márai szavai illenek, „lent” – pártpolitikailag el nem kötelezett értelmiségiek és a társadalom józan átlaga, a többség zavartan, rémülten, hüledezve, röhögve tapasztalhatta, hogy ők maguk is kezdenek átváltozni valamivé, amik igazában nem voltak s nem is akartak lenni. Valóságos életük és lényük éppen az ellentéte volt annak a „magyar társadalomnak”, „magyar népnek-nemzetnek”, amely az uralgó jobboldaliság anakronisztikus média-tükrében megjelent, s amellyel szembesítve nap mint nap megszégyenítették, felelősségre vonták, kiátkozták, leárulózták, „nem-magyar”, „nemzetietlen”, „nem-keresztény”, „hazátlan-gyökértelen”, „elvakított-elhülyített” véglényként a valóságból kizárták. Aki ezt a kizárást nem fogadta el, aki nem volt hajlandó örök negativitásban élni, saját életét halálnak, a létező világot árnyékvilágnak tekinteni, egyszóval belemenni a játékba – márpedig ez a „késő kádár-korból” itt ragadt, lélekben „megtöppedt”, „felszabadítói és megmentői iránt hálátlan” magyarság többségében ilyen volt –, az csak úgy vehette vissza saját életét és valóságát, sorsát és felelősségét, ha baloldalivá vált, akár meglepetve és némi kajánsággal felismerte ezt a változást magán és reflektált is rá, akár csak elment szavazni és a baloldalt választotta. Hadd idézzem az előbbire – a reflektált átváltozásra – példa gyanánt Ungváry Rudolf kristálytiszta okfejtését Erősödő szabadság című esszéjéből, mely e röpke korszak legfőbb politikai és szellemi nyavalyájának eddigi legpontosabb – egyszerre szenvedélyes, személyes s mégis tárgyilagosan hűvös – diagnózisa: „Mélyen tisztelt Bíróság, tisztelt államügyész Úr! Még ha korszerűtlenül, még ha liberálbolsevistán hangzik is, még ha évtizedeken át gondolkodtam is úgy, hogy ezáltal pöcegödörbe kerülök – most itt állok, és nem tudok másként, mert bennem az ellenállás elolvadt, és egyébként is olyan erőnek vagyok kiszolgáltatva, mely sokkal nagyobb, mint bármilyen akarat, és még ha szégyellnem kell is magamat miatta – bevallom, hogy baloldali lettem! Ennek persze se fizikailag, se biológiailag, se lelkileg, se gazdaságilag vagy kulturálisan nincs különösebb jelentősége, mivel csak politikai szemléletemet írja le nagyon durva közelítéssel, és én, mint minden ember, sokkal több vagyok, mint akármelyik összetevőm, legyen az a testem, a lelkem vagy a politikai mivoltom. Attól tehát, hogy baloldali lettem, ugyanúgy nem szűnök meg demokrata, keresztény, magyar, tisztességes, különösen pedig bárkivel – így Önökkel is – maradéktalanul politikailag egyenrangú lenni, mint adott esetben egy olyan ember, aki jobboldali. Ez a politikai egyenlőség ugyanis se attól nem függ, hogy valaki baloldali vagy jobboldali, se attól nem függ, hogy valaki demokrata, keresztény, magyar vagy tisztességes. Ez a politikai egyenlőség csak attól függ, hogy valaki elismeri-e mások politikai egyenlőségét. És ha nem ismeri el, akkor valójában nem azokat zárja ki a politikailag egyenrangúak világából, akiknek egyenlőségét nem ismeri el, hanem saját magát.” (Nappali Ház, 1994. 1. szám, 12. old.)

Ülnek pizsamában

A reflektálatlan átváltozás mibenlétét pedig hadd világítsam meg Grunwalsky Ferenc keresetlen szavaival egy vele készült interjúból: „A választás volt az első komoly pofon a középosztálybeli szellemképnek. Fogalmuk sincs arról, mi a valóság. Olvasták a hangulatjelentéseket, részt vettek hatszáz népgyűlésen, s még sincs fogalmuk a valóságról. Arról, hogy az egyszerű pali köp egyet, s azt mondja: menjetek a picsába! Nincs több mondanivalója. Ennyi. Csinálni kellett volna egy kisfilmet róluk, amint hazamennek, letolják a gatyájukat, ülnek pizsamában az ágyuk szélén, s fogalmuk sincs semmiről. Gondold el, Rákosi az orosz tankokkal együtt nem tudta elérni, hogy ahány választókörzet, annyiban győzzenek a szocialisták. S most az mindegy, hogy szoci. Egy párt. Az embereket csak az érdekelte, hogy menjenek a picsába. S az rettentő hazugság, hogy ez nosztalgiaszavazás volt. A pali köp arra, hogy nagyapáddal Isonzónál kibasztak, ő a gyerekét félti. S tulajdonképpen jól vizsgázott ez az ország, amikor félretette a pragmatikus szempontokat, hogy melyik párt. Hát ki nem szarja le őket? A népies-urbánus vitán keresztül a nemzetfelfogáson át egészen a hattyúk taváig.” (Magyar Narancs, 1994. június 2. 33. old.)

A magyar társadalom többsége ugyanis a szocialistákban (és részben a liberálisokban is) nem egyszerűen a baloldalra szavazott, hanem a modernitásra és demokráciára, bármily kevéssé fennkölten fejezte is ki ezt utcán, családi körben, kocsmában, s bármily földhözragadt, kézzelfogható javakat és körülményeket jelentett is ez a számára.

Nemzeti retorika

A parlamentáris jobboldal üres vagy majdnem üres helyét elfoglalni igyekvő ifjúliberálisok – a FIDESZ – katasztrofális választási vereségének fő oka is abban keresendő, hogy miközben – hitük szerint – valamilyen alternatív jobboldaliságot képviseltek, összekeveredtek a kormányzatban, és főként a legnagyobb kormánypártban túlsúlyra jutott antimodern és antidemokratikus jobboldalisággal, amivel torkig volt már az ország. Nemcsak túl későn léptek színre alternatív jobboldali pártként, nemcsak társadalmi háttere és személyes hitele hiányzott egy olyan fordulatnak, amely a FIDESZ-ből valamiféle magyar konzervatív-liberális vagy nemzeti-liberális pártot csinálhatott volna egyik pillanatról a másikra, nemcsak a társadalom többségének helyzeti baloldalisága zárta ki, hogy egy ilyen fordulat választási sikert hozzon, hanem – és mindenekelőtt – az a szerencsétlen taktika, hogy saját jobboldaliságukat nem az uralkodó, antimodern és antidemokratikus jobboldalisággal szembefordulva határozták meg, hanem elsősorban a baloldallal, a szocialistákkal és részben a testvérpárt SZDSZ-szel szemben, ami adott politikai körülmények között felért egy politikai öngyilkossággal. Úgy akarták ellopni a „nemzeti erőktől” a „nemzeti” jelzőt, hogy közben nem azok „nemzeti mivoltával” konfrontálódtak, hanem emezek – a modernitásban és demokráciában velük szövetséges pártok és erők – „nemzetietlenségével”. A „nemzet” dominánssá lett jobboldali jelentését varázsvesszőnek vélték, mellyel a társadalom kősziklájából választókat fakaszthatnak maguknak. Abban a tévhitben éltek, hogy az MDF-ben csalódott választók egyébre sem figyelnek, mint a nemzeti retorikára, s azokra az új erőkre szavaznak majd, akiknek a politikai szótárában a „nemzet” újra hiteles és a legfontosabb szó. A „nemzeti” stafétabotot akarták átvenni akkor, amikor azt messzire el kellett volna hajítani, mert egyet jelentett a négy éven át uralkodó kurzussal, és az antimodern és antidemokratikus jobboldaliság foglalta le magának. Nehéz megérteni, hogy az a párt, amely már puszta nemzedéki összetételénél fogva is egészen a legutóbbi időkig éppen modernségével, pragmatizmusával, demokratikus elkötelezettségével tűnt ki, hogyan vethette egyszeriben hitét szavakba, és hogyan hihetett bármilyen ideologikus önmegfogalmazás és tagadás sikerében. Ráadásul az ifjúdemokraták úgy akarták felmutatni – fél év alatt, tehát szükségképp ideologikusan eltúlozva, olykor karikaturisztikusan – egy alternatív, rivális – modern és demokratikus – jobboldaliság politikai reklámképét, mintha mondjuk 1990-ben az MSZP a maga „szocialista” másságát, modernségét, demokratizmusát nem az MSZMP-vel és a régi uralmi renddel, hanem a liberálisokkal, demokratákkal, szociáldemokratákkal szemben igyekezett volna megfogalmazni. A FIDESZ az uralkodó jobboldaliságtól nemhogy nem határolódott el a legélesebben, ami a relatív választási siker minimális előfeltétele lett volna, hanem még egyfajta közeledést, szövetséget, esetleges együttműködést is sugallt azokkal, akik ezt a jobboldaliságot megtestesítették. Azt a jobboldalt, amelyet az ifjúliberálisok kívántak a politikában megjeleníteni, 1994-ben nem a modernség és a demokrácia szellemét mintegy magába szívó, nem-ideologikus, ellenzéki, baloldallal szemben, hanem csakis az uralkodó, kormányzó, rendies, „úri-magyar­keresztény-stb.” jobboldallal szemben lehetett volna hatásosan képviselni. Ehelyett a FIDESZ-nek még választási stílusa is inkább a kétféle jobboldaliság összehajlását, érintkezését, lehetséges szövetkezését és belső rokonságát emelte ki, ami nemcsak taktikailag, de stratégiailag is végzetesnek bizonyulhat. (Az ifjúliberális pártelnök mellényes-nyakkendős szigora és megmerevedett arca inkább az öreguras „keresztény-magyar-stb.” stílus ifiuras, uracsos kiadásaként hatott, semmint amerikanizmusként, a rámenős self-made-man magyarított változataként.) Az eredmény: egy új típusú jobboldali középpárt helyett, ami a FIDESZ-ből lehetett volna, egy magába roskadt, elmosódott arcú, „maga-sem-tudja-mit-is-akarjon” törpepárt lett a választások után.

Így hát a parlamentáris, demokratikus és modern jobboldal megteremtése a következő négy évre maradt, és ilyen típusú középpárt vagy nagy párt létrehozására a FIDESZ-nél sokkal nagyobb esélye van ma az MDF-nek és a KDNP-nek. Abból a felemás jobboldali katyvaszból, ami a választások után a magyar politikai életben visszamaradt, vagy ki tud emelkedni egy vagy több ilyen – új típusú, magát a rendies jobboldaliságtól és a jobboldali radikalizmustól egyaránt elhatároló, ha tetszik, „múltját bevalló” – jobboldali párt, vagy féloldalas lesz a magyar demokrácia: egyfelől leválthatatlan lesz a szocialista párt, másfelől mind komolyabbá válhat egyfajta jobboldali radikalizmus fenyegetése (azé a radikalizmusé, amely most teljesen kiszorult a parlamentből). Nemcsak a választásokkal hatalomra jutott baloldal – szocialisták és liberálisok – történelmi felelőssége nagy ebben a helyzetben, hanem a végleges vereséget szenvedett rendies magyar jobboldaliság romjai alatt önmagukat kereső kormányzó pártoké is. Egyik párt sem csupán önmagának és nem csupán egy választási ciklusra nyert vagy veszített: az egész ország demokratikus fejlődése és modernizációja a tét, bármily szerény lét is ez a globális bajok és a posztmodern világállapot perspektívájából szemlélve. Mert bármily anakronisztikusnak látszik is onnan nézve e küzdelem „modernitásért” és „demokráciáért” egy tenyérnyi európai országban, nem mondhatunk mást, mint hogy politikai tétnek és történelmi feladatnak az ország nagyságával, súlyával, befolyásával, teljesítményével arányosnak kell lennie. Nem hagyhatjuk el önkényesen helyünket a gazdasági világrendszerben, és nem ugorhatunk ki történelmi bőrünkből. A modernitás pokla elviselhetőbb, ha demokratikusan berendezett, mintha diktatórikusan vagy totalitáriusan, de ettől még nem lesz belőle paradicsom.

A magyar demokráciát, ha van, s ha lesz, egymagában nem mentheti meg a baloldal, bármilyen jól sikerülne is kormányzóerőként vizsgája modernségből és demokráciából. A parlamentáris demokráciához teljes értékű, modern jobboldal is kell. Vagy létre tud jönni ilyen jobboldal a következő négy évben, vagy nem lesz parlamentáris demokrácia Magyarországon. S hogy helyette mi lesz?…

Szilágyi Ákos/ligetmuhely.hu